Modernkori pikareszk*

Magyar vagy, neked ez a sajt való, mutatott ellentmondást nem tűrően az árus egy kvarglira, nem a parmezán!

Mit meg nem tudtam magamról, e szigorú isztriai sajtárus jóvoltából?

Mindenkinek, aki gyakorlott utazó, számos olyan története van, mint nekem. Az utazási irodák törzsközönsége főleg korosodó hölgyekből áll, akik különösen az ünnepek alatt a fokozódó magány elől menekülnek, amolyan társas magányba. A kispénzű, nyelveket nem, vagy rosszul beszélő, élményre vágyó turisták számára ideális a csoportos utazás.

Amíg indulás után a szokásos felvilágosítást hallgatjuk az idegenvezetőtől, aminek lényege, hogy eszünkbe ne jusson az autóbuszon WC-re menni, addig mi mindig ugyanazt a jól bevált dolgot tesszük, eszünk. Tábori kis traktát rendezünk, mintha úti célunk a Száhel-övezetben lenne.

Egyébként is nekünk, magyaroknak az evés az egész utazás alatt központi téma. A szállodában reggelinél a szorgosan, pénztárca kímélő módban csomagolunk, hogy ne kelljen élelemre költenünk.

Több mint harminc éve utazom. Azóta az utazás iparággá nőtte ki magát, ezzel egy időben elvesztette báját. Voltak népszerű helyek, pl. Velence, Firenze, melyek a turisták egyre növekvő áradatától elviselhetetlenné váltak a járvány előtt. Az év minden napján annyi ember volt a nevezetességek körüli téren, mint nálunk május elsején a Városligetben.

Mindenki mesélt arról, hogy hol járt már. Széles a paletta, Európa már nem sikk nálunk. India, Kína, Seychelle-szigetek az igazi. Az előző utazás sokkal jobb volt, tudtam meg az egyik útitársamtól, mert ott a vacsorához fekete olajbogyót is szervíroztak, nem csak zöldet.

Már háromszor történt meg velem, hogy a magyar határ átlépésekor autóbuszt kellett cserélni. Volt, hogy egész nap, de olyan is volt, hogy egy éjszakán át ültünk az árokparton. Csapatépítő jellegét csak később értékeltem. Ezek voltak a legjobb utazásaim.

Rengeteg fontosnak ítélt, haszontalan dolgot cipelünk szállodáról szállodára.

Az egyik utazáson találkoztam egy házaspárral, akik magukkal hoztak egy húsz éve tartó konfliktust. A férjnek rossz emlékeket idéző bajsza, a feleségnek Mickey egér szemöldöke volt. A nő rendre zsarnokoskodott, a férj minden pénzét elvette, aki nem tudta kezelni a helyzetet. Minden útitárs dolgozott a konfliktus megoldásán.

Apró jelentéktelen dolgokat is azonnal lefényképezzük, szelfizünk a nevezetesebb épületeknél, hadd lássák a barátaink, hogy kell élni! A közösségi háló jóvoltából villámgyorsan kellő mennyiségű csodálót, lájkot és néhány irigyet szerezzünk magunknak.   

Európa nagy része uniformizált, Anglia tartogat még valamit a különcségéből. Londonban a Westminster Abbey-ban, elfáradtam a sok királyi sírhely látogatásától és felkerestem a toalettet. Feltűnt, hogy a WC-s fiú milyen hivatástudattal végzi a dolgát. A bejáratnál állt és figyelmét fáradhatatlanul a vízcsobogásra irányította. Ennek megfelelően egyenként irányította a turistákat az amúgy koedukált toalettben.

Este családoknál szálltunk meg. A vendéglátónknak ugyancsak kikerekedett a szeme, mikor meglátott bennünket. Egy férfi és két vörös hajú nő. Egy fiatalabb és egy idősebb, ez voltam én, és két gyerek várt rá. Rögtön megkérdezte, hogy milyen kapcsolatban állunk. Gondolta, mit lehet tudni, mégiscsak a keleti blokkból jöttünk.

Csehországban szinte minden városban van egy sörgyár. Nincs lehangolóbb látvány, mint vasárnap az üres, leállított futószalagok látványa, rengeteg üres sörösüveggel. A gyártási folyamatok már régóta zárt rendszerben működnek, semmit nem látunk belőle. Így aztán nincs sok értelme a gyárlátogatásnak. Viszont rengeteg felesleges dolgot megtudunk, és a legfontosabb, hogy vásárolhatunk. Eszembe jut a régi mondás, amit a bugaci puszta látogatásakor hallottam. Aki otthon maradt, az huszonötöt érdemel, aki eljött az ötvenet.

A legjobb idegenvezetők a tanárok. Az utazás alatt mindig pontosan informálnak, didaktikusak, lépésről lépésre vezetnek a felfedezésben. Mint a tanév végére a tananyag, a részekből, az út végére egész lesz.

Nápoly felé vitt az utunk, mikor is az idegenvezető gondolta, belevisz egy kis spiritualitást az utazásba. Giuseppe Moscati érdemeiről beszélt. A szegények orvosáról, akit ma is tisztelnek Nápolyban. A róla szóló film épp véget ért, mikor a pihenőhelyre érkeztünk. Különös látvány volt, egy csapat sírdogáló, szemeit törölgető társaság szállt le a buszról és indult shoppingolni.

Pompeji hitelesen őrzi az ókori emlékeket. Az idegenvezető éppen az ókori bordélyházakban navigált minket. Arról a képről beszélt, amin egy korabeli férfiú két pénisszel látható. Az egyik útitársnő, aki nem akart lemaradni az élményről izgatottan így kiáltott: Hol van? Mire az idegenvezető, mintha ismerte volna ezt a kérdést, csak annyit mondott: Hol, hol? Ott állsz előtte.

Capri a múlt században a burzsoázia fellegvára volt. Olyan hely, ahová kiváltság volt járni, ahol a kíváncsi szemek elől rejtve élhette titkos életét a régi és az újkori arisztokrácia. A leginkább meglepő élményt a XXI. században mégsem az Axel Munthe villa, hanem az a Lenin szobor nyújtotta, amit nem tudom, de sejtem, hogy miért, gondosan elkerítettek a turisták elől. Egy valamit nem értek, miért állítottak neki éppen ott szobrot?

A turista a világ minden pontján ugyanúgy viselkedik. A szobrokon bizonyos részeket az előttem ott járt turisták kezei már kifényesítették. Mintha a babonától nem tudnánk megszabadulni! Egy ilyen szobrot megérinteni olyan, mintha egyszerre fognánk kezet több millió emberrel. Nekem mindig csak egy kívánságom van, ha netán megérintem e szobrokat.

Uram add, hogy e szobor érintésétől ne legyek beteg!

Kedvelem az egyszerű, de nagyszerű dolgokat és csodálom a francia kastélyokban, főleg a Versailles-ban látható fényűző rokokót, pompőt.

Párizs mindig lenyűgöz a széles utcáival, eleganciájával. A Montmartre-ról, a festő negyedről is őrzök kellemes, múlt századi emlékeket. Néhány éve újra ott jártam. Elképedve láttam, hogy a régi varázs a múlté. A barettes festők eltűntek, a téren senki sem fest, csak festményeket árulnak, számomra megfizethetetlen áron. A teret az éttermek, kávézók uralják. Rajtam kívül, még több külföldi turista kereste a múlt emlékeit, a festő negyed padlásszobáiban lakó, máról holnapra élő, a világgal, de legfőképpen önmagával mindig elégedetlen, meg nem értett festőzsenijeit. Hiába. Mindez a múlté. Szerencsés vagyok, mert harminc éve még láttam festés közben cigarettázó, hanyag eleganciájú, különc festőket, akik reménykedve várták a csodát, megmentőjüket, nagy felfedezőjüket.

Egy régiségkereskedő ismerősöm szavai jutottak eszembe. A legjobb festő, a halott festő. Az ő képeik kelnek el csillagászati összegekért az aukciókon.

Rendszerint nem az a nevezetesség jelenti számomra a legnagyobb élményt, amiért odautaztam. Ez így van jól. Szeretem, ha valami elbűvöl, elgondolkodtat vagy mosolyra fakaszt.

Örök, szinte spirituális emlék az angol katedrálisokban látott legyezőgótika, az Antibes-ban látott Picasso szobor gömbölyű formája, a Gregorian ének dallamai a pisai temetőben. Pompeji foszforeszkáló utcakövei. A tű cérna és csomó installáció Milánó egyik terén. A füge ízű csónakázás egy isztriai folyón, ahol a folyó két oldalát kilométereken át tavirózsa szegélyezte.

És még sorolhatnám az élményt, ami által több lettem.

Egyszer egy olaszországi borkóstoló után az azt követő városlátogatás is emelkedett hangulatban zajlott. Így esett meg, hogy a 75 éves Inci néni eltévedt. Csak csendben jegyzem meg, hogy nem sokkal az előtt lelkesen kóstolgatta a nekünk kínált nedűt. Novemberben korán sötétedik a napfényes Itáliában is. A keresését az is nehezítette, hogy aznap Luccaban a fiatalok képregény fesztiválja volt. Becslések szerint százezer furcsa jelmezbe öltözött fiatal volt az utcán. A történetet úgy tudnám summázni, hogy a városnézés ugyan elmaradt, de Inci néni megkerült.

Minden jó, ha jó a vége.

Ha valaki megkérdezi, hogy a furcsa élmények ellenére van-e kedvem újabb utazáshoz?

A válaszom hatalmas igen.

Miért?

Mert utazni jó!

2021.

*pikareszk: népi főhős kalandjairól szóló regény