Nekünk a Balaton a tenger

Kiss Noémi novelláskötetének címe, a Balaton, erős hívószó. A magyar tengernek is becézett tó közös nemzeti mítoszunk része. Mindenkinek eszébe jut róla valami emlék: nyaralások szülőkkel, szerencsésebbnek nagyszülőknél, bulik a haverokkal, és persze a strandok az elmaradhatatlan lángossal, palacsintával, sült hekkel, meleg sörrel és kólával, kakasos nyalókával meg gépi fagyival. Már maga a borító a retróreklámok szájbarágósan leegyszerűsített stílusában sugallja a hajdani balatoni nyaralások szabadságot kínáló életérzését, rögtön felidézve bennünk a Kádár-kor „a legvidámabb barakk” illúziókra épülő mítoszát. Aztán továbblapozva mottóként egy legendát olvashatunk a tó születéséről. Egykor, réges-régen a férjeik háborús viszálykodása miatt síró óriásasszonyok könnyeiből teremtődött meg a Balaton. Ez a történet viszont már sejteti, hogy nem nosztalgikus múltidézésben lesz részünk. Nem nyugodt ringatózás vár ránk az elbeszélések hullámain, hanem komoly erőfeszítésre lesz szükségünk. Mert ez a víz a nevéhez híven – a blato szláv eredetű szó sárost jelent – iszapos, zsombékos, hínáros, partján algáktól habos. A látszat ellenére bizony kegyetlen, veszélyes és szeszélyes világ.

Akkor miért is szeretjük? Vagy pont azért szeretjük, mert olyan, mint mi magunk és a történelmünk? Tele elhallgatásokkal, meghamisításokkal, elfojtásokkal, ki nem beszélt tragédiákkal, vágyakkal. Ha felkavarjuk a csillogó víztükröt, a mélyből a felszínre törnek féltve őrzött titkaink: gyermekbántalmazás (Honeckerpapucsok, Piócák), abúzus (Fagy), alkoholizmus (Stella, A légi kísérő, Klári néni csak feküdt matracán), nemi erőszak (A rajzoló), gyilkosság (Kanálislány), korrupció (Hamburger), zsarolás (Tornászok). Amint a felpuffadt vízi hullákat előbb-utóbb partra veti a víz, éppúgy reménytelen azzal áltatnunk magunkat, hogy kisebb-nagyobb vétkeinket, bűneinket a végtelenségig takargathatjuk.

A kötet tizennégy hosszabb-rövidebb novellából áll. Látszatra két írás, a jelenben történő Vitorlák a szélben és az '50-es évek elején lezajlott gyermekgyilkosság nyomozása (Kanálislány) kilóg a többi, a '80-as évek végén játszódó elbeszélés sorából. De ha jobban szemügyre vesszük, rájövünk, hogy a kötet tűpontosan megszerkesztett, a novellák sorrendje felcserélhetetlen. A többszörös keretes szerkesztés miatt a művek ugyanis folyamatosan párbeszédet folytatnak egymással. Úgy borulnak egymásra, ahogy a hagymahéjak. Vagy még inkább – hogy a Balatonnál maradjunk – körkörös örvénylésben fogják közre egymást, hogy a közepén ott tátongjon a mélység torka. Ez a hiátus – mert középpont, nyugvópont az nincs – pedig könyörtelenül elnyel mindent, leránt a mélybe, magába szippant.

A kötet két főszereplője egy kislány és a nagyapja, a jövő és a múlt. Köztük pedig ott a gyermekkora balatoni nyaraira visszaemlékező felnőtt, a jelen megtestesítője. A személyes élményeken, emlékeken alapuló írások többségében pedig ez a kamaszlány – ahogy azt egy interjúban leleplezte – maga az írónő. Így egyszerre két időt, narrációt montíroz össze Kiss Noémi: az emlékező naiv gyermeki perspektívát és a mindent tudó, az eseményeket utólag megmagyarázó, kiigazító felnőtt látásmódját. Néhol azonban ez az elbeszélésmód megtörik. Vagy azért, mert a történet a jelenben vagy a múltban játszódik, mint a már említett Vitorlák a szélben és Kanálislány, vagy azért, mert egy környékbeli család gyereke az elbeszélő: Piócák, Csiga.

A nagyapa törvényszéki orvosszakértő, akinek feladata a bűnök feltárása, az igazság kiderítése (A stég, Kanálislány). Ugyanakkor ő testesíti meg unokája szemében a kivívott szabadságot, amelyet csak a víz és a könyvek adhatnak meg az embernek a puha diktatúra világában (A stég). Kettejük története az első (Honeckerpapucsok) és az utolsó (Horgok és démonok) novellában az elmúlás és a hiány érzésében kapcsolódik össze. „Az NDK-val együtt tűnt el a Balaton…” – kezdődik az első elbeszélés, és valóban, a német turisták elmaradása a kelet-európai rendszerváltások előszele volt. A záró novellában (Horgok és démonok) pedig egy másik, egyéni korszakhatár jelenik meg, a nagyapa halálával a család és az unoka számára a tó, a nyaraló már nem játszik fontos szerepet. A nagyapa betölthetetlen űrt hagyott maga után szellemi és fizikai értelemben, amit a gazzal benőtt kert metaforája jelképez. 

A szabadságvágy, mint kulcsszó végigvonul a novellákon. Maga a víz is a végtelenség érzetét keltve a szabadság megtestesítője. Ám a tengerrel ellentétben a Balaton, mint tó, a korlátok közé szorított szabadság jelképe. Ahogy a kádári gulyáskommunizmus fogyasztásközpontú szemlélete is sugallja: a szabadság egyenlő a fogyasztással. Persze a hiánygazdaság keretei között ezek a vágyak éppoly korlátozottak voltak, mint maga a Balaton. Így nem véletlen, hogy a novellák hősei a pénz, az anyagi javak megszerzését és vele a vágyott szabadságot csak a törvények kijátszásával tudják megszerezni. Csencselnek, maszekolnak, üzérkednek, úgy siklanak keresztül a törvények kiskapuin, akár az angolna, vagy úgy élnek vissza hatalmukkal, akár a tó csúcsragadozója, a harcsa. Ezért is nem a köznapi ponty vagy az előkelő fogas, hanem a nyálkás, sikamlósan csúszós angolna és a balatoni halak császára, a harcsa válhatott a novellákban folytonosan visszatérő motívummá. A korlátlan szabadság megtestesítőjeként több elbeszélésben is felbukkan az amerikai álom, amely összekapcsolódik a vadnyugat modernkori romantikájával (Hamburger, Tornászok). A leggyorsabb kielégülést azonban az ösztönök kiélése kínálja. Épp ezért kapnak szinte minden írásban hangsúlyos szerepet az evés, ivás, illetve a szexualitás legkülönbözőbb formái. Míg a másik lehetőség a kiemelkedésre a versenysport, amelynek világa az írónő számára kamaszkorából ismerős terep (Fagy, Horgok és démonok). Azonban ez a befektetett hatalmas munka és lemondás ellenére is csak kevesek számára nyújt irigyelt és kivételezett életmódot (Tornászok). Egyedül a nagyapa tudja a maga szűk lehetőségei segítségével kivívni a belső szabadságot azzal, hogy kivonul a valóságból fizikai és szellemi értelemben (A stég). Azonban hiába jelenkorunk szabadsága, ha ezzel képtelenek vagyunk élni. A stég novella párdarabja, a vele szemben álló Vitorlák a szélben fiataljainak a természet erejével dacoló vitorlás kalandja kis híján tragédiába torkollik.

Kiss Noémi stílusa szikár, mondatai metszők, pengeélesek, akár a viharos Balaton felkorbácsolt, acélszürke hullámai. Nosztalgikus sétahajókázás helyett kemény igyekezetet követel tőlünk az írónő, akárha a tó átúszására vállalkoznánk. De arra is megtaníthat, hogyan tudjuk irányítani sorsunkat, akár a nagyapa, aki különleges hátúszó technikájával le tudta győzni a víz erejét.

Kiss Noémi novelláskötete a tavalyi év egyik magyar könyvslágere lett, és ezt a sikert remélhetőleg tovább növeli majd az idén megjelenő német kiadás.

Kiss Noémi: Balaton. Magvető, Budapest, 2020.