Jelige: Humoreszkek – Kóma

Megtörtént eset, amit elmesélek, ilyesmi dolog néha előfordul, ebben a kavargó, kacifántos világban.
Élt egy kisvárosban egy kortalannak tűnő, idős asszony.
Mélyen vallásos volt, egész nap hányta magára a keresztet, reggel vele nyitották, este vele zárták a templomot.
Őszintén hitt a pokolban és a mennyországban, mely utóbbiba maga is szeretett volna jutni, amikor majd eljön az idő...
Megszokott, párnás helye volt a templomban, senki nem ült soha a helyére, nem is lehetett volna, hiszen mindig ott imádkozott.
Egyszer csak, vagy mert már öreg volt, vagy mert beteg lett, de az is lehet, hogy csak éhes lehetett, rosszul lett, és kiesett a padból, s nem adott életjelet.
A mentősök azt mondták, kómába esett, és bevitték a kórházba.
Akkoriban került a belgyógyászatra egy frissen végzett afrikai orvos, aki fiatal volt, lelkes is volt, s meg akarta mutatni kollégáinak és a világnak, hogy nem hiába tanult oly sok évet Magyarországon.
Mindenképpen vissza akarta hozni a beteget az életbe.
Afrikában számtalan népfaj, törzs él, és mind más külső jegyeket visel. Van aki csokibarna, van aki rövid, göndör hajú, és akad aki fekete. A mi orvosunk négerebb volt a négernél.
Tudása lelkes szorgalommal párosult, mindent megtett, megpróbált a beteg talpra állítása érdekében.
S láss csodát, a néni jobban lett, magához tért, és lassan kinyitotta a szemét.
Meglátta az ágya mellett álló örömében nevető orvosát.
Szemében látszott a rémület, arcára kiült a döbbenet, s rikoltó hangon felkiáltott.
– Úristen, eljött értem az ördög!
Visszazuhant a párnára, és újra kómába esett.

Én csak ott voltam, ahol ilyeneket mesélnek.
A történet nyomokban valós elemeket tartalmaz, a fogyaszthatóság érdekében kissé cizelláltuk.

CÉGALAPÍTÁS

Müller úr, hallgatva az idők szavára, céget alapított az építőipar területén.
A tervezéstől kezdve az építkezésig, kulcsátadással vállalták a munkálatokat.
Már mindent eltervezett, csak a vállalat nevét illetőleg volt némi vita a családban. Mi legyen a cég neve? Müller és lánya...? amivel a leány tervezői mivoltára utalnának.
Vagy a másik: Müller és társa.., ami a nejre utalna, aki éli az unatkozó úriasszonyok sanyarú életét. A családi béke érdekében ezen még gondolkodni kell.
Dolgozott a vállalkozásban egy Fux Jani nevű segédmunkaerő is, aki nevéhez méltóan kellően ravasz és sunyi volt. Jellemzésül annyit, hogy nálánál különb embereket is felakasztottak már.
Egyébként szorgalmas, de mindenbe belekotyogó személyiség lévén, ebbe a témába is bele kívánt szólni.
– Főnök úr. Nekem volna egy ötletem a cég nevét illetőleg.
– Na mondjad, hátha jó lesz – szólt a kőművesmester.
– Szerintem legyen: Fux Jani és Főnöke.
A mester feje céklavörös lett, s felkapott valami nyeles tárgyat a keze ügyéből.
Még talán most is kergeti a malterkeverővel, ha azóta utol nem érte... 

ÍGY ÍRTOK... ÉN....

A múlt században, leírni is borzasztó, a hetvenes évek első éveiben kezdtem el írogatni, a magam, és fiókom számára, és a hosszú évek során rengeteg fiókban maradt, és megjelent írás látta meg a napvilágot először mártogatós, majd töltő, utána golyóstollamból.  Manapság már a számítógépen próbálom megváltani a világot, eléggé naivan, és a hatvan évemmel, illetve a negyven év irodalmárkodásommal még mindig nem jutottam el odáig, hogy tanuljak belőle, vagyis hogy sem a gordiuszi csomót nem tudtam megoldani, sem a spanyolviasz feltalálásában nem jutottam előrébb elődeimnél.
Aztán csak előbb-utóbb minden írás megjelenik valamilyen fórumon, mivel akár bevalljuk, akár nem, akarjuk látni munkánkat nyomtatásban, mivel valahol mégiscsak ripacsok vagyunk.
Gyakran fellépek felkérésre különféle rendezvényeken, előadásokon verseimmel, és előfordult már, hogy a műsor után beszélgetésbe torkollott az est, és különféle dolgok kerülnek szóba, és előttem nincs titok, nincs tabu téma.
Általában mindenre felelek, és nem mellébeszélek, mint egyesek, legalábbis nem szándékosan.
Az író ember számára elkerülhetetlen dolog, hogy a politika mezsgyéjére ne tévedjen, és ilyenkor megkérdezik a pártállásomat, s ekkor előveszem a mindig zsebemben lapuló piros bohócorrot, és azt egy pillanatra felrakva mondom, bohóc ne politizáljon, mert én soha nem osztom meg a közönségemet, hogy a jobboldaliak jobbra, a baloldaliak balra üljenek, ami fura lenne, mert az nekem fordított volna, ami nekem jobbra, az nekik balra, és máris meglenne a baj, a közönség az közönség, csupa nagybetűvel.
S egyébként is felesleges, pitiáner dolgokkal és tyúkperekkel nem foglalkozom.
Akkor látják, hogy ezzel nem jutunk sehová, s ilyenkor megkérdik, hogyan írok, mi adja az ötletet, mennyi idő alatt készül el egy vers, rutint ad-e a negyven év.
Ekkor mondom, van olyan vers, ami öt perc alatt elkészül, nem tudom olyan gyorsan írni, ahogy a gondolatok megkívánnák, és van olyan vers, amit öt év után sem fejeztem még be, s  talán soha nem lesz készen.
Hiszem és vallom, hogy mindenről lehet írni, a leghétköznapibb dolgokról is, ha van hozzá alapgondolat.

Hogy a negyven év alatt lehet e rutint szerezni, erről egy történetet szoktam elmesélni a még mindig kitartó közönségnek.

A bohóc hosszúorrú, hatalmas cipőjében botladozva bejön a porondra. Körbejárja kétszer a fűrészporral felhintett manézst, néha emelgeti a gyerekek felé szalmakalapját, piros orra, füléig kihúzott piros szája jellegzetes karaktert kölcsönöz arcának.

A harmadik körnél a bejárattal szembeni főhelyre leteszi a hóna alatt behozott szétnyitható kicsinyke asztalkát.
Közben a gyerekek visonganak, nevetgélnek, a felnőttek elnézően mosolyognak.
A Vendi bohóc hatalmas zsebeiből előkotorász egy szál gyertyát, másik zsebéből egy hatalmas doboz gyufát.
Ügyetlenkedve  meggyújtja a piros fejűt, majd azzal a kanócot.
Tenyerét összetapsikolva , kalapját két kézzel emelgetve, láthatóan örül az eredménynek és a sikernek.
Vidáman körbejárja a porondot, UJJÁT BEAKASZTVA HÓZENTRÓGERJÉT HÚZOGATJA, és végül megáll az asztallal szemben a főbejáratnál.
Nadrágzsebében könyékig turkálva, egy csomag vadonatúj kártyacsomagot vesz elő.
Kibontja, mert a mutatványhoz csak új, kemény lap a jó, a megfelelő.
Fél méterről, egyik kezéből a másikba repítve keveri a paklit, és kiveszi a piros ászt.
A többi kártyát ajándékba adja a meglepett gyerekeknek.
Hangos szóval elmondja a feladatot, a kártyalappal próbálják eloltani a helyükön maradva az égő gyertyát.
Van aki legyezgeti, akad, aki odadobja.
Bizony, senkinek nem sikerül.
Ekkor a bohóc erősödő dobpergés közepette vízszintesen elrepíti a piros ászt.
A tízméteres repülés után a lap eltalálta a kanócot, és elkoppintotta a lángot.
Hatalmas ováció, cintányér csengés, a zene felerősödik. A bohóc kalapját lengetve diadalmasan körbejárja a porondot, és learatja a sikert. A gyerekek tapsolnak, hiszik a csodát, ami egy ideje minden nap sikerül, de van egy valaki, aki trükköt sejt a produkció láttán.
Értetlenkedve felkeresi a lakókocsija felé igyekvő artistát.
– Árulja el nekem kérem, hogyan csinálja ezt a páratlan produkciót?

– Semmiség az egész, csak gyakorolni kell – feleli a bohóc.
– És mennyit gyakorolta?
– Csupán csak nyolc órát – volt a válasz.
– Csak nyolc órát? – hitetlenkedett a néző.
– Igen, de naponta, és negyven éven át.

Asztal, gyertya, kártya, eldobni, elalszik.

Meddig kell gyakorolni? 
Nem sokáig, csak minden nap... nyolc órát, és negyven évig.

Nyolc órát, naponta negyven évig.
– Jajj, már megint reggel  van...

2021.  október 27.

Hiába, én is y-nal írom a nevemet, akár a  nagyok...

ÉDES APANYELVÜNK

Még a múlt században  – milyen furcsa ezt így leírni – dolgoztam egy állami vállalatnál.
Az irodában, ha csörgött a telefon, mindig az vette fel, aki a legközelebb ült hozzá. Történt, hogy egyszer én vettem fel a kagylót, s mivel álltam, nevetéstől fuldokolva, le kellett ülnöm.
Egy németországi ügyfél titkárnője telefonált üzleti ügyben.

– Én Lovas urat keresem Németországból – mondta egy tört magyarsággal beszélő hölgy. Az ő szájából még furábban hangzott a mondat, mint egyébként hangozhatott volna.
Nyelvi tanulmányaimból tudom, hogy némely külföldi nyelvben nem azonos a betű alakja és a kiejtett hang. Pl. CCCP az SZ SZ SZ R-t jelent.
Vagy az angolban a jam-dzsem, lekvár összefüggés, stb. A német sem marad el ebben a témában a többitől.
Nézzük például a Lovas nevet. Németben a v-t f-nek ejtik, a v az németül: w.
Az s pedig sz-nek felel meg.
Már bocsánat, de tehetek én arról, mikor a Lovast keresték hivatalos ügyben, elkapott a nevetés? Na ugye, hogy ugye? Olvassátok össze.