Csalóka májusi napsütés vigyorgott kajánul a világra. Vicogva versengtek a sugarak egymással, végig az ablakokon, épületeken, fűszálakon. Még egy élelmiszer üzlet ablakait is megcsillantották, ahol ha jól hegyezte az ember a fülét, hangos zümmögésre lehetett felfigyelni. Két gúzs épp egy nagyon fontos tárgyalás közepette az üzlet előtt zümmögtek:

– Te Feri-ri-ri, – repült sorozatosan fejjel az üzlet ablakának – én azt hiszem elszédül-tem-tem egy ki-csit-csit. Csak az a ba-a-aj, hogy nem jövök rá-á az o-o-kára. Te Feri! Úgy hasogat a feje… – ragadt a szó a nyelve hegyére ennek a kelekótya Gyuri gazsónak. Olyan erővel csókolta meg homlokával a csillogó ablakot, hogy rögvest kettéhasadt a feje. Az agya helyét kitöltő megzápult káposztalé kiszínezte a tiszta ablakot. A kiszolgálónő felfigyelve a nagy koppanásra, elképedve bámult a szeme elé táruló látványra. Először az villant át az agyán, hogy mi a mennykő lehet, amiből ennyi nedv szabadult ki egy pillanat alatt?! Így hát lassan, kíváncsian elindult az ajtó fele. Ez alatt Gyurka teste szélsebesen a betonplaccra zuhant, pontosan a komája, Feri gúzs mellé.

– Épp javasolni akartam, hogy csatlakozz szerény társaságomhoz, ugyanis hosszan és elég közelről tanulmányoztam ezt a betonplaccot. Arra a következtetésre jutottam, hogy ha tudnék se repülnék el más helyre, mert ez a betonplacc befúrta magát a szívembe! Az illata, a fekvése, a gondos bogarak, akik eddig már emésztik a végtagjaim. Még szerencse hogy mozdulni se tudok. El is csodálkoztam azon, hogy vajon az én számon beszélek egyáltalán?  Mit szólsz ehhez Gyurikám? – de nem érkezett válasz. Nem mintha lett volna ki válaszoljon, de ha lett volna se jutott volna idő némi „gazsolásra”, ugyanis nyílt az ajtó. Nem is nyílt, hanem inkább robbant. A kiszolgálónő minden karate tudását bevetve, úgy kirúgta az ajtót, hogy csak úgy puzmázott az épület bele. Az ajtó ijedtében olyant szellentett, hogy a bogarak vagy fél méterre landoltak a betonplacctól. Két hatalmas vérmes szem pásztázta a tájat:

– Mi az ánti van ideki’– zsörtölődött magában Ilus né. Úgy kidüllesztette szemeit, hogy szinte kiestek a helyükről. A földön fetrengő gazsókat megpillantva fékeveszett szitkozódásba és rúgkapálásba kezdett. Úgy iramodott a két félholt parányi gazsónak, mint rinocérosz az áldozatának. Helyben lepergette, majd miután csikorgó teniszcipőivel végre felvette az ívet és elindult álló helyzetéből, teljes erejéből átgázolt áldozatain. Majd, mint aki jól végezte dolgát, gőgös diadalommal tért vissza, az ő rezidenciájára, az üzletbe. Büszkeség töltötte el. Azonnal meg kellett jutalmaznia magát valamivel. Hosszas mélázás után úgy döntött, hogy egy „fa’lajt” lesz a megérdemelt díj. Forgatta, nézegette, vizsgálgatta a kiválasztott fagyit, mintha egy másik bolygóról érkezett volna, és eddig még soha nem találkozott volna ilyen csodával. Aztán szépen, lassan lehámozta róla a csomagolást. Vigyorgott neki, becézgette, szaglászta:

– Te szépség, – szagolta meg – te finomság, – kacsingatott neki – megérdemellek én téged – azzal a szemét behunyta, száját nagyra tátotta, és már engedte volna is az emésztőnedvét a sikoltozó fagyira, amikor hirtelen nyílt az ajtó...

– Na jó reggelt! Krhm...krhm.. Felkelhettünk hál’Istennek... krhm...krhm – krákogott a főnök. Ilus nén megpillantva a vénembert egy pillanatra tátott szájjal maradt úgy megijedt, hogy most mit fog szólni ahhoz, hogy ő munkaidőben eszik... Aztán hirtelen mézes-mázas vigyorra csukta a száját.

– Fel hál’ Istennek maguk is – mosolygott nyájasan, mint egy kezes bárány, meg is feledkezve arról, hogy a fagyit még mindig ott tartja a kezében. Amint észbe kapott a főnök látványának bódulatából, és megpillantotta a még mindig kezében tartó fagylaltot, hirtelen bedobta a fásládába – hogy te is most kell megérkezzél, – gondolta magában – maradtál volna ott, ahol voltál. Csak ne dőlj neki, csak ne dőlj neki a hűtőnek, mert akkor lőttek a fagyimnak... mire befejezed a litániád, biztosra elolvad a fagyim! – de az álszent, „mindenre készen állok” mosollyal kitűnően tudta álcázni e néhány őszinte gondolatát – Ja vagy úgy... pénzt kerestél... fizetés?

A főnök nagy körülményesen előkotorja a már fél órája minden zsebe likában keresett pénzt. Ünnepélyesen, mint egy báró, megfogja a nagy köteg pénzt, majd mind egy utolsó paraszt, ráharákol az ujjaira, hogy jobban csússzon. Hát adja is az anyag rendesen. Csak úgy suhannak a 200 lejesek. Pontosabban csak csupa négy suhan szélsebesen át az ujjai között.

– Számold meg – böki a kiszolgálónő felé. Ilus néni meg hangosan számolni kezdi a pénzt:

– 200...400...600...800. Köszönöm, több mint a semmi – mormogta magában és nyílt volna a szája fizetésemelés reményében, de mire feleselni tudott volna, megszólalt a főnök telefonja és már perdült is ki az ajtón. Ilus nén pedig szaladt a fásládához a néhány percig elfeledett fagyijához. Éppen csak hogy olvadozni kezdett. Úgy megörült, hogy menten beleharapott. Nem zavarta őt a fagyira ragadt tegnapi rágógumi, se a  fatörmelék. Végül is az ember a mocsokból is meg kell egye a részét. Nagy örömmel majszolta a díjnyertes fagyiját. Vagyis majszolta volna, ha hagyták volna szegénynek. De amikor a legjobban esett volna, megszólalt az ajtóban egy hang:

– Csókolom, néni! Zavarok-e? – kérdezte a szomszéd legény, aki ma-holnap súrolta a 35. életévét. De inkább magát kellett volna súrolnia illatos szappannal. Olyan büdös volt, hogy a görény nem állt volna meg mellette. – A szokásost adja-e? – Ilus nén ájuldozva indult volna a hűtő fele, hogy adja a „szokásost”. A fagyijára nem is tudott figyelni, olyan rosszul volt. Észre se vette, amikor kiesett az elalélt kezéből. De Jani, a büdös legény, már ott is termett a hűtő előtt. Kivett egy három literes sört, és egy feles köményest. Majd nagy alázatosan odanyújtotta a banira pontosan kiszámolt pénzt. Aztán várt türelmesen, hogy a kiszolgálónő reszkető kezeivel megolvassa azt. – megvan-e? – érdeklődött türelmetlenül, mert már hatalmába kerítette az ihatnék.

– Megvan! – bökte ki Ilus néni félholtan. Olyan dózist kapott a Jani szagból, hogy rossz volt erre a fehérnépre ránézni. Kékült-zöldült. A fagyi erősen kívánkozott már kifele.

– Akkor csókolom! Jó munkát!

Jani távozása után egy negyedórát csak épp hogy szuszogott. Aztán ahogy kicsit jobban lett, eszébe jutott a FAGYI! Keresni kezdte. S hát lám mit ad Isten, ismét a fásládába esett. Hát megint nekiállt. Már el is feledte az előző percek borzalmait. Igen ám, de alig ment le az első falat a torkán, ismét csukódott az ajtó:

– Csókolom – köszönt illedelmesen Janinak a testvére, „zsírosbödön” (becses nevén Anikó ). – Megzavartam-e? – vigyorgott a fogatlan némber. Bűn rusnya fehérnép volt, de mégis a nagygazdák java nála leltek örömökre. Fogsora ép volt, ha nem tátotta ki a száját, ugyanis felül a fogsorának a jobb fele volt meg, alul pedig a bal fele. Ha összezárta állkapcsát fel se tűnt, hogy nincs ép fogsora. – Azt akarom megkérdezni, hogy van-e csípős paprikájuk?

– Van! – bökte oda a kiszolgálónő. Megint az ájulás kerülgette e „finom” aromák hatására. De most figyelt a fagyijára és szépen lehelyezte a pult alatti polcra.

– És mennyibe kerül?

– 3 lej 80 bani.

– Na jó, hazamegyek és megkérdem, mit mondanak otthon, jó-e? S visszajövök. Jövök mindjárt! Jó munkát!

De még ki se sirült az ajtón, érkezett Anikó fia, Rolland.

– Csókolom! – köszönt ez is – hm... mit vegyek? – ütögette koromfekete ujjával a még feketébb arcát – van 3 lejem... ha veszek egy... vagy mégse... inkább.... ha veszek egy pufit, mennyi jár vissza?

–2 lej.

– Akkor kérek még.. 3 gumicukrot. Az mennyi is?

– 1 lej 50 bani.

– Összesen?

– Nem, összesen 3 lej 50 bani.

– Akkor inkább veszek egy 3 lejes fagyit! Legyen szíves, ezeket visszapakolja? – rebegtette csipás szempilláit a kiszolgálónő fele. Azzal a pénzt ledobta a pultra és maga mögött úgy bevágta az ajtót, hogy rengett az épület. Ekkor már komoly mérgezés fenyegette a kiszolgálónőt. De ennek örömére visszatért Anikó.

– Csókolom! Megzavartam-e? – vigyorgott. – Kérném azt a csípőst. És jól van? – sütött a szeméből a kelekótyaság. Az embert ha sokáig nézte, rendesen érezni lehetett, hogy butít a tekintete. Ilus nénit már jó sokszor megnézte, az emberek tanúsítják is, hogy mióta az üzletben dolgozik, bizony sokat butult.

– Köszönöm, jól – azzal odaadta neki a csípőst gyors, határozott mozdulatokkal, hogy minél hamarabb szabaduljon ettől a bűzbombától. Anikó odaadta a pénzt, majd várta, hogy számolja meg Ilus néni.

– Megvan – mondta utolsó erejéből, mert már alig bírta visszatartani gyomrának tartalmát.

– Na köszönöm. Jó munkát! És ne haragudjon, ha megzavartam valamiben! Jó munkát!

Ilus néni futva rohant az ajtónak, hogy végre kapjon egy kis friss levegőt, alig ért el a bejáratig. Amint kicsit jobban lett, rögtön eszébe jutott a fagyija! Vissza is indult a pult mögé, amikor Jani ismét megjelent a háta mögött:

– Csókolom, néni! Zavarok-e?

– Felmondok! – ordította fékeveszetten. – Felmondok! Menj, mosakodj meg te, te utolsó semmirevaló! Nincs szégyenérzeted? Kifelé az üzletből! Igen! Zavarsz! Egész délelőtt a nyakamra számítottatok járni mi? Hogy ne tudjam az én jól megérdemelt fagyimat megenni? Ugye?! Hát most hess ki az üzletből! Elegem van belőletek! Betelt a pohár! Menj már ki, te! – hadonászott az ajtóra mutatva. Alig tette ki Jani a lábát az üzletből, a kiszolgálónő jól bezárta belülről az ajtót. – Mit képzelnek ezek az emberről?! – aztán jó nyugodtan leült, elővette a fagyiját, leszedegette róla a hangyák seregét, akik megelőzték a fagyi evésben, és jóízűen nekilátott a maradéknak. Aztán, mint a jól lakott óvodás, csendben, békességben üldögélt vagy tíz percet. A hűtő zúgásától és a pillanatnyi mozdulatlanságtól egészen megnyugodott. Lelkének elégtételt adva, úgy érezte, hogy most már ideje lenne kinyitni az ajtót. Hiszen némi Jankók miatt nem zárkózhat be örökre, ő, Ilus néni, akiről a végtelen türelem jut eszükbe az embereknek… Így határozott mozdulattal tágra nyitotta az ajtót, a jövő-menő emberek becsalogatása végett. Aztán szépen, lassan minden visszaállt a régi kerékvágásba…