Jelige: Pávián – „Nektárnál édesebb”

Nagykovácsi Szabó István, akit nemzedéktársai csak Pistaként emlegettek, valamelyik paradigmaváltáskor esett ki az irodalomtörténet-írás könyörtelen gépezetéből. Az egykor népszerű, városszerte elismert tudós méltósággal fogadta keserű sorsát, bár nagyon hiányoztak neki a helyi könyvtárban tartott kötetbemutatók, ahol olyan jólestek az öregecske, de azért még mindig csinos könyvtáros asszony bevezető szavai, a hamvas, fiatal magyartanárnő kíváncsi tekintete, s legjobb barátjának, Jankónak egyre gyengülő, de szívből jövő kézszorításai. Pista kutatási területe Kemenesi Árpád, Nagykovácsi-díjas koszorús költő életműve volt, különös tekintettel az életrajzi vonatkozásokra. Pista le akarta emelni Kemenesit, vagy ahogy nemzedéktársai emlegették, Árpit a talapzatról, hogy megmerevedett szobor helyett hús-vér emberként láthassuk őt. Emellett pedig gyűjtést szervezett az ország első Kemenesi-emlékművének felállítására.

A paradigmaváltások persze minden tervének lőttek. A költővel való régi ismeretségét tárgyaló, Adalékok Kemenesi Árpád életrajzához, avagy hogyan lett Pirosseggű Páviánból Koszorús Költő című tanulmányát egyik folyóirat sem volt hajlandó közölni, s terjedelmi okok miatt a magánnyomdák sem voltak hajlandóak foglalkozni vele. Pedig Pista rengeteget dolgozott azon, hogy minden részletre visszaemlékezzen rég letűnt diákkorukról vagy ahogy nemzedéktársaival tréfásan emlegették, deákkorukról. A városban két gimnázium volt akkoriban, hírük kiterjedt az egész agglomerációra. Pista természetesen a szebb, tágasabb, barátságosabb, emberibb, színvonalasabb alma materbe járt, városszerte híres professzorokkal, míg Árpi a két utcával arrébb levő, a ma már Kemenesi nevet viselő kisebb, szűkebb, barátságtalanabb, embertelenebb és színvonaltalan iskola örökifjú deákja volt, s szívükben örökre az is maradt. Pista akkoriban nem sokat tudott Árpiról, még azt sem, hogy egyáltalán létezik, de legjobb barátjának, Jankónak volt egy Józsi nevű bátyja, aki alacsonyabb szellemi képességei miatt kénytelen volt a másik gimnáziumot fogadni alma materül, s így derült ki negyven év múlva, egy barátságos bográcsozás közben, hogy Kemenesi Árpit három éven keresztül Pirosseggű Páviánnak csúfolták az osztálytársai.

Az okok homályosak voltak, de Pista egy ártatlan gyerekcsínyt, vagy ahogy oly gyakran emlegették, deákcsínyt sejtett mögötte, amelyekből bizony ő is kivette a részét annak idején. Érdeklődését fokozta, hogy a deákévek után húsz évvel Árpi mintha meg is örökítette volna ezt a tréfát örökérvényű, kései, érték- és időszembesítő versében, valószínűleg létösszegző szándékkal: „nektárnál édesebb volt / ha végre / nyugodtan mehettem a vé / cére / s a sátán kölykei nem köpték reám / Ni, ott megy a piros / seggű pávián!” Pista mindig is kíváncsi volt, mi is ihlette pontosan ezeket a sorokat, amelyeket Kemenesi közvetlenül öngyilkossága előtt vetett papírra, s most legalább a tréfás elnevezés eredetére fény derült. Nem értette, hogy egy ekkora horderejű felfedezés hogyan hagyhatja hidegen a nagynevű irodalomtörténészeket, akik gőgösen azt hiszik, hogy a sorok értelmezéséhez nincs szükség nagykovácsiszabópistáskodásra. Nem is küldött több írást a folyóiratoknak, ha ilyen szűklátókörűek, hát próbálkozzanak csak a klóz rídinggel meg a hasonló hablatyokkal.

Azért a kutatást nem hagyta teljesen abba, mert makacsul hitte, hogy a paradigma egyszer majd visszakattan a rendes kerékvágásba, s akkor bizony megint sokat fognak érni az Árpiról összegyűjtött deákkori anekdoták. Sajnos azonban az idő vasfoga könnyen átharapja az ember torkát, s Pista egyre kevésbé hitt abban, hogy megéri a józan ész győzelmét a mindenféle textualitás felett. Efelett érzett dühét eleinte a hasogatni való fán töltötte ki, döntötte a hasábokat, nem siránkozott, később viszont kreatívabb vizekre evezett, mert felfedezte, ő is tud ám örökérvényű sorokat alkotni, a szorosan vett szakma világán kívül is. Fadarabok helyett szavakat kezdett hát fűrészelni, darabolni, farigcsálni, tűzbe dobni, majd kikaparni, ezerszer megforgatni, hol elejteni, hol feldobni, mígnem létrejött a tökéletes mű, ahol úgy nyomta egyik szava a másikát, mint Pista lelkét a folyamatos mellőzöttség és igazságtalanság kínzó hullámai. Így esett, hogy 20..-ben, a városi újság Kemenesi Árpi hetvenötödik születésnapja alkalmából kiadott különszámában a következő sorok köszöntötték az olvasókat: „Kedves Olvasók / Ne legyenek borzasztók / Ünnepeljük együtt / Hogy Kemenesi a világra gyütt / Hetvenöt éve született / A városban gyermek lett / Írtam is sokat róla / Árpi, Árpi,  Árpika / A hírnév szép volt / De sajnos elmúlt / Irodalomtörténész urak / Hátat fordítottak Árpinak / Mit mondhatnék ezután / Mind pirosseggű pávián!!!”

Pista pontosan hetvenöt felkiáltójelet karcolt a megsárgult papírra, mielőtt leadta volna a Kemenesiről elnevezett művelődési házban működő szerkesztőségben. Visszafelé boldogan viszonozta az elektromos mopeden suhanó könyvtáros néni mosolyát, a babakocsit toló magyartanárnő vidám köszöntését és Jankó utolsó, elernyedt, de szívből jövő kézfogását öreg alma materük előtt. A világ visszatért a rendes kerékvágásba. A paradigmát meg – ahogy Kemenesi Árpi szellemi elődje, egy bizonyos Arany Jankó valószínűleg valamilyen helyzetben majdnem így mondotta volt ­– egye meg a fene.