Jelige: Sósborszesz – Erős kezű nagymamám

Legszebb gyermekkori éveimet falun töltöttem testvéreimmel és szüleimmel. Családi házban laktunk, nagy udvar és gyümölcsöskert tartozott hozzá. Külön baromfi udvar, istálló és a sertéseknek külön elkerített rész. Az istállóban gyönyörű, fekete szőrű „Rigó” nevű ló, kettő tehén, kisborjú. Testvéreimmel sokszor szekér elé fogtuk a Rigót, és hárman mentünk a négyes határba a lekaszált lucernáért és boldogan vittük haza, természetesen  szülői engedéllyel, mivel az idősebb testvérem már elmúlt 11 éves.

Játszóhelyünk a gyümölcsöskert volt, a nagy melegben a hűs lombok közé menekültünk, no' és a mama elől, ne küldjön el a boltba. Szerette az égetett szeszt, hogy leheletén ne

érezzék, sósborszeszt ivott ő ezért. Kezembe nyomta a pénzt, a maradék apróból cukrot vehettem, hogy a kettőnk titka maradjon. A sósborszeszt a mamának adtam, azt rögtön el is dugta, ruhái közé, a sublótba.

Nagymama vigyázott ránk – vagy éppen próbált nevelni bennünket –, míg a szüleink nem voltak otthon, a gazdaságban dolgoztak.

A kismalacokat naphosszat nézegettük, ahogy csámcsogva lefetyelték az ennivalót.   Velünk együtt a nagymama is örült, majd közéjük lépett és az egyik kis malacot meglegyintette, az oldalára fordult, abban a pillanatban szegény le is sántult. Sajnáltuk szegényt, de a mama csak annyit mondott:

– Ne sírjatok, hisz „nem életre való”!

Másik alkalommal kértem a nagymamát, hogy vigyázzon „Lóri papagájomra”, míg a kalitkáját tisztogatom. Szívesen tette, a kötényébe rejtette. Beszélt hozzá:

– Lórikám, most aztán igazán tiszta lesz a kalitkád, vigyázz rá!

Végeztem a tisztítással, folytattam a papagájjal, azaz csak folytattam volna! Mamám széttárta a kötényét, s láttam Lóri mozdulatlan.

– Mit tettél vele mama?

– Magam sem tudom gyermekem: „valószínű nem volt jó helye”, – nem bírta a fogságot, nem akart tovább a kalitka foglya maradni!

(Mi ezt azonban nem hittük el!)

Bodri nevű kutyánk még csak féléves volt, mikor a mama az ölébe vette, simogatta,

szeretgette. Olykor nyüszített a kutyus, valószínű a mama keze nyomására. Földre tette, „hátsóját” megpaskolta, vártuk, hogy majd elszalad. De a kiskutya csak nézett

keservesen, nem mozdult, ott maradt egy helyben. Hátsó fele meg sem mozdult, láttuk, hogy szegényke lesérült.

– Ugyan, ne aggódjatok: az anyjának van még három picinye! Rendbe fog jönni! Kutyába, macskába nem üt a ménkű' – válaszolta magabiztosan.

Ekkor kötöttünk „titkos testvéri szövetséget”, hogy a mamának nem fogjuk ezentúl semmiféle segítségét kérni, mert ha a keze ügyébe akad valami, abból jó sosem származik, mert még a „szeretet ölelése” is fájó volt, olyan erős volt a szorítása!