Janus Pannonius utolsó verse

Megpróbáltam, megtettem.  Nincs már megmentő szavam,

nincs már mandulafa sem a földön, és a halak

tetszhalottként, száraz völgyben, kőfolyamokban nyugszanak.

Szántott fokok rézsűjén, vénát feszít a folyó.

A part, a lápok helyén ma bús eke araszol.

A föld elűzi szellemét, magát morzsolja, mint a port.

Árvízre vár, hogy nyelve feltépje a torlatot

árterében, hol lenge nád között új farkasok

lesnek prédát éjjelente, fogukra por s holdfény csorog. 

Göröngyökön felejtett, szétkorhadt vén csónakok,

deszkáin csáklyavégek s odakötött múlt kotyog.

Ördögszekér fut a széllel, kísérik tikkadt verssorok.

Megpróbáltam, megtettem. Nincs már megmentő szavam.

Köröttem mint sok tetem, fehér szirmok oszlanak,

és a bölcs király szemében is közel már az alkonyat.