Janus Pannonius utolsó verse
Megpróbáltam, megtettem. Nincs már megmentő szavam,
nincs már mandulafa sem a földön, és a halak
tetszhalottként, száraz völgyben, kőfolyamokban nyugszanak.
Szántott fokok rézsűjén, vénát feszít a folyó.
A part, a lápok helyén ma bús eke araszol.
A föld elűzi szellemét, magát morzsolja, mint a port.
Árvízre vár, hogy nyelve feltépje a torlatot
árterében, hol lenge nád között új farkasok
lesnek prédát éjjelente, fogukra por s holdfény csorog.
Göröngyökön felejtett, szétkorhadt vén csónakok,
deszkáin csáklyavégek s odakötött múlt kotyog.
Ördögszekér fut a széllel, kísérik tikkadt verssorok.
Megpróbáltam, megtettem. Nincs már megmentő szavam.
Köröttem mint sok tetem, fehér szirmok oszlanak,
és a bölcs király szemében is közel már az alkonyat.