Jelige: Ámor nyila – Kórházi morzsák

Ha az ember kórházba kerül – pláne fogyókúra miatt – minden falatot, minden morzsát megbecsül, és igyekszik felcsipegetni. De ha kórházban van, az ideje is jóval több a beszélgetésre – így aztán történet-morzsákat is csipegethet, ahogy tettem én is az elmúlt napokban. És ha már felcsípte azt a morzsát, hát megpróbálja tovább is adni, mielőtt az egészet elfelejtené. Épp ezért nézzétek el nekem, hogy ezek az apró, meghökkentő történetek nem függenek össze, de külön-külön is meglehetősen tanulságosak.

Mindjárt az első napon értesültem a szobatársaktól, hogy a helyemről távozó hölgyet – nevezzük Marikának – milyen szerencse érte: a közösségi oldalon bejelölte őt egy angol úr, akivel hetek óta levelez (nyelvtudás híján egy fordítógép segítségével), és máris nagyon nagy szerelembe estek. Mivel jómagam is többször tapasztaltam már ilyet közösségi oldalakon, hogy számomra tökéletesen idegen emberek bejelölnek – amit persze azonnal elutasítok –, bennem azonnal megcsörrent a vészjelző, és igyekeztem Mucikától minél többet megtudni erről a csodás lovagról.

Nos, a szobatárs ezek után boldogan mesélte, hogy ezt a szegény asszonyt és a fiát az első férje verte, a második, aki józan életű volt, és eleinte teljesen normálisnak tűnt, valójában játékfüggő, és még a fia perselypénzét is ellopta, hogy félkarú rablóba dobálhassa. De most, hogy ez a nagyon jóképű ember bejelölte, vette a bátorságot, és kiadta a második férj útját – pontosabban ő költözött el annak albérletéből a felnőtt fiával egy másik albérletbe – tehát innen a kórházból már nem a régi otthonába fog hazamenni.

– Jó, jó – mondtam én –, de hát honnan biztos benne, hogy ez a férfi valóban az, akinek mondja magát?

A mesélő erre nem tudott határozott választ adni, de tovább részletezte, hogy a John megírta neki, hogy ő egy özvegy építészmérnök, aki Londonba él a 12 éves kislányával, aki Marikát máris édesanyjaként szereti, és alig várja a találkozást, és nagyon izgul, mert biztos benne, hogy Marika majd ajándékokkal fogja várni, mivel most lesz a születésnapja. Meg azt is írta: most el kellett utaznia Afrikába, ahol valamilyen fúrótorony átadását bonyolítja, de készüljön, mert ha utazik vissza Angliába, el fog jönni Budapestre, egy csodás szállodában fognak találkozni, és már alig várja, hogy a karjaiban tarthassa.

– Képzeld – mondta Mucika –, ez a szegény asszony azon izgult, hogy nincs egy szép csipke bugyija és hálóingje, amit magával vigyen a szállodába, de megsajnáltam, és adtam neki kölcsön ötezer forintot, és elmentem vele a szentendrei kínaiba és vettünk neki szép holmikat. Majd ma, ha hazaérnek, és kap a fia fizetést, át fogják utalni a számlámra a pénzt, mert neki nem maradt semmi pénze, miután megvette azt a szép láncot a kislánynak.

– Milyen láncot? – kérdeztem vissza.

– Hát azt, amit állítólag ki is küldött Londonba a megadott címre, a kislány születésnapjára, mert amikor február 27-én hiába várta John érkezését, a férfi azt írta neki, baleset érte a kislányt és azonnal Londonba kellett szállítani kórházba. Nem tudom biztosan, de valószínűleg az ideutazásnak anyagi akadálya is lehet a sok kórházi kiadás miatt, mert egyszer azt mondta nekem a Marika, hogy „én lefényképeztem a számlakivonatomat és elküldtem neki, hogy nézd, nincsen pénzem, mert a férjem tartozásai miatt a közös számlánkon csak 200.000 forint hiteltartozás van”. Most, hogy mondod, akkor ezt biztos arra föl mondta, hogy a pasi pénzt kért tőle. Sőt azt is mondta, hogy ez után napokig nem is írt a John, de ő többször megírta neki, mennyire szereti és várja, ezért most már újra leveleznek és hamarosan jönni fog.

Lelki szemeim előtt megjelent a ma délelőtt megismert ötven feletti, foghíjas, meggyötört arcú nő, abban a maga kötötte egyszerű kis piros kardigánban, aki elhitte, hogy az élete egy csapásra ily módon meg tud változni. Igaz, ha az újságban hirdető jósnőtől képes volt a rokkantnyugdíja utolsó fillérjeiből 10.000 forintért csodakarkötőt rendelni, hogy gazdagság, boldogság és szerencse álljon a házhoz, akkor mire gondoljak?

– Mondd, miért nem próbáltátok neki elmondani, hány és hány hasonló szélhámos létezik a földön? Az én fiam is kapott már e-mailt egy „szép fiatal néger lánytól”, aki fogságba esett, és útiköltségre kérne pénzt, meg ügyvédre, hogy a repülőbalesetben meghalt szüleitől örökölt gyémánt bányákat visszaperelhesse, és abból majd boldogan élhessenek.

– És? Küldött? – kérdezte Mucika őszinte lelkesedéssel.

Nos, én ennél a mondatnál jöttem rá, hogy a mesélő is hasonlóan naiv, mint a Marika, ezért nem is forszíroztam tovább a kérdést.

Tegnap kellemes idő volt, így sétálni indultam két másik szobatársammal. Kis idő múlva a beszélgetés a családunkra terelődött, és Vera elmesélte, hogy a fia négy évig járt együtt a barátnőjével – abból másfél évet együtt is laktak.

– Mikor elkezdtek beszélgetni a házasságról, Józsikám fogta magát, és vett egy szép gyűrűt, és elhatározta magát, hogy júliusban – Zsófi születésnapján – megkéri a kezét. Egy héttel a szülinap előtt arra ment haza, hogy a barátnő és a közös kutyájuk eltűnt az albérletükből. Mint kiderült, a lány már hónapok óta megcsalta, és most visszaköltözött a szüleihez. Egy cetlit hagyott neki: „ha akarsz, felhívhatsz” szöveggel. A fiam felhívta, kibékültek, Józsika elmondta Zsófinak, hogy már megvolt a gyűrű, de elhatározta, hogy azonnal nem bízik meg benne, ezért elhalasztja a lánykérést egy évvel. Épp letelt volna az egy év, mikor a lány újra elköltözött, mondván, hogy megunta a várakozást – de legalább a kutyust most nem vitte magával. Pedig a fiam épp azt tervezte, hogy a következő hónapban fogja megkérni a kezét. Nos, ezúttal nem hívta fel, de azóta már csak lett a gyűrűnek gazdája: boldog párkapcsolatban él a legjobb barátjával.

– A fiad? A legjobb barátjával? – kérdeztem meglepetten.

– Hát igen. Azt mondta, nőnek ő többet az életben nem hisz, de Ákosban még sohasem csalódott.

A meglepetésem miatt beállt csendben a velünk sétáló kedves, kissé molett lány is mesélni kezdett:

– A harmadik randinkon voltunk a sráccal. Egy étterembe mentünk, és a desszertnél  letérdelt, elővett egy gyűrűt (ami szerintem már tök rég megvolt neki, mert véletlenül sem az én méretem volt, és egy meglehetősen ütött-kopott dobozban tartotta), és  megkérte a kezem. Körülöttünk mindenki izgatott lett. Kértem, hogy beszéljünk odakint, de nemet mondott, úgyhogy én is nemet mondtam. A pasi sírva rohant ki az étteremből, a pincércsaj pedig lesújtóan megkérdezte, hogy tehettem ilyet vele.

Néhány órával később, a srác megjelent a házamnál könyörögni. Megjegyzendő, hogy még sosem járt nálam, és még csak meg sem adtam neki a címem. Ijesztő volt! Valószínűleg rég lesett rám, és mindent tudott rólam.

– És mi történt? – kérdezte Vera.

– Rendőrséggel fenyegettem meg, és még aznap este elköltöztem a nagymamámhoz Szegedre. Szerencsére nyári szünet volt a suliban, megtehettem, hogy ott maradok. A szomszédok mondták, hogy napokig járőrözött a ház előtt, végül fekete festékkel összefirkálta a falat, és ragasztóval eltömítette a kapu zárszerkezetét.

– Te jó ég! Micsoda emberek vannak! – kiáltottam fel a történtek hallatán.

Gondolatainkba mélyedve sétáltunk tovább a keresztútig, ahol egy szobor állt.

– Ámor! Ámor! Mi lesz ezzel az őrült világgal? – fordultam a kórház parkjában elénk bukkanó kis nyilas pasihoz. De mivel kőből volt, kérdésem megválaszolatlan maradt.