Jelige: Mese – Munkaakciós élmény

Amikor mindhárom unokám nálam aludt, a mese nem maradt el. Volt, amikor olvastam a Marika-sorozatból, de szerették nagyon hallgatni azokat a történeteket, amelyek rólam szóltak. Egy régi emlékemet idéztem fel. Egyetemista koromhoz fűződik.
Mindhárom nebuló fürdés után az ágyba ugrott, és csillogó szemekkel várták a „mesét”. Az egyiknek ragyogó kék szeme az arcával mosolygott felém. A másik kettő barna szeme sugárzása vetekedett Nikiével. Rám szegezett tekintettel várták.
– Réges-régen történt ez meg velem – kezdtem az esetemet ecsetelni. Munkaakcióra hívtak egyetemistákat. Én akkor az egyetemre jártam tanulni. Baráti társaságommal úgy gondoltuk, jelentkeztünk mi is. A gondolatot tett követte. Macedóniába vittek bennünket.

– Hol van az a Macedónia? Meseországban?

– Majdnem – válaszoltam mosolyogva. – Nagyon szép és messze van.

– Hallgass már – mondta majdnem egyszerre a másik kettő. 

–Figyelem! Folytatás következik. Minden köztársaságból voltak ott fiatal egyetemisták. Tudjátok, nekem egy szlovéniai fiú nagyon tetszett, meg én is neki. Olyan szemezgetésből állt a szerelem. Vagy leültünk beszélgetni, csak úgy, semmi komoly dologról.
– Mamám, te szerelmes voltál?
– Csillagvirágom, akkor még fiatalabb volt a mama, mint az anyukátok.
– Mama! Az anyukánk nem szerelmes.
–Honnan tudod? – kérdeztem mosolyogva. – Szereti az apukátokat. De ha félbeszakítatok, hogy meséljek?
– Tudjátok, ha rá gondolok, még ma is sajog a kezem, illetve minden porcikám, mert kemény munkára fogtak bennünket. Kőtörőben dolgoztunk, az igazság kedvéért fiatalok, erősek voltunk, másnapra úgy, ahogy mégis kipihentük magunkat.
– Hű, mamám, nem neked való olyan nehéz munka. Követ törni! Kézzel?
– Dehogy, volt olyan csákányunk, mint amilyen nektek is van odahaza, azzal vertük darabokra a követ. Ne sajnálkozzatok, volt azért muris történet, nem is egy, de azt mesélem el nektek, amelyik megmaradt bennem örökre. Most figyeljetek!
Úgy estefelé lehetett, vagy késő délután, amikor a vezetőség egyik tagja üzent értem. Rögtön menjek egy kicsit félreeső helyre.
Tudtommal nem tettem semmi rosszat. A munkámat elvégeztem. Beszélgettünk, figyelmeztettük egymást, nagyon vigyázzon mindenki, aki a talicskát tolta tele kövekkel, bele ne essen a kőtörőbe, mert csak egy nagy lyuk éktelenkedett, abba kellett fordítani a köveket. Mi lányok, meg a fiúk egy része csákánnyal daraboltuk a kőtömböket, a lányok főleg lapátolták a talicskába. Nem lazsukáltam. Dolgoztam, nem pofáztam senkivel sem. Eszünkbe se jutott sértegetni egymást. Ellenkezőleg, vigyáztunk egymásra maximálisan.
Mindegy, menni kell, majd megtudom, miért hívatnak.
Ahogy közeledek, látok ott pár fiút, közöttük volt egyik évfolyamtársam, azon kívül egy magasabb, elég telt szőke lány. Még csak akkor nem tudtam, mi vár rám.
Amikor odaértem, komoly arccal hozzám fordult a főnökünk, elmagyarázta, miért hívatott.
El ne felejtsem mondani, látom ott azt az idős férfit, alacsony, komor, szikár embert, az arca naptól barnított, bajsza eltakarta az ajkát. A kezében volt egy nagyobb bot, bizonyára azzal terelte a kecskéket. Komolyan ült, nem szólt egy szót sem, inkább maga elé nézett. Ha felemelte a fejét, csak a munkavezetőnkre figyelt, aki valamit nagyban magyarázott neki. Nekem akkor idősnek tűnt. Amikor egészen oda értem hozzájuk, hozzám fordult a főnökünk a következő szöveggel.

– Ide figyelj, Radmila. Ez az ember azért jött, mert feleséget akar venni a fiának.
Rögtön beugrott! Abban az időben nem a fiúk választottak feleséget, hanem az apa. Aha! Erre megy a játék!
Megkérdeztem, honnan tudja, miért pont engem kellett hívnia.
– Ez az ember már régen figyel benneteket, és kettőtök közül az egyikőtöket meg szeretné venni.
Szegény választott társnőm egy szót sem szólt, csak hallgatott, szemével mintha a földön matatott volna valamit.
– Mégis, mi lenne a teendőnk?
– Kecskét kellene fejni, főzni, mosni, takarítani, meg az uradnak szót fogadni.
– Ez rendben is volna, de mennyi pénzt adna értünk?
A kérdésemre az volt a válasza.
– Kilóra venné meg egyikünket.
Erre aztán kitört a nevetés. Na, érted nem sok pénzt kellene fizetnie, mondták többen egyszerre.
– Mennyi is egy asszonynak való kilója? – szólalt meg valamelyik, persze nevetve.
– Azt már nem! Nézze, mennyivel többet nyomna a társnőm. Potom pénzért, szó sem lehet róla, engem nem vesz meg!
Erre kissé dühösen rám nézett a „vásárló”, azt a feleletet kaptam, nem én mondom meg, mi lesz, hanem a főnökünk.
Akkor már ő is látta, nem kell tovább feszíteni a húrt.
Azzal zárta be a jelenetet. Ő nem az apánk. Most ír haza. Azok eljönnek, és majd velük letisztázzák a dolgokat. Ő szívesen közvetít.
Estefelé egyedül sétálni még álmunkban sem mehettünk, csak négyen-öten, de fiúk is voltak a csoportban.
Kilóra vesz meg! Alig volt bennem 48 kiló! Még mit nem!
– Drága mamám, de jó, hogy nem adtak el téged! Akkor ki szeretne minket úgy, ahogy csak te tudsz, meg ebédünk sem lenne – szólalt meg a legfiatalabb.
 – Már akkor tudtam én, drága Nikikém, lesz nekem három angyali unokám, ezért vagyok most veletek.
Ekkor jóízűt nevettünk. Jóéjt puszi elcsattant, és következett a lámpaoltás.
Hamar egyenletes szuszogás töltötte be a szobát.