Kötetajánló: A napcsíkos darázshoz
ROVINJ 21 (1993)
1. nap (1993. július 17.): a józsef attila-út (584 km), 122 sor
aztán
estvég elindulsz
testes július
a nap huszonegy húszkor tűnik el
ezt a lebukást nem várod meg
vágysz a tengerre a tenger kéklúgjára
amely átmos
minthogy teljes évig az indulásra vágytál
az indulásban az egész év benne van
ahogy besötétedik
valahol keszthely és rédics között
erre van nyolcvan kilométered
bekapcsolod a magnetofont
hallgatni kezded az összjózsefattilát
zuhog
váltakozva nagyszemű eső a jéggel
az elemi
szorgoskodást hallhatod
vízcseppek dobolnak puha ujjaikkal a karosszérián
némán villámlik fenyegetőzik valamelyik isten
meg-megcsúsznak a kerekek
száguldasz tovább
békák ugrálnak a vízfényes aszfalton
baglyok gubbasztanak a keskeny hidak alatt
kívüled senki nem megy az adriára
állapítod meg a szívemben egy átlátszó
oroszlán élnél s ekkor sajnálod
először
amiért a dohányzásról negyvennyolc napja leszoktál
erről is csupán leszokó vagy
vagy harmadában negyedében mindenről
vörösborokról képzelsz ezt-azt
a tejescsöcsű asszonykákról
visszakapcsolsz ötösből hármasba
a dombos úton megesik mással is
vakarod átfűlt derekadat
ahogy a villám kiváj egy vadkörtefányi mondatot
az éjféli tájból muraszombat alatt
kazettát cserélsz
a szürrealista verseknek vége
a sutaszimbolista ady-utánzatoknak
hallgatod a rég holt színészeket
visszasuttognak vagy -rikácsolnak a másik világból
egy-egy versidőnyi hang maradt belőlük
van kinek ennyi elég az öröklétre
de hogy az öröklét milyen arról szó ne essék
oda-visszatekercselsz
némelyiket négyszer mást van
hogy kétszer
a forró szavaknál itt-ott szívesen kilépnél
huzatolnál egy jelző teraszán
mint a gyermek
– természetesen az a gyermek te voltál –
aki hirtelen megérzi az időt
vagy az irodalomtudós akit megrészegítenek
a középkor latin nyelvű verstöredékei
duzzadt potrohú repülők dongnak szlovénia fölött
a negyedik egy-egy sormetszetnél megáll
zuhan húsz-húsz métert
majd (konokan) újult erővel szárnyra kap
cagnes-re gondolsz
ahol j. a. tudomásod szerint nem írt verset
de látott egy virágzó jázminbokrot
fürge nyelvű leányt
csókolt nem onanizált
most ébredsz arra
nincs verse amelyben ne lenne erotika
ne lenne hisztéria
a tengerkékek talán segítettek volna
vagy néhány kitartó baszás
te nem tudod mit csináltál harminckét éves korodban
de már érted harminckét évesen milyen ostoba voltál
életben hagytad magad ismét és megint
életben hagyott mint minden szótévesztőt
a pánik(pinák)betegség
egyébként rögvest eszedbe jutott
maribor után riadt fékezésnél
ahol az áldozat a pillanat
az öröklét szüntelen ott kóválygott körülötted
akkor verset írtál
ahogy verset írt három barátod
szőcs zalán sziveri
harminckét évesek lettek éppen
(merthogy ők és ők is annyi)
versed megjelent látkép a valóságról gepárddal kötetedben
nem szeretnél többé harminckét éves lenni
de harminckilenc se hogy hamarosan itt a negyven
negyvenkedel rögvest
vagy maradsz harminckilenc
ez a kérdés
ljubljana körgyűrűjén
a periférián
fölötted egyre több csillag gyúlt
pedig közelebb jött a hajnal és a tenger
apró surrogó csillagok robbanó töltetekkel
j. a. kizárólag magáról írta a verseit
ő volt spiclije és zsaruja
tán ezért nincsenek győztes szenvedélyei
a szíved egyre gyakrabban kihagyott
holott hátra volt még szűk kétszáz kilométer
álltál le a postojnai kiállónál
de visszakanyarodtál a másik életből
nagyokat hunyorogni élni
jöttek a légszomj-költemények
a hexameterek a kevert magyarosak
nem maradt végül csak a forma
a forma életben akart maradni
a gyors kanyarok a fürge partra
a pálmák ciprusok és a kabócák
a sötétben olajosan (okosan) fénylett a tenger
az amit tengernek képzel ki látott tengert
hol volt már az óda hol az elégia s a dunánál
leértél
bakacsin volt minden mégis hajnal
kinyílt a sáfrány ég
mint a utcafestőknél és a filmeken
cirmosan megfuttatva tulipirossal
a kilencedik kazettáról megszólított a vers
tizenkét kilométerre rovinjtól
584 km (mínusz tizenkettő)
az utolsó
ezüst halacskás olajfák alatt a parkolóban
a szikkadt vörösföldre zuhantál
mint a létige a sorvégen stoppoló
csak neked szólt érted hozzád beszélt
íme hát
2. nap (1993. július 18.): a tengerig futó terasz, 54 sor
a napvér betörhet a szemcsarnokba
a kékszajkók bezúzhatják az aranyművesek kirakatait
akkor se történik élénk s új dolog
tegnap a nap sütött
ma ismét fényes lesz és átver sugaraival
ha felleg száll
vagy a bőtermészetű hegyi szelek
a kőlapokkal kerített veresföld maradékát sodorják
akkor is lesz
a fogalmakat nehéz kenderpányvára fogni
nem fontos kit gyilkolnak a ciprusok mögött
ha fölénk magasodik a kőfehér harangtorony
óránként habzik elő belőle a kongás
és nem fontos amikor jambikus hullámokban
hömpölyög hajnalban a tenger ágyékszaga
délelőtt a piac tintahalbelsőségrothadt
sárgadinnyebűze
akkor is
a romok fölött árvaszúnyogok csilla kürtje
háttérben a babér az olajfa a szentjánoskenyér
délszaki felsorakozás a terasz fakó szegélyénél
ahonnan látni és hallani
– hogy a látványt épp megsúrolta a halkonzervgyár
homályvörös kerítése – a szünetlen tengert
akkor is
a nap – állítja a ház sebhelyes arcú asszonya –
holnap öt negyvenegykor kél
az alsóváros takarása miatt negyvennyolckor látni
ma öt harmincnyolckor bukkant föl
tito szigetétől jobbra másfél fokkal
s rovinjt negyvenegykor borította el
olvadt mediterrán puhaféme
nem tudom... – elhallgatott – ...megfigyeli-e majd
mily metafizikus rések keletkeznek némelykor
ha a teraszon lesznek
vízzel telt pohárhoz ne nyúljanak
korallköves gyűrűt ne viseljenek
s ilyenkor
néha
látni a lucskos testű festőnőt
aki ismeri veszprémet de mégis visszaszaladt ide
ahonnan hiányzik minden ige
s utazása óta mást sem tud csak önmagát festi
borges-szel kovacˇ-csal
oroszlánfejű isztriai íriszekkel
mondják közös ágya van a daimonokkal
magam
ha túlságosan meleg van a szövegben
vágyom az angyalokat
olyan propeller-szaguk van
s jövök e város felett villogó teraszra
idegyűlök
magmaizzású gránátalmát forgatok kezemben
idenézem magamhoz a tengert
3. nap (1993. július 19.): az esernyőfaliget, 76 sor
az árnyék öntőformája beburkol
örök
ez az erdőzaj tengerlocsogás
áttörve a konzervgyár csörlőhangjával
mintha fekete mókusok vagy antracit-hars csókák
angyalok torzsalkodnának felette
nem is angyalok
szarral vakolt uszonyos lábú sirályok
– tudod ahol nincsenek nem zsolozsmáznak
nem mázolnak az égre kusza jeleket
nem volt s nem lesz ott az isten
hát vissza
mert nem látod milyen angyalok vijjognak
a grünspan magasságban
sószagú vidék szigorú karszt
aprómintás rózsatő két elnyílt virággal
illatemlék és szétrepedt klorofillizmú malachit
ahogyan széthullnak -folynak s eggyé a
megérintettségben
holott
csapzott szőrű macska játszik egy puffadt hallal
mígnem a baltafejű kutya elzsákmányolja
tőle majd a csatornába veszti
s zuhog rájuk az ásványlapos fény
rézsút
hogy a látvánnyá tömörült kép peremét
a platán hullt könnyű levele eltördelje
innen indulhatsz
(ahová bárhonnan visszaszökhetsz)
ez a tűkkel borított ösvény
a ligeterdő fatörzsei között éppen átlátsz
és a kövek láthatatlan oldalán mesterjelek
az elmúlt évben forogtak így össze
– eső nem verheti se száraz szélvihar
gyökér ha érinti rögvest visszahátrál
pávák a kolostor pereméről
rikkongva
hogy belehal abba a városon túli világ
júliusi holdtöltekor igazgyöngy
s a horizont fölött is kétujjnyi gyöngyház
együtt ragyog ahogy visszafogad
megnyílik s csukódik neked a kapu
tudják jöttödet
minden hal pikkelyébe be volt karcolva
minden moszatszakállba az üzeneted
minden évszak várt téged
ide nem kell bűnbánat
ha csendben jössz
a csend magába zár
ha zenebonával
akkor a csinnadratta
az esernyőfenyők addig is nőnek
terebélyesebb lesz valamennyi águk
néhány tobozt nevelnek lehullatnak
alattuk kihajt s elszárad a sápadt zanót
a félszigetből egy karéjt
elhord a kitartó árapály
de lesz ami nem változik
lesz ami végleg megváltozott
néhány kút beomlik leszakad a móló lánca
kiporlad flórián arcából a szem
azzá válik a lépcső amit tudni lehet
de az öntőforma örök
s az anyagnak ami beleömlik
annak nincs súlya
ennek a ligetnek nincs kiterjedése
de tömör nyári délután
bármit ami szelíd és türelmes
befogad
megért
sündisznót nevel sünmalacokkal
lábnyomokba gyűjti a ritka vizet
árnyékkal veszi körül a kiürült
teraszos házat
és árnyakat tart meg
szeretőidet a vadszőlőszagú házban
4. nap (1993. július 20.): a főpap makettje, 93 sor
kétségtelen a környezetem
megkíván néhanap kis szívvariációt
szikla adriakék sótégely bicikli
a hasáb a toronyból
mintha nem a vörös karszton élnénk
hanem a szürkén vagy a fehéren
s a fenyőrigók nem vernének szét
reggelente néhány mézbarna tobozt
a horizont fel-felnyílik
mint szem vagy asszonyágyék
halavány rózsarésnyire
magába fogad körbelocsol langyos vize
és többé ki sem taszít
– de erről nem akarok beszélni:
a főpapi makettról az aranyló tájban
a levendulásban közel a megváltás
alig egy lépés és homlokodon
érint meg a szárny
vagy sarudat leoldja a levitáció
ha árulást sejtenél megértelek
bezuhantam egy tűzvész öblébe
lepkéket kergetek poszméheket
posztolok posztavantgard pusztulok
hernyó bőre
oly öreg és bölcs vagyok
aki a történelemben talált magára
– de nem erről akarok beszélni:
a főpapi makettről a hamuarany tájban
oldalvást vagy szemközt a belépővel
a széles hajó kapuzatában
hajnaltól délig tart a nap útja
közben fényre bukkan a vak királyné
a pátriárka bárányok olajfák
a vértanú szüzek közén
a gyöngyszemű tekla és éppen
gyertyányi időre a harangszótól
beáll a fénynyaláb terébe
s a galamb mely magvat szed
de az arany alatt alvó
placidiánál fészkel és költ
– de nem erről akarok beszélni:
a főpapi makettről a hamuarany tájban
mind több lélekkel kötözött
össze a sorsom
rajtam annyi a láncos béklyó
tartani is elég a terhet
számot vetni vélük
de hagyjam –
lassún lépkedek a főhajóban
az oszlopok alatt jobbra a padsortól
a baldachin felett
onnan
ahogyan az égbe löktek
bokámra csomózva a madzag
miként a luftballonoknál
– de nem erről akarok beszélni:
a főpapi makettről a hamuarany tájban
nem ringat verssor
szédít füstölgő tömjén
túladok a bekerített isztrián
tálka fügéért
s ugyanannyi szóért
ha dubrovnik és mostar üszkösödik
poreč se éri meg a hajnalt
a halászok testét a falóhalak fölzabálják
ne kérdezd hogy ki vagy
én se kérdezem honnan jöttél
nem fogom tudni azt se hová mégy
fáradt a kép készül lezuhanni
rongy alakok lábai elé
– de nem erről akarok beszélni:
a főpapi makettről a hamuarany tájban
nézd mellőlem bárki kihull
mozaikját vissza nem rakhatják többé
ne félj nehezebb nem lesz
csak több a gyertyaláng s a szárazvillám
mi azt is tudjuk: feleslegesen
amint azt ami itt bezárva
bárha nem látszik akkor is van
s ha van üdvözül
mint a kés
mert rajta van a képen
– de nem erről akarok beszélni
az időbe vetett szívvariánsról:
a tejszínsárga kő tejfehérré kopik
fényesedik kicsit tovább reped
árnyéka hűvösében
borszeszláng-szemű rajz-macska lapul
ha kisurran belőle elfakul
a hő szétömlik a kolostorkertben
s benne reked
a cipruság ernyedten lekonyul
tobozzá nyitja a spirál a kúpot
