Míg el nem nehezül
A Napszálkák fénye „elévül” ezekben a versekben, apokaliptikus kiszáradás, elapadás uralja a lelki tájat, a lélek sötét éjszakáját, ahol „az erőtlenség az új erő” és „minden a magunk képére pirkad”. Ebben a beretvaéles kritikai költészetben, ahol a vendégszavak és az utalások természete feloldhatatlan ellentmondásokat teremt, a metszés és szaggatás mögött mégis felsejlik némi humor, önirónia, az a férfias tűz, mely mégiscsak fény, ha emésztő is, a műveknek nevezett, közösséget képzelő és képzeltető énkonstrukciókból való kibontakozás, azoknak átalakítása olyan lánggá, mely végül felemészti őket. („Ahol a nevemben hárman összegyűlünk, / sokan vagyunk. Sok éhes száj.”) Ez a tisztító, belső és külső tereket nyaldosó tűzfolyam a Neretva.
Sepsi Enikő
Halmosi Sándor
[Neretva]
ajánló a kötetből
SZERETIK A NÉPEK
Szeretik a népek a szép beszédet,
a szép ruhát. A történeteket Rómáról,
a szép bukást. A csúnyáját a szépnek.
A véres roncsokat.
Nem azt mondom, hogy nem kérem, mert kérem.
Nem azt mondom, hogy nem várom, mert várom.
De túl sok már a világban a harc.
És mire megjön,
Kikopik a szövetből a lélek.
MÍG EL NEM NEHEZÜL
Kimerészkedni az almafa alá, és beleállni
a gravitációba. Vízszintes mezőket
létrehozni és fenntartani. Számolni
a végtelennel. Lengetni a súlyokat.
Megengedni. Végigmondani minden
mondatot. Kivárni. Amikor kitágult,
visszamerészkedni. És sírni, míg el
nem nehezül.
ALATTA
A szörnyűségnek mindig két vége van,
és egy emberi teste. Hiába kenjük ördögre,
Istenre. És hiába keverjük bele
az angyalokat. Minden, ami a létezést
karcolja, a mi ujjlenyomatunkat viseli.
Minden nyakon gallér.
Minden ing alatt dögcédula.
NEM A LÉTEZÉS
Nem a létezés a botrány.
És nem a mindigvéres géz,
a mocskos bársony.
A felszabdalása.
Mondanék valami szépet, hogy ne fázz annyira.
Valamit, hogy fájó térdedig dideregj. De a világ
botlatókövei, a tépett virágok és ügyetlenségem okán
inkább hallgatok. Megint. Nagymama sem beszél már
többet, és nem bújtat folyton szépen-fodros
menyasszonyi ruhába. Te a szerelmet keresed,
én már csak a nagy metaforát. Csak, hogy ne kelljen
kimondanom. Csak, hogy mindig ugyanazt mondjam.
EZT A TERET
Ezt a teret kerestem, egy ideje.
Ezt a dalmát dűlőt, itt a Pilis urbánus
lankáin. Itt még a kutya sem harap,
éjfél előtt egy lórúgásnyival.
Faragott kövek, macskakő, kútkáva,
selyemfű, neszek, elhagyatottság, moha.
Csupa érzelem. Életet szerető emberek nyoma.
Te is itt vagy, a világban valahol.
Inkább ott. A közelség paradoxona.
ASZÚÁG
lettél bennem ebben a pokoli
csendben, kiszáradt csermely. De ma
már minden identitás felbomlóban, az
én, a te, a bennünk folyó egykorpatakok
megnevezhetetlenek, lélek sincs már,
csak mint konstrukció. Hogy mondjam
el hát, mikor hiányzol, és mikor nem,
és hogy kislányom szemében mikor
nőnek fel a nagyok. Elfelejted lassan
a bejárati kódot, új identitásodról
már én nem tudok. Fázik, folyik,
apad, fáj. Gyökök maradnak csak.
Szóbokrok alatt egy arctalan táj.
Halmosi Sándor 2021. szeptember 4-én, szombaton, 13 órakor a Vigadó téren dedikálja a Gondolat Kiadó gondozásában megjelent verseskötetet a 19-es pavilonnál.
