Az emlékezet örök jege

Az irodalom sajátos közlésrendszer, amely információkat közvetít a társadalomról a társadalomnak – állapítja meg Teremtett világ című kötetében Cs. Gyímesi Éva. De mi történik akkor, ha a társadalmat vizsgáló egyén nem emberbőrbe bújik, hanem három jegesmedve: nagymama, anya és kölyök szemszögéből tekint a nagyvilágra?

Yoko Tawada egy jegesmedve emlékiratai című regénye nem szokványos társadalomleírás. A három sarkvidéki ragadozó más-más időszakban él, mégis akadnak olyan motívumok, amelyek mindhármuk életében közösek. Ilyen a cirkusz, a művészvilág és a művészsors. A nagymama a Szovjetunióban lakik, emberek nevelik. Tawada regényének erőssége, hogy nem foglal állást az emberi jóság vagy gonoszság mellett, nem célja ítélkezni. Esze ágában sincs olyan művet kiadni, amely több száz oldalba foglalt számonkérés lenne. Nem akar lelkifurdalást kelteni, ahogyan nem törekszik érzékenyítésre sem. A könyv olyannak mutatja be az emberi fajt, amilyennek a három jegesmedve látja.

A nagymama életének első szakaszában még elmosódnak a világ körvonalai, de kiemelt szerepet kap az érintés, valamint gondozójának ujja: „Megcsiklandoztak a fülem mögött, a hónom alatt, összegömbölyödtem, telihold alakban gurultam a földön. (…) A nyelvem még emlékezett az anyatej ízére. Számba vettem és szoptam a férfi mutatóujját, ami megnyugtatott. A szőrszálak az ujja hátán olyanok voltak, mint egy cipőkefe sörtéi. Az ujj gilisztaként kúszott a számba, ingerelt.” Az idézetből azt hihetnénk, hogy a nagymama medvebocs évei felhőtlenek voltak. A fehér bundás csúcsragadozó életében bekövetkező váltás nem alakul át tragédiává. Bár érzi a gyakorlással járó kellemetlenségeket, nem úgy fogja fel, mintha gyermekkorától fosztották volna meg. A trükktanulás mikéntjét figyelve könnyű levonni a következtetést: cirkuszban vagyunk, a szőrös ujj tulajdonosa pedig az idomár. A jegesmedve gondolataiból visszaköszönő kellemetlenség-érzet szöges ellentétben áll a korábban bemutatott játékidővel. Ebből az ellentétből érződik a művésszé nevelődés súlya: „Egy nap a férfi különös tárgyakat kötött a hátsó lábamra. Próbáltam lerázni őket, de nem sikerült. Csupasz mellső mancsom megfájdult, mintha szúrná a padló. Felemeltem a jobbat, aztán rögtön a balt is, de nem tudtam megőrizni az egyensúlyomat, előrebuktam. Amint megérintettem a padlót, a fájdalom visszatért. (…) Többszöri próbálkozás után sikerült két lábon megállnom.”

A nagymama térdproblémái miatt szakít a cirkuszművészettel. Nem sokkal ezután dönti el, hogy író, mégpedig emlékíró lesz. Memoárjában Ivanra is emlékezik. Ekkor már világosabb képet kapunk arról, hogyan is gyakorolt az akkor még artistaként dolgozó, fiatal medve, aki nem hallgatja el, hogy egy cirkuszi ketrec foglyaként alig látott valamit a külvilágból: „Ketrecben ültem, így mindig én voltam a színpadon, sosem valamelyik néző. Ha időnként kiengednek, megláttam volna a ketrec alatti kályhát. Láttam volna, ahogy Ivan a kályhába teszi és meggyújtja a tűzifát. Talán láttam volna a hatalmas, fekete tulipános gramofont is, ami a ketrec mögött, egy állványon állt. Ha a ketrec padlója felforrósodott, Ivan a hanglemezre ejtette a tűt (…) és a mellső mancsom máris érezte az égető fájdalmat. Két lábra álltam és a fájdalom elmúlt.” Korábban kiemeltem, hogy egyik jegesmedve sem vállal magára áldozat szerepet, nem tör pálcát az emberek feje fölött. Az íróvá formálódott artista, cirkuszi csillag úgy fogja fel a fájdalmat, mint a tanulás velejáróinak egyikét: „Napokig, hetekig ismétlődött ugyanez a játék. A végén már gépiesen felemelkedtem, ha meghallottam a fanfárt. Akkoriban még nem akartam két lábra állni, de az világos volt, melyik testtartás szabadít meg a fájdalomtól, és ez a tudás Ivan »Áll!« parancsával, valamint a felemelt pálcával együtt beleégett az agyamba.”

A három jegesmedve-generáció első tagja az írást olyan aktusként éli meg, amely eltávolítja őt a világ szokványos rendjétől, az idő pedig ugyanúgy elmosódik, mint élete első szakaszában az őt körülvevő közeg: „Az írás: félelmetes tevékenység. Amikor az imént leírt mondatra bámultam, megszédültem. Hol vagyok éppen? Beléptem a történetembe, eltűntem innen. Hogy visszatérhessek, elszakítottam pillantásomat a kéziratról, hagytam, hogy az ablak felé kalandozzon, amíg vissza nem tértem ide, a jelenbe. De hol van az itt, és mikor van a most?” Az írás nehézségét bizonyítja, hogy a nagymama képtelen túllépni kölyökkorának eseményein. Ezt a helyzetet a jegesmedve szemszögéből alkotó Tawada egy igencsak találó metaforával teszi érzékletessé. A tenger hullámaihoz hasonlítja a fiatalkorral letűnt eseményeket: „Kölyökkorom egyetlen időszakát színezgettem, és sehogy sem jutottam tovább. Az emlékek úgy jöttek-mentek, mint a hullámok a parton. Minden hullám hasonlított az előzőre, mégsem volt azonos egyetlen másikkal sem.” Nyomon követve a nagymama alkotói tevékenységét észrevehetjük azt a finomnak ható, mégis erős iróniát, ami az íráshoz társuló büszkeséget jellemzi: „Különös érzés volt emlékiratokat írni. (…) Szégyelltem magam érte, nem akartam, hogy elolvassák az élettörténetemet. De amikor láttam, ahogy a betűk elburjánzanak a papíron, elfogott a vágy, hogy megmutassam valakinek. Talán egy kisgyerek büszkeségéhez lehet ezt hasonlítani, aki közszemlére teszi bűzölgő végtermékét.”

A regény második, A halál csókja című fejezete a nagymama lányának életébe enged betekintést. Az első bekezdésben egy, a jegesmedvék közvetlen közelében dolgozó ember, Barbara idézi vissza a Tosca névre hallgató ragadozóval végrehajtott mutatványát: „A gerincem megnyúlik, a mellkasom kiszélesedik, hátrahúzom az államat, az eleven jégfal előtt állok, nem félek tőle. (…) Felnézek rá, két fekete gyöngyszemet és egy nedves orrot látok. Gyorsan kockacukrot teszek a nyelvemre és felé nyújtom. A jegesmedve lassan lehajol hozzám. (…) Aztán a nyelve ügyesen és fürgén kilopja a kockacukrot a szám legintimebb zugából.” Az olvasottakból nem tűnik úgy, mintha hierarchikus viszony lenne jegesmedve és ember között. Tosca és Barbara kapcsolatának alapja egy rendkívül mély barátság. A jegesmedve lesz az, akivel az idomár megosztja titkait, és aki mellett felszabadultnak érezheti magát: „Tosca ölébe hajtottam a fejemet, és pityeregtem. Végre, ennyi idősen találtam egy barátnőt, akinek az ölében megsirathattam egy szörnyű emlékemet.” Ez a fejezet azonban nemcsak egy barátság, hanem egy művész hanyatlásának története is. Barbara férje, Markus szintén medveszelídítőként dolgozott. Egy munkabaleset miatt azonban sosem lehetett már az a sztár, aki azelőtt volt: „A barna medve nem tud semmibe venni egy olyan embert, aki provokálja. Markus akaratlanul is provokálta a medvét, és ez nagy hiba volt, amit egyetlen medveszelídítő sem engedhet meg magának. (…) Markus egzisztenciális válságba jutott, már nem értette a medvéket.”

Tosca tollat ragad, bár nem fut be írói karriert. Mivel az anyja megírta már a saját élettörténetét, a nemzetközi cirkuszi porondok ünnepelt ragadozója úgy dönt, alkotásának főszereplője a munkatárs és jó barát, Barbara lesz. Tosca irományában Barbarával ápolt, bensőséges viszonyának állít emléket. A fejezet első bekezdésében emberi szemszögből látunk rá a halál csókja elnevezésű trükkre, az utolsó bekezdésben Tosca idézi fel a mutatvánnyal járó izgalmakat: „Két lábra állok, a hátam kissé meggörbül, a vállam ernyedten előreesik. Az előttem álló, szeretetre méltó kis embernő mézédes szagot áraszt. Az arcom egészen lassan kék szeméhez közelítem (…) Látom, ahogy a cukor világít a szájüregében. (…) Aztán könnyedén, de elővigyázatosan a vérvörös emberajkak közé dugom a nyelvem, hogy kivegyem a ragyogó kockacukrot.”

Tosca fia, Knut már nem a cirkusz világában nő fel. A szintén emberek nevelte medvebocs a Berlini Állatkert emblematikus figurája lesz. Napilapok és bulvársajtó-termékek címlapjaira kerül, mindennapjairól az internetes portálok legtöbbjén is olvasni lehet. A helyiségbe lépő újságírók új ingerforrásokként lesznek jelen a kis jegesmedve életében: „Mindennap újabb és újabb arcok jelentek meg, új izzadtságszagot, virágillatot vagy füst bűzét hozták. Az új emberek többsége villanófényt és kérdéseket köpködött Knutra és Matthiasra.” Mint minden híresség, Knut sem menekülhet a rosszmájú újságíróktól. Egy táboruk ugyanis azt rebesgeti, hogy a kis jegesmedvének nem túl kecsegtetők a túlélési esélyei. Ez a hír az állatkerti személyzet közérzetére is kihat: „Úgy tűnt, néhány újságíró titokban Knut halálát kívánja. (...) – Knut halálának valószínűsége nem nulla százalék. Hiszen bármelyikünk meghalhat holnap. – felelte Christian fásultan. / Az igazgató egy sóhaj kíséretében azt mondta Christiannak: / – Kész csoda, hogy Knut még életben van! (...) Knut úgy érezte, mintha fejbe kólintották volna. Kész csoda, hogy Knut még nem halt meg?”

A gondozó Matthias állatkerti sétákat tesz Knuttal, ahol a jegesmedvebocs megismeri a park lakóit. Tawada írói leleményét dicséri, hogy egyéniségekként láttatja az állatokat, kreatív jellemrajzokkal tarkítva a regényt: „Knut megfogadta a tanácsot, mert a maláj medve nem tűnt sem arrogánsnak, sem undoknak. / – Úgy látszik, ma is meleg napunk lesz. Már most nagy a forróság. / Knut óvatos megnyilatkozására a maláj medve foghegyről felelt. / – Egyáltalán nincs meleg. Hideg van. / – Vékonyan vagy öltözve. Nézd meg Knutot! Rajta van egy szép pulóver! / Amikor a maláj medve ezt meghallotta, arcán számtalan nevetőránc tűnt fel. / – Knutnak hívod magad? Medve harmadik személyben. Rég nem hallottam ilyen jó viccet! Kisbaba vagy?”

A Knut iránt érzett rajongás által a hírességek köré épülő személyi kultuszt mutatja be az író. A medvegondozó vállára egy menedzser terhei nehezednek: „Matthias szinte dühösen nyitotta ki a borítékokat, elolvasta a rajongói leveleket, majd megetette velük az új, nagy szemetest. (…) Matthias a homlokát ráncolta. A sajtóosztály megkért, hogy lehetőleg minden rajongói levélre válaszoljak. A rajongók már nem olyanok, mint régen. Nem elégszenek meg azzal, hogy rajonghatnak Knutért. Azt akarják, hogy Knut tudomást vegyen róluk.” Ahogy a kis jegesmedve felcseperedik, népszerűsége is csökken. Gondozójának halálhíre mélyen érinti Knutot, akit már az sem érdekel, milyen kevés látogató kíváncsi rá: „A látogatók az utóbbi időben drasztikusan megfogyatkoztak. Egy esős reggelen már annyira népszerűtlen voltam, hogy csak egyetlen ember állt a kerítésnél. (…) Szerettem volna a gyász fekete gyapjútakarójába burkolózni, és egyedül kikölteni a fájdalmamat, amíg el nem repül, de nem ment.”

Nem véletlenül emeltem ki központi motívumként a művészsorsot. Knut esete a jelenkor hullócsillagaiéhoz hasonlítható, akiknek karrierjük gyorsan felível, de ugyanolyan hamar el is felejtik őket. A regény zárlatában megjelenő havazás utalhat az egyén hópelyhek általi megtisztulására, de azt is jelképezheti, hogy a hókristályok csillogásában mindannyiunk rálátása jobb lesz egy, a múltunkból és jelenünkből építkező belső világra.

Yoko Tawada: egy jegesmedve emlékiratai. Ford. Dobosi Beáta. Jelenkor, Budapest, 2020.