Lehetséges világok világa

– Ahogy az interjúra készülve átböngésztem régi anyagokat veled kapcsolatban, rábukkantam az Irodalmi Jelen egy tíz évvel ezelőtti körkérdésére, ahol te voltál az egyik válaszoló. Különösen tetszett, amit az irodalmi események kapcsán feleltél. Jelesül, hogy szükséges megnyilvánulásoknak tartod ezeket is, de alapvetően magánügynek tekinted az irodalmat. Ma is így gondolod ezt, amikor rengeteg szokásunkat megváltoztatta az elmúlt tíz év?  

– Igen, ma is ez a véleményem. Bár időről időre a szemem elé kerülnek olyan kijelentések, hogy az olvasás közösségi élmény, szerintem ez nem így van. Az olvasás magányos tevékenység, az írás még inkább az. Az irodalom már nem föltétlenül, végtére is a könyvbemutatók, író-olvasó találkozók valóban közösségi események, amelyeknek kétségkívül van „hozzáadott értékük” egy-egy műhöz, egy-egy alkotóról a befogadóban kialakított képhez, ám ez csak hab a tortán, alapvetően minden az olvasás során dől el, s ott csak az olvasó és a mű van jelen, az alkotó is csupán áttételesen. Nem tudom, hogy hatását tekintve kellene-e közösségi erővel is bírnia az irodalomnak. Ha igen, akkor talán az egyénre gyakorolt hatások összeadódása folytán, gondolom. Mindenesetre olvasóként nekem mindig személyes viszonyom van egy-egy alkotással. Persze muszáj olykor beszélnem művekről, mivel az irodalomban létezem (gondolok itt többek között a recenziók, kritikák írására), de ilyen esetekben először mindig meg kell küzdenem egy fura szeméremérzettel...

– Nem akart benned soha felülkerekedni a kritikus/szerkesztő vagy az író? Békésen megél benned ez a két lény?

– Az író könnyedén fölülkerekedik a kritikuson, olykor a szerkesztőn is. Aki viszont mind a kettőt-hármat bármikor, lazán legyűri, az az olvasó. Olvasásfüggő vagyok, képtelen arra, hogy olvasás nélkül létezzem. Ugyanakkor ezek a lények, az írólény, az olvasólény, a szerkesztőlény és a kritikuslény békében élnek egymás mellett, sőt, szeretem azzal áltatni magam, hogy kiegészítik és erősítik egymást.

– Beszéljünk akkor először az írólényről! Nekem úgy tűnik, „többéltű” vagy: egyrészt hihetetlen magabiztossággal közlekedsz történelmi korok között, másrészt ott a prózádban egy modern, mikrorealista-lélektani vonulat, amely azt az érzetet kelti: nagyon is az itt és most izgat, ami a lélekben zajlik. Olyasmi ez, mint a lírában a tárgyias és az alanyi költészet – nálad a prózában mintha párhuzamosan működne a kettő. Vagy ez túl erőltetett látlelet?

– Nem tudom, azt hiszem, mindig a most és az itt az igazán lényeges. A múltat nem változtathatjuk meg, viszont árnyalni megkísérelhetjük. És ez az árnyalás fontos, hiszen, ha a közhellyé vált mondásra gondolunk: historia est magistra vitae, azaz a történelem az élet tanítómestere, távolról sem mindegy, hogy sematikus, fekete-fehér, egydimenziós képet, vagy színes tablót festünk a sokszínű, izgalmas, egyszerre lenyűgöző és félelmet keltő emberi történelemről. Amelyben, ne feledjük, a címszereplő, azaz az Ember változatlan. Ugyanaz a faj vagyunk, mint amelyik talán ténylegesen kiirtotta, talán „csak” kiszorította az élőhelyeiről, ezáltal sodorva pusztulásba a neandervölgyieket; ugyanaz a faj, amelyik a piramisokat vagy a kínai Nagy Falat emelte; Homérosz és Shakespeare, Bach és Mozart, Pheidiász és Michelangelo, Newton és a Bolyaiak, Szent Ferenc és Albert Schweitzer ugyanahhoz a fajhoz tartoztak, mint Torquemada, Hitler, Sztálin vagy Pol Pot. A legaljasabbra és a legmagasztosabbra egyaránt képesek vagyunk, mióta csak megjelentünk ezen a bolygón. De visszatérve az itt és most kontra múlt kérdéséhez: a folyamat érdekes. Hogy tanulunk-e a saját kárunkon? Példát veszünk-e saját nemeslelkűségünkről? A múltat nem változtathatjuk meg, de árnyalhatjuk, elmesélhetünk fontos történeteket, s ezzel talán hatással lehetünk az itt és mostra, azaz a jelenre, ezáltal a jövőre. Mert ez központi kérdés. Lássuk be: szűk látókörű faj vagyunk, a bölcs előrelátás antik erénye ma már szinte kimutathatatlan, a fogyasztói kapitalizmus mindenáron való növekedése és profit-maximalizálása nem kompatibilis ezzel a szép, ezzel a talán legfontosabb erénnyel... Persze nem gondolom, hogy a művészetnek, benne az irodalomnak a nevelés, tanítás a célja. De a gondolatébresztés föltétlenül. A történetekben hiszek, amelyekből nagy, közös legendárium szövődik. Meggyőződésem, hogy élő, lüktető mítoszok kellenek − a mi tájainkon európai és nemzeti mitológia. Visszacsodásításra van szükség, hogy a világot újra több dimenzióban érzékelhessük, s ne váljunk végérvényesen és visszavonhatatlanul egydimenziós emberekké.

– Igazi humanista „kiáltványnak” érzem, amit most megfogalmaztál. A humanizmus eszméi egyébként búvópatakként majd' minden művedben megjelennek. A Hollók gyomra például át van itatva ezzel a szellemiséggel, vagy elég az olyan visszatérő momentumokra gondolni, mint a páduai egyetem, a vallási türelem kérdése, az egyén belső vágyai és a külső kényszerek egymásnak feszülése... Lehet, hogy ez a te igazi korszakod, és minden út ide vezet?

– Sok függ attól, milyen értelemben használjuk a humanizmus fogalmat. A hétköznapi nyelvhasználat szerint, az emberség szinonimájaként, vagy művelődéstörténeti értelemben? S ha az utóbbiban, akkor a klasszikus, késő-középkori–kora-reneszánszbéli humanisták, a felvilágosodás jegyében munkálkodó új- vagy a modern humanisták gondolatvilágát értjük-e alatta? Hiszen egész mások a kiindulópontok... Sőt, már maga a fogalmi meghatározás is sokkalta bonyolultabb ennél! Hogy egy példával illusztráljam: „Az embernél nincs semmi csodálatosabb”, írja Szophoklész az Antigonéban − mi ez, ha nem humanizmus? És hol van még a trecento, amikor ezt a gondolatot papirosra vetik? És az ember valóban csodálatos. És az ember, ne tagadjuk el: szörnyű. „Szabadon bűn és erény közt / Választhatni, mily nagy eszme”, írja Madách, viszont akár azt is mondhatnánk Madách után, szabadon, hogy két világ közt választhatni, mily nagy eszme! Engem mindenekelőtt ez izgat. A választás, a szabad akarat, a szabad döntés. Két világnak vagyunk a része, erősen meghatározottak a biológia által, ugyanakkor van bennünk egy csipetnyi éteri. Hiszem azt, hogy amikor a Genezis arról beszél, az Úr a maga képére és hasonlatosságára teremtette az embert, nem egyebet állít, mint hogy egy magasan fejlett főemlősbe beléplántáltatott egy isteni részecske. Fölöttem pedig a csillagos ég, mondhatjuk Kanttal, és igazunk van: bírunk valamit, ami az állatok fölé emel, és fölöttünk már valóban csak a csillagos ég lehet, ám mindeközben sosem szabad elfelejtenünk, hogy közünk van egymáshoz, minden állathoz, minden növényhez, mindenhez, ami él, mert felelősek vagyunk egymásért. Ugyanakkor igenis van valamink, amit nevezhetünk léleknek, nevezhetünk intelligenciának, ami, legalábbis én ezt hiszem, több mint puszta materializmus, több mint biokémiai folyamatok bonyolult rendszere, s amely el- és fölemel bennünket. Ez a bennünk lévő isteni rész. Szimbolikusan mindenképpen, én azonban úgy hiszem, valóságosan is. Ezért írja Szent Pál, hogy törekedjetek a szeretetre. Írhatná azt is, hogy keressétek meg magatokban az isteni részt! Nem tudok mit kezdeni azzal, amikor a szeretet parancsáról beszélnek a korinthusiakhoz írott levél kapcsán. A szeretetet nem lehet parancsolni, s nem lehet parancsra szeretni. Törekedni viszont lehet arra, hogy a szeretet legyen az első. Tehát az isteni rész. A belső vágyak és a külső kényszerek útvesztőjében ezt kutatjuk magunkban... Igen, ilyen értelemben minden út ide vezet, a választáshoz, a döntés nehézségeihez; ahhoz, hogy az isteni rész nem adja könnyen magát, s úgy el tud bújni bennünk, hogy csak komoly erőfeszítések árán kutathatjuk föl. De fölkutathatjuk.

– Ez a metafizikai fókusz tulajdonképpen minden műved áthatja. Az Isten szó ugyanakkor most először került nagyon hangsúlyos helyzetbe új regényed címében, mégpedig egy érdekes nyelvi megoldással. Miért került vessző az Isten és az ítélet szavak közé?

– A regény munkacíme még Istenítélet volt, ráadásul, ha jól emlékszem, már az első pillanatoktól fogva, ami nálam ritkaság, többnyire ugyanis sokat szüttyögök a címadással, s leginkább a végére hagyom. Szerepel is egy istenítélet a regényben, viszonylag hangsúlyos ponton (tulajdonképpen egy törvénytelen eljárás, mert a regény cselekményének idejében már rég pápai rendelet tiltotta ezt a jogi procedúrát). Szóval, évekig az Istenítélet cím állt a történet elején, viszont egyre inkább éreztem, hogy ez nem lesz jó, ez a kifejezés félrevezető, szétválasztottam hát az összetett szót, és egy vesszőt tettem a kettő közé. Ezáltal kitágult a cím értelmezési horizontja, és sokkal jobban illeszkedik a történethez is.  

– Világos, ez az írói módszer, a kérdéssel én inkább a mögöttesét próbáltam firtatni: azt, hogy ebben a regényedben Isten egyfajta „címszereplővé” lép elő. Legalábbis az ő útjai, amelyek, ugye, kifürkészhetetlenek, ahogy írod is a mű egyik kulcsfejezetében. Az ifjú főhősöd tehát, aki szó szerint is elindul a fejlődése útján, egyfelől Isten kezében van, kiszolgáltatva, másrészt az olvasó azért szurkol, hogy álljon a sarkára a vaksors ellenében. Úgy tűnik, íróként nem kívánod eldönteni, hogy mi az erősebb: az ember, aki a saját sorsának kovácsa, vagy az isteni akarat...

– Szeretném én eldönteni, de kevés vagyok hozzá. Csak hinni tudok abban, hogy az ember lehet a maga sorsának a kovácsa, hogy nemcsak kísérleti patkányok vagyunk egy nagy-nagy laboratóriumban. A regényben végső soron leteszem a garast a szabad akarat mellett, hiszen amikor a főhős a sarkára áll, azzal, még ha „csupán” a háttérben és titokban is, de megváltoztatja a világ folyását, a lét egy picike szeletét... Isten pedig valóban címszereplő, viszont, ha belegondolunk, hogy melyik időszakban járunk, akkor beláthatjuk, hogy nem is lehet más a legfőbb aktor, csakis a Teremtő. „A vallás uralmának ezeréves birodalma, amelyet »középkor« néven szoktunk összefoglalni, a 14. század közepén hirtelen múlttá válik” − írja Egon Friedell. Ez a regény éppen ezen pillanat előtt néhány szempillantásnyi idővel játszódik. Amikor még az Isten és az ő ítélete a legfőbb igazodási pont, egyszersmind már érezhető, hogy az Istent viszonylag könnyen háttérbe lehet szorítani, az ítélet pedig a végtelenségig relativizálható...

Az Isten, ítélet című regény bemutatóján Szegeden, Horváth Bencével, a Kortárs Kiadó vezetőjével

– Ha már a középkort említed, több igen szemléletes leírás hívja elő ezt az időszakot. Például, amikor a főhősöd, Szórád Lőrinc Budán bandukol a fogadója felé, és látjuk a felső szintjüknél szinte összeérő házakat, a szűkös utca közepén csordogáló szennylét, később a piaci forgatagot... Minden „sötétségével” együtt nagyon is sokszínű és rétegzett korként ábrázolod a 14. századot. Engem például lenyűgöz az akkoriak igyekezete az önmegismerésre és a világ megismerésére, amire komoly áldozatok árán is hajlandóak voltak. A középkorral kapcsolatos homályunkat is oszlatni kívántad ezzel a regénnyel?

– A sötét középkor toposzát az aufkléristák alkották meg. Ez része volt a programjuknak, hiszen úgy gondolták és azt ígérték, valamihez képest − szellemi értelemben − világosabb lesz általuk. Egészen pontosan a középkornak a vallás mákonyával és az egyház dogmatizmusával átitatott sötétségéhez képest ígértek felvilágosodást. Csakhogy a középkor messze nem olyan sötét, ahogyan az a XVII–XVIII. század óta beleivódott a köztudatba, s mint azóta megtapasztaltuk, mind a mai napig számtalan szellemi áramlat torkollik dogmatizmusba (nem kivétel ez alól maga a felvilágosodás sem). Persze, hogy van árny- (ha úgy tetszik: sötét) oldala a középkornak, nem akarok én rózsaszín képet festeni! Ahogyan minden korszaknak, úgy a középkornak is van miért szégyenkeznie. De semmivel sem több, mint bármely más érának az emberiség történetében. Leginkább a marketingje rosszabb minden korszaknál − s ennek oka elsősorban az, hogy az aufklérizmus nagyon komoly, máig ható lejárató kampányt folytatott ellene. És ne gondold, hogy én itt most a felvilágosodás ellen agitálok, butaság is lenne. Nem kérdés, hogy egy rakás jó dolgot köszönhetünk az aufkléristáknak, ugyanakkor legalább annyit veszítettünk a vámon, amennyit nyertünk a réven.

– Honnan ez a történelmi érdeklődés nálad, Zoli? Ráadásul kiválóan adod is át a historikus tudást. Azt nem mondom, hogy pályát tévesztettél, mert az úgy hangoznék, mintha íróként tévúton járnál (aminek épp az ellenkezője az igaz), de az tény, hogy kiveszőfélben lévő „állatfaj” – hogy visszakanyarodjak az írólényekhez – a kortárs, fiatal irodalomban a történelmi irányultságú alkotó. Van helyette én-irányultság, ami, hmmm, nem mindig túl izgalmas... Téged ez utóbbi sosem vonzott? 

– Kisgyerekkoromtól fogva érdekelt a történelem, ahogyan érdekeltek a történetek. A történelmet sem látom egyébnek, mint történetek egymásba szövődő erdejének. Sőt! Olykor annyira erős egy-egy történet, hogy elhomályosítja magát a történelmet (nem látjuk a fától az erdőt). Egon Friedell szerint „…a történetírásnak van művészi jellege és van erkölcsi jellege, ebből következik, hogy nincs tudományos jellege”. S ha ezzel nem is értek maradéktalanul egyet, magam is úgy vélem, hogy a történelem mint etikai rendszer s mint mitológia a legfontosabb. Ráadásul már Hegel fölvetette a „történelem vége”-gondolatot, midőn látta Napóleont diadalmaskodni Jénánál, s úgy vélte, ím, győzedelmeskedett a legtökéletesebb emberi társadalom, a polgári abszolutizmus, nincs már egyéb dolgunk, mint azt elterjeszteni a világon, és tökéletesíteni. Ergo a történelemnek vége. Szűk kétszáz év múlva Francis Fukuyama nagyon hasonlót állított, csak szerinte a modern liberális polgári demokrácia az, amely a legjobb és legüdvösebb. (Az Egyesült Államok a mai napig igyekszik is terjeszteni mindenütt a Földön.) Ugyanakkor azt is látjuk, hogy Huntingtonnak is van igazsága, amikor új világrendről és a civilizációk háborújáról beszél. A történelem talán mégsem ért véget Jénánál, de a berlini fal leomlásával sem. A történetek pedig biztosan nem. Engem pedig, hangsúlyozom, a történetek érdekelnek. És akárhogy is vesszük, ez én-irányultságra utal. Jóllehet abban reménykedem, hogy egy archaikusabb, közösségi individualizmus munkál bennem, nem pedig annak parttalan, szinte kizárólag az eksztázisra hajtó modern változata...

...Itt pedig már a dedikálók sora áll a szegedi Somogyi Károly Könyvtárban

– A „történelmi” regénynek egy sajátosan egyedi műfaját alkottad meg Az érdemes, nemes Rózsasándor kalandjai című művedben, amelynek már a címe is sejteti, hogy itt valami írói „huncutságról” lesz szó. Voltaképpen egyszerre mitizáltad és fikcionalizáltad Rózsa Sándor alakját, meg az egész betyárvilágot, és ebből kikevertél egy elgondolkodtatóan groteszk, kortalan, sőt abszurd világot, ami nagyon szórakoztató. A játékos éned íratta veled ezt a regényt?

– A játékos énem is, igen. De nemcsak játék volt ez, noha nagyon élveztem írni, mégsem csak az... Hiszem, hogy ha nincs nemzeti mitológiánk, nemzeti identitásunk sincs. Ezért a mítoszokat újra és újra el kell mesélnünk, a korábbi mítoszvariánsokat is szem előtt tartva, mert telik az idő, és változnak a történetek. Amikor már nem változik egy mítosz, akkor halott. Rózsa Sándor mítosza él, méghozzá számos formában. És abban, hogy a történelmi Rózsa Sándor, ez a rabló gazember egyszer csak ikonikus hőssé, valamiféle igazságtevővé nemesült, szerepe van az irodalomnak: a ponyváktól a magas irodalomig benne van ebben vastagon az írástudók keze (például Jókaié, Krúdyé, Tömörkényé, Móriczé). Azzal azonban tisztában kell lennünk, hogy a mítosznak sosem a tényszerű valóságalap a lényege, hanem az a verzió, az az értelmezés, ami valamiért megragadt a közösségi emlékezetben.  A mítosz voltaképpeni lényege önmaga. Vigaszt nyújt, közös alapot teremt. Attól, mert ironikusan, mulatságos kalandok formájában vontam le általános következtetéseket, még − érzésem szerint − nem parodizáltam a mítoszt, csak új kontextusba helyeztem. Persze egyúttal groteszkké, abszurddá is vált, de hát nem egy abszurd világban élünk? Az én egybeírt nevű Rózsasándorom mind a valóságban élt cégéres haramia alakjától, mind az irodalmi Rózsa Sándoroktól, Jókai, Krúdy, Móricz hősétől, de akár a Szinetár-féle filmsorozat figurájától is eltérő olvasat, mindamellett mindegyikre igyekszik reflektálni is. 

– Talán paradox, de a korábban említett véget nem érő történelemről, azaz történetekről nekem épp a mában játszódó regényed, a Mandola története egy jelenete ugrott be, mégpedig amikor a főhősöd, P. felidézi, hogyan bámulta meg a camera obscurát az egri líceum kupolájában, és ennek kapcsán a lehetséges világokról kezd elmélkedni. P. nagyon is mai karakter, negyvenes értelmiségi, de az élete és szerelme által éppen a mi végletekig bebiztosítottnak, kipárnázottnak, technikailag fejlettnek vélt világunk bizonytalanságát ábrázolnád...

– És a lehetséges világok elmélete is olyan mainak és modernnek hat, nem? Pedig az Isten, ítélet egyik dialógusában éppen azt fejtegeti egy öreg szerzetes, hogy miért ne teremthetett volna az Úr több világot? És ezt nem én találtam ki, ezek a gondolatok valóban fölmerültek a középkori fejekben. De hogy ne kerüljem meg a kérdést: a mai világunk talán éppen azért bizonytalanabb bármely korábbinál, mert elaltatja bennünk az éberséget. Eleink tudták, hogy millió tényezőtől függnek az időjárástól kezdve a betegségeken keresztül a barlangi medvéken át a sáskákig, naphosszat sorolhatnánk. Mi azonban úgy érezzük, mindent bebiztosítottunk. Hogy kölcsönvegyem a kifejezésed, biztonságban érezzük magunkat. Szeretjük hangoztatni, hogy háború sem volt háromnegyed évszázada, ami, persze, nem igaz, hiszen itt, a szomszédban pár évtizede is zajlott egy, a világ pedig ijesztően sok háborút szenvedett el 1945 óta is. Tény azonban, hogy az emberiség egy része (a kisebbik) olyan jólétben él, hogy ha a töredékéről meséltek volna a szépapáinknak, futóbolondnak nézik a mesélőt. Ám ha jobban belegondolunk, mindent egy magas szintű, nem mellesleg az emberek többsége által érthetetlen működésű technológia biztosít. Végső soron az elektromos áram. A kommunikáció, a pénzforgalom, a kereskedelem, az utazás, az állam ellátó funkciói (amelyeket a közösségtől „örökölt” meg) az oktatástól az egészségügyig és így tovább, mind szoftvereken és hardvereken múlik. Ha valaki lekapcsolja a villanyt, olyan sebezhetőkké válunk, mint talán soha még a történelmünk során. Erről szól az Áramszünet című regényem. Nos, az Áramszünet jelenkorban és a közelmúltban játszódó cselekményszálához valóban kapcsolható a Mandola története, amely Mandola mellett P. története is, P. pedig rokona lehet Czeredi Hunor Gábornak, azaz CHG-nek, az Áramszünet elbeszélőjének. Ugyanakkor P. kevésbé hajlamos a filozofálgatásra, mint CHG. (Amit kedvel, az a filozófiának a science fictionnel határos módon is interpretálható területe, ez a bizonyos lehetséges világok elmélete.) P. is vívódó értelmiségi, de bizonyos szempontból sokkal modernebb figura, mint az avíttas CHG. P. problémája elsősorban saját maga, ahogyan az korunk nyugati embereinek jelentős többségéről elmondható. Miközben a veszteséget próbálja földolgozni, és a veszteséggel próbál együtt élni, alapvetően a saját életét igyekszik elrendezni, élhetővé tenni. Cudar nehéz azonban élhetővé tenni az életet, ha valakinek van egyéb igénye is, mint az eksztázis. Ráadásul akinek van egyéb igénye, az könnyebben észreveszi, mennyire furán párnázott ez a világ, amit fogyasztói társadalomnak nevezünk, mennyire törékeny, bizonytalan, és milyen sok a veszteségünk, mert az eksztázis nem pótol mindent, nem váltja ki a katarzist, ahogyan a legprofesszionálisabb és leginkább kielégítő szeretkezés sem helyettesíti a szerelmet.

– Tekinthetjük akár a Mandolát bizonyos szempontból az Áramszünet utóbb megszületett előzményregényének? Hiszen nagyjából a mában kezdődik az az időszak, amelyet az Áramszünet hőse 2040-ben elmesél. Vagyis mindazt, hogy mi vezetett a globális áramszünet következtében kialakult állapotokhoz. Óhatatlanul adja magát ez a fajta olvasat, anélkül, hogy didaktikusan mutatnál rá: emberek, elkezdődött a visszaszámlálás.

– Nem, legalábbis szándékosan biztosan nem. Hogy összefüggenek, azt nem tagadom, s azt sem, hogy az összefüggés nem szándékolatlan. De nem gondolom a Mandolát amolyan később keletkezett előzményregénynek, hiszen az Áramszünet pontosan azért fut két idősíkon, mert az előzményeket ugyanolyan fontosnak, ha nem fontosabbnak tartottam (és tartom), mint a posztapokaliptikus jövő leírását: éppen ez az oka az Áramszünet szerkezetének. Ez az oka, hogy a jövőbeni szál hagyományos, lineáris elbeszélését meg-megszakítják a regénybeli múltban (azaz a mi jelenünkben és múltunkban) játszódó epizódok, vagyis a 2040-es évek eseményei és a kb. 1980 és 2015 közt játszódó epizódok váltakozva követik egymást. A Mandola története sok tekintetben egyszerűbb sztori. Igaz, itt is két idősíkon zajlik a cselekmény, hiszen az 1990-es évek elején és a 2010-es évek második felében történő epizódokból áll össze a kisregény egésze, és (amint arról már beszéltünk) P. és CHG is hasonló figurák. Mindkét regény nagyrészt Szegeden játszódik, persze, ez is igaz, de ez a legtöbb írásomra az... A Mandola története azonban a kilencvenes évekkel hangsúlyosan foglalkozik. Azzal a sokkal, amit a kilencvenes évek jelentett az én nemzedékemnek is, vagy nemzedékem egy részének mindenképpen. Az illúzióvesztés, a megcsömörlés időszakával, ha úgy tetszik, az ártatlanság elveszítésének korával (ha volt ártatlanságunk egyáltalán). Bízom abban, hogy Mandola elveszítése, eltűnése az olvasó számára szimbólumként is megjelenik, ahogyan azt is észrevették jó páran, hogy az Áramszünet a regényidő előrehaladtával egyre erősebben válik szimbolikussá... 

– Az Áramszünet nyugtalanító atmoszféráját egyenesen a nyomasztóig viszed új regényedben, a Sarki fényben. Mindkét regény a fény hiányára épül, szó szerint sötét jövőképet fest fel, de a Sarki fényben egészében felépítesz egy disztopikus világot, hiszen a regény szerint a történelem kicsit másfele kanyarodott 1914-ben, mint eddig tudtuk. Miért épp a sarkkörre száműzted a hősöd?

– A Sarki fény tulajdonképpen ukrónia. Az ukrónia mindig jelen idejű, de egy olyan jelenben játszódik, amelynek a múltjában valami, valahol másképpen történt, mint az általunk ismert valóságban. Minél régebbre teszi az ember ezt a változást, annál jobban eltér a valódi jelenünktől az alternatív jelen. Az ukrónia voltaképpen a ’Mi lett volna, ha …?’ kérdésére választ adó történet. Az elnevezése az utópia logikáját követi: az utópia fogalmának eredete a hely jelentésű toposz szó, ellátva egy fosztóképzővel (u), vagyis egy olyan hely, ami nem létezik (Czeglédi András szavával: sehol-föld). Az ukróniában a kronosz, azaz idő jelentésű görög szó elé kerül a fosztóképző, így alakul ki az idő, amely nem létezik (Czeglédi terminusával: semmikor-idő). Vagy talán mégis, ha a lehetséges világok elmélete felől közelítünk. És a lényegi kérdés számomra ez: mekkora a mozgásterünk? Az egyes embernek és az emberiségnek? A Sarki fényben az a bizonyos megkülönböztető múltbéli pont 1914, mikor is nem tört ki világháború. Következésképpen nem is folytatódott második világégéssel az első. Nincs Trianon, nincs hidegháború − állandósult „boldog békeidők” vannak. A kisregény alternatív világa számos (nem elhanyagolható) részletében különbözik a mi mindennapjainktól, ha azonban egészében és összességében nézzük a két világot, mégis hasonlónak érezhetjük... Őszintén szólva, nem akartam semmiféle disztópiát formálni, a világ viszont, ami kirajzolódik a Sarki fényből, sok tekintetben valóban nyomasztó... Nemkülönben a miénk... A Sarkkör szimbólum. Fényévekkel az Isten háta mögött, mostohák a körülmények, az ott tartózkodó emberek nagy része az állandó ideiglenesség érzésével éli az életét. Akit oda száműznek, az tényleg nem számíthat már semmi jóra az élettől. 

A frissen megjelent regény, a Sarki fény (Orpheusz Kiadó)

Miközben ez a sosemvolt-jelen kísértetiesen emlékezteti az embert ismerősnek ható mozzanatokra. Ezt olvassuk például: „Mióta a múlt század közepén csaknem az egész világon egyeduralomra jutott az úgynevezett alkotmányos polgári demokrácia, az államok és a kisebb területi egységek vezetői szüntelen és nagy erőkkel harcolnak az önálló gondolat ellen. A videóhírmondó, a játékfilmek, a nyomtatott és az elektronikus sajtó mind az uniformizálás eszköze, noha mindegyik ennek éppen az ellenkezőjét, az egyéniség primátusát, a kreativitás szentségét, a szabad gondolatokat hirdeti. Ez azonban olcsó hipokratizmus csupán.” Úgy tűnik, az orwelli örökség továbbél – vagy továbbfejlődik? – bárhogy alakuljon is a múlt...

– Azt hiszem, óhatatlanul eljutunk addig a pontig, amikor szétfeszítjük a kereteinket. Egyfelől rengetegen vagyunk, másfelől kevesen. (Sokan vagyunk kevesen, ahogy annak idején az Európa Kiadó, mármint a zenekar, énekelte.) Egyfelől rengetegen vagyunk, egymás hegyén-hátán élünk, másfelől mégis piszok kevesen, mert alig akad olyan embertársunk, akit igazán ismerünk, akihez valóban tartozunk, akire bármikor, bármiben számíthatunk.  Úgy értem, tényleg bármiben. Nem arra gondolok, hogy XY milyen jó fej és nagyszerű cimbora, hisz kölcsönadja olykor a csavarhúzó-készletét... A személyesség vész ki lassan a rendszerből. Az életünkből. És erősödik az ellentmondás a valóság és azon ideológia között, miszerint minden ember számít, minden ember egyedi. Nem is lehet az, lássuk be, meg aztán ennyi egyedi embert nem tudna kezelni az állam. A kereskedelem sem. A gazdaság sem. Uniformizálva könnyebb. Ördögi csavarral ezt az uniformizálást úgy sikerül megvalósítani, hogy nagyon sokan önmegvalósításként élik meg. A Sarki fény sosemvolt-jelenének tendenciái nem ugyanolyanok, persze, mint a mi jelenünkben uralkodók, ám a két valóság csak egy bő évszázada vált el, a folyamatok pedig, amelyek a túlbürokratizált államhoz és furmányaihoz vezettek, jócskán korábban kezdődtek. 

– „Létezhetne olyan valóság is, amelyben boldogan élünk, míg meg nem halunk” – mondja a főhősöd a regény végén. Mit gondolsz, létezhetne? Akár mesterségesen szervezett kisközösségek, „országok” szintjén...

– Egyéni boldogság mindenképpen létezhet. Sőt: létezik. A nagy, össznépi boldogság már nehezebb kérdés. Kivált, hogy szeretjük összekeverni a boldogságot a boldogulással. (Igaz, erre az egyén szintjén is képesek vagyunk.) Mindenesetre úgy érzem, azért is küzd annyi frusztrációval a mai nyugati ember (tehát mi is), mert egy olyan közegben él, amelyben végső soron idegenül mozog, ahol úgy istenigazából nem igazodik ki. Gondolom, ha lesz elég ideje rá, egyszer majd hozzászokik ehhez a környezethez, bár akkor már nem biztos, hogy ugyanaz az ember lesz, aki a történelmet végigküzdötte, hanem, nevezzük így, jobb híján: poszthumán. A mesterségesen szervezett közösségekben nem nagyon tudok hinni, az organikus közösségeknek meg befellegzett. A népboldogító társadalomelméletek gyakorlati megvalósítása eddig mindig csúfos kudarccal végződött − Platón államától a létező szocializmusig. De azt a bizonyos egyéni boldogságot, amiről a kérdés elején beszéltem, szerintem el lehet érni, jóllehet ezt számos tényező befolyásolja, amelyeknek egy része belső, más részük külső. Az pedig messze nem mindegy, hogy a keretek, amelyek között az egyén él (és itt nemcsak az egyes államokra és azok társadalmára, hanem a „világrendre” is gondolok), mennyire nehezítik ezt meg. Léteztek olyan keretek, amelyek a mostaniaknál sokkal nagyobb mértékben akadályozták az egyéni boldogság elérését. Ugyanakkor, azt hiszem, olyanok is, amelyek kevésbé. Ezen utóbbiak viszont biztosan nem működnének a mai körülmények között. Magyarán a boldogságkeresés kilátásainak vonatkozásában a helyzetünk lehetne sokkal-sokkal rosszabb is, mint amilyen − mondjuk egy orwelli világban, vagy Kazohiniában...

– Ahogy említetted is, Szeged majd' minden művedben helyszínként szolgál – látensen vagy néven nevezve. Ez a város szinte külön irodalomtörténetet írt már magának, elég, ha Temesi Ferenc, Szilasi László, Darvasi László regényeit említem, a régiek közül Mórát, Tömörkényt, az irodalomtörténészek közül Olasz Sándort, Ilia Mihályt, a Tiszatáj folyóiratot, és még sok fiatal kortárs alkotót, aki itt él, vagy innen indult. Te hova helyezed magad ebben a különleges mikroklímában? Én úgy érzem, egyfelől markáns gyökerekkel kapcsolódsz a régi tradíciókhoz, másfelől kikísérleteztél egy olyan, „benezolis” hangot, amelyet nem tudok rokonítani például a középnemzedék említett tagjaiéval.

– Erre a kérdésre nem tudok jó választ adni, attól tartok... Budapest és Nagyvárad után talán Szeged rendelkezik a legnagyobb irodalmi hagyománnyal, és szeretem azt hinni, hogy komoly jelene is van a magyar irodalomban. Az említett írók és irodalomtörténészek mind fontos szerepet játszanak ebben, azonban azt, hogy én hol helyezkedem el „a különleges mikroklímában”, nem az én tisztem eldönteni, és nem is tudom. Azt viszont igen, hogy minden tekintetben itt, a szegedi „különleges mikroklímában” érzem magam otthon. Nemrégiben, miközben kutyát sétáltattunk a feleségemmel, megszólalt az alsóvárosi ferences templom harangja, Tódi pedig, a kutyánk, ugatni kezdett. Mondtam neki, hogy márpedig ezt meg kell szoknia, mert soha az életben nem költözünk olyan messzire ettől a templomtól, hogy a harangját ne hallanánk. És az, hogy ezt kimondtam, akkor is megnyugvást jelentett mindkettőnk számára a feleségemmel, ha amúgy régen tudjuk, hogy így van. S ebben a kötődésben részemről szerepe van ezer és egy tényező között a szegedi irodalmi hagyománynak is, mert a szegediséget számomra nemcsak a Város által meghatározott gyerek-, ifjú- és felnőttkorom jelenti, hanem Temesi Feri Pora vagy Tömörkény novellái, vagy éppen Petri Csathó Ferenc versei is, csak hogy néhány példát említsek. Meg Ilia tanár úr e-mailjei, persze, amelyek csodálatosan kapcsolják össze bennem (is) az irodalmat és Szegedet, s nem mellesleg mindig ünneppé varázsolják azt a napot, amelyen érkeznek; nagy megtiszteltetés, hogy rendszeresen.

– A Szeged iránti szereteted a szakmai tevékenységedből is kitűnik: több szegedi antológiát is szerkesztettél már. Ezek saját ötlet nyomán születtek? 

– Részben. Az első ilyen antológiát 2011-ben jelentettük meg az Areión Egyesülettel. Szeged effekt volt a címe, fölkérésre született, első közlésű írások szerepeltek benne. Szegedi, Szegedhez kötődő és olyan szerzők egyaránt írtak bele, akik egyszer-kétszer jártak csupán a városban, hiszen benyomása annak is van egy helyről, aki csak átutazik rajta, vagy mindössze pár napot tölt ott. Ez is volt a cél: a sokféle, többrétegű perspektíva. A Szeged effekt 2 azért született a következő évben, mert akadt, aki későn küldte az írását az elsőbe, viszont azt nem szerettük volna, hogy kárba vesszen, így készült még „egy kör”.  Amikor aztán a 90-es évek második felétől megjelenő Szegedtől Szegedig antológia (amelynek 2002-től az utolsó, 2012-es kötetéig szerzője voltam) kiadója csődbe ment, a helyét átvevő Szeged antológia szerkesztésébe félig-meddig belefolytunk Diószegi Szabó Pali barátommal, de ez egy nagyon tarka és fura történet. Három ilyen kötet jelent meg három egymást követő évben (2014, 2015, 2016), egynek a szerkesztésében egyáltalán nem vettünk részt, egy másikban valamelyest igen, de sok zökkenővel, a harmadikban kicsit jobban, de akkor sem zökkenőmentesen. Aztán 2017-ben sikerült elfogadtatnunk egy klasszikus, tallózó válogatáskötet koncepcióját a Városházán, így született meg a Szegedi horizont, amelynek első kötete hagyományteremtő céllal látott napvilágot a 2017. évi Ünnepi Könyvhétre. A kortárs irodalom szegedi keresztmetszetét próbáltuk fölmutatni benne, tallózva a Szegedhez kötődő szerzők előző évben folyóiratokban publikált alkotásaiból. Az idén már a negyedik kötete jelent meg a sorozatnak az elcsúszott, szeptemberi könyvhétre. Az első két évben a Szegedi Írók Társasága adta ki, 2019 óta a Somogyi-könyvtárral közösen jelentetjük meg, de mind a négy kötetet Diószegi Szabó Palival szerkesztettük. A Szegedi horizont születési éve, 2017 egyébként is fordulópont az életemben, akkor hagytam ott a kulturális szférát. Húsz évig voltam közalkalmazott, könyvtárban, művelődési házban dolgoztam, ebből közel tizenkét évig voltam a Szeged melletti Algyő kulturális intézményének a vezetője, de 2017 májusának elején bejelentettem a munkáltatómnak, hogy én augusztus 31-gyel szeretnék elmenni. El is mentem. Akkor kicsit bunjee jumpingnak éreztem, hiszen eléggé bizonytalan talajra léptem, de nem bántam meg. Azért léphettem ezt meg, mert azon a tavaszon kezdtem dolgozni egy szegedi helyi televíziónak, amely elsősorban kulturális tartalmakat készít, és az egyetem pedagógusképző karával (egyik alma materemmel) él szimbiózisban, ennél fogva a televíziózással összefüggő szakokon tanuló hallgatók gyakorlati képzésében is részt vesz. Közben megpályáztam az akkor 29. évfolyamában járó Szeged várostörténeti és kulturális folyóirat főszerkesztőségét, amit elnyertem. 2017. július 1-től vagyok a Somogyi-könyvtár kiadásában megjelenő folyóirat főszerkesztője. Azóta a tévének már csak nagyon keveset dolgozom, inkább csak háttérmunkákat végzek, de az nagyon jó, hogy a bennem élő írólény és irodalmi szerkesztő lény mellett ott egy kulturális folyóiratot szerkesztő lény is, mert az egészen más figyelmet és irányultságot kíván, s én ezt szeretem, élvezem, igénylem. Főként úgy, hogy a fókusz Szeged. Az irodalom és Szeged: a szeretteim mellett ez a két „dolog” a legfontosabb az életemben.

– Ha már a „szerkesztőlényt” említed, nem állhatom meg, hogy ne hozakodjam elő az Irodalmi Jelennél végzett munkáddal, amit, ha jól saccolom, úgy egy éve kezdhettél... Rutinos szerkesztőként szolgált-e ez a terep neked új tapasztalatokkal, van-e már esetleg „felfedezetted”, változott-e netán a rálátásod, véleményed a kortárs próza tendenciáit illetően?

– 2019 augusztusában kezdtem az Irodalmi Jelennél. Dolgoztam prózaszerkesztőként korábban is, antológiákban, illetve a Pannon Tükörnél (a mai napig), ám egy kéthavilap, ahol kéthavonta négy-öt próza jelenik meg, egészen más, mint az egyik legolvasottabb magyar irodalmi portál és folyóirat. Az Irodalmi Jelen nagy kihívás, szerencsére rengeteg anyag érkezik, így elég nagy a rálátásom a kortárs prózára. Ráadásul azon lapok közé tartozunk, amelyek kiemelten fontosnak tartják a tehetséggondozást, így az utánpótlásról is formálódik bennem a kép. Nagyon jó érzés, amikor olyan fiatalok küldenek írást, akiknek vezettem prózaíró műhelyt tehetséggondozó nyári táborban, vagy akiket tanítottam a Károli kreatív írás szakán. A tendenciákat nehéz lenne egy válaszban összefoglalni, szerteágazóak a kortárs prózai törekvések, de a leglényegesebb, hogy a történet újra elfoglalta méltó helyét, visszahódította az irodalmat, ami rendkívül pozitív fejlemény szerintem, hiszen az olvasók túlnyomó többsége történetre éhezik, nem szövegre. A szöveg szóval egyébként is folyton perlekedem, teljesen egyet tudok érteni Csikós Attilával, amikor azt mondja, az utolsó vacsorát is lehet kajálásnak nevezni, hiszen végső soron az, mégsem véletlen, hogy általában nem ezzel a szóval illetjük. De ez tényleg messzire vezetne, nem is ide tartozik... Az sokkal inkább, hogy − a kérdésedre válaszolva − azt kell mondanom, igen, az IJ-nél végzett munkám szolgált új tapasztalatokkal − és megerősítette a régieket. Rá kellett döbbennem, hogy nemcsak a költők mezőnye igen nagy, de bizony a próza, főként a kispróza művelői is tengersokan vannak. Hogy barátomat és mentoromat, Temesi Ferit idézzem, manapság többen írnak, mint olvasnak. Olcsó poén, de nem tudom megállni, hogy ne vessem be: ez bizony sokszor látszik is, ugyanakkor mindig akadnak jól formált, érdekes, izgalmas írások. Nincs veszve minden. Szentmártoni Jani barátom mondta nemrégiben egy interjúban, hogy nem mond le az olvasókról. Igaza van, ez az egyetlen lehetséges hozzáállás.

– Kaptál már olyan visszajelzést olvasótól, ami meglepett, meghökkentett, különösen jólesett vagy amolyan „gondolta a fene” hatást váltott ki belőled?

– Még nagyon régen − lassan két évtizede − az első regényem, az óegyiptomi környezetben, a szaiszi fáraók korában (a Kr. e. VI. században) játszódó Fekete föld kapcsán rendeztek egy beszélgetést velem egy Pest megyei település könyvtárában. Az esemény végén fölállt egy hölgy, és azt mondta, ő most nagyon csalódott. Ettől először én is az voltam, egészen addig, míg a hölgy nem folytatta. A felütés után ugyanis elárulta, azért csalódott, mert azt várta, hogy megmutatom az eredeti papirusztekercseket. Tudniillik azt hitte az én pszeudo-memoáromról, hogy egy valódi óegyiptomi emlékirat, amelyet én „csak” fordítottam. Bár azóta is voltak szívet melengető olvasói visszajelzések − személyesen, Facebookon, e-mailben, sőt, telefonon is (máig sem tudom, hogyan szerezték meg a számomat) −, ezt azóta sem múlta fölül egyik sem...

– Megjegyzem, nemcsak az író hökken meg olykor, de az olvasó is: én például elámultam, amikor megtudtam, hogy zenélsz, és rendszeresen felléptek a zenekarotokkal, nemrég például a Szegedi Ünnepi Könyvhéten. Kik vagytok, és hogyan állt össze a „banda”?

− Az nagyon erős túlzás, hogy zenélek. Kizárólag azt tudom úgy-ahogy, több, de inkább kevesebb sikerrel elbrummogni basszusgitáron, ami a „banda” repertoárján van. Igazából nem olyan régi ez a történet. Viszont Diószegi Szabó Pali barátom mindig is régimódi költő volt, aki a zenét és a verset egy szétválaszthatatlan entitásként gondolja el és éli meg, saját verseihez zenét is szerez, sőt, sokszor a vers és a zene együtt születik benne. Ő nemcsak jogász, középkorász, jogtörténész és költő, de képzett zenész is, kántorként szolgálja az egyik hódmezővásárhelyi református gyülekezetet. A nyáron egy költői estjére készültünk Szegeden, amelyre engem kért föl beszélgetőpartnernek. A beszélgetést nemcsak versmondók színesítették volna, hanem Pali egyedül, gitárral kísérve saját magát elénekelte volna néhány versét. Legalábbis ez volt az eredeti terv. Aztán átalakult. Méghozzá kibővült. A versmondók maradtak az est részei, az egy szál gitáros szólóéneklés is, ám harmadik elemként megszületett ez a bizonyos banda, amelyet említettél... Azért nem a semmiből, a formációnak természetesen van előzménye. Mégpedig az, hogy három éve Pali egy régi, nekem gyerekkori barátunkkal, Fábián Attilával kettesben lépett föl egy verskoncert erejéig az akkor első alkalommal megrendezett Tisacra Fesztiválon a szeged-alsóvárosi ferences kolostor quadrumában. Attila különféle ütős hangszereken működött közre. Innen jött az ötlet, hogy ezen az idei esten szintén játsszanak el duóban néhány dalt. A vége aztán az lett, hogy három szám erejéig én is beszálltam. Basszusgitárral. Ami utoljára kamaszkoromban volt a kezemben, de sosem tanultam zenélni (nem is tudok), csak nem túl sikeres punk-kísérleteink voltak a gimiben meg egy kicsit még utána. Nagy meglepetést okoztunk, amikor fölálltam a beszélgetőpartneri székből, és a koncert vége felé odaballagtam a letámasztott gitárhoz... A szeptemberi Tisacra Fesztiválon és a járvány miatt szeptember végére csúszott Könyvhéten pedig már hét dal erejéig álltam a színpadon, nyakamban a hangszerrel. Ez utóbbi két esetben Noé Veronika csodálatos énekhangja is erősített bennünket. A zenekar neve − távolról sem véletlen, hogy egy családnév szerepel benne − Diószegi Sounds. Hiszen ez a formáció mindenekelőtt Paliról szól, az ő verseiről, az ő zenéjéről, mi csupán hangok vagyunk (sounds), abszolút alárendeltek. Az is kiemelendő, hogy a vers és a zene egyenrangú ebben a produkcióban, ezért nevezzük inkább vers-ének-mondásnak, nem zenekarnak, s nem is ítélhető meg a zenekarok mércéjével. Ez másfajta „dolog”, még ha van is benne zene.

Az elmaradhatatlan otthoni „munkatárs”, a hófehér cica

– Azért mégiscsak lakik benned akkor még egy zenészlény is. Ezek után az is érdekelne, van-e még olyan éned – persze, ami felfedhető egy interjúban –, amiről talán nem is sejtik az olvasóid, hogy benned él. Egy volt kollégánkról például nemrég tudtam meg egy írásából, hogy gombászik. Rólad el tudom képzelni, hogy szegedi ásatásokon kutatod a múltat titkos régészként... De félre a tréfát, tényleg kíváncsi vagyok, van-e esetleg olyan arcod, amit a közönség nem ismer.

− A zenekedvelő lény mindenképpen én vagyok... Volt olyan korszaka a kamaszkoromnak, amikor régész akartam lenni, s a vonzalom máig él bennem, szóval annyira nem is jársz messze az igazságtól... Komolyra fordítva, nem tudom, van-e olyan arcom, amelyet nem ismer a közönség, de érdemes lenne ismernie. Attól tartok, nincs. Szeretek otthon ülni a feleségemmel, a két cicánkkal meg a kutyánkkal, utóbbival sétálni is szeretek, főleg hármasban: a feleségem, a kutya meg én. Érdekesnek találom a városi kutyatartó szubkultúrát, ezt az ember csak akkor ismeri meg igazán, ha maga is kutyát tart. Szegeden, a ferences templom és kolostor körül elterülő, a lakásunkhoz közel fekvő Mátyás tér egyik felén a nagyobb, másik felén a kisebb testű kutyák és gazdáik bandáznak, csevegnek, cserélik ki tapasztalataikat, és én ezt például élvezem. Ahogyan azt is, amikor Bonifác cicánk végighever az íróasztalon – azt már kevésbé, amikor a laptopom billentyűzetén –, miközben dolgozom. Egy szó mint száz, ez az arc, az otthoni – portré feleséggel, cicákkal és kutyával – számomra fontos, ám ettől még nem gondolom, hogy érdemes megismerni, pláne nem, hogy meg kellene. És nyilván van olyan arcom, amit a szűkebb-tágabb családom, meg olyan, amit a gyerekkori barátaim, vagy olyan, amit a később szerzett barátaim, esetleg olyan, amit azok ismernek, akikkel együtt dolgoztam vagy dolgozom, s ezek közül egyikben-másikban, meglehet, én föl sem ismerném magamat...

Laik Eszter

Fotók: PIÜ KMI