„Az állatok élő metaforák”

„Templom a természet” – ezt tudjuk Baudelaire óta. Számomra tényleg. Egy hely, ahol nem kell tevékenyen részt vennem, csak figyelnem és éreznem. Még azzal is kiegészíteném a dolgot, hogy a lírámban a természetköltészetet sokszor összeszövöm a szerelmes versekkel. Az állatos verseket pedig a családi lírával.” – Viola Szandra és Halmai Tamás beszélgetése Acsai Rolanddal

–  Sok műfajú, többkötetes szerző vagy, és műfordítói életműved is egyre gazdagabb. Gyerekkorodban ilyen szakmai pályafutásról álmodoztál? Mikor dőlt el, hogy az írás lesz a hivatásod? Milyen megerősítések, sikerélmények határozták meg az irodalmi utadat?

– Valóban egyaránt írok verseket, meséket, regényeket, drámákat és ifjúsági regényeket. Eleddig húsz könyvem látott napvilágot, és több kiadásra vár.

Abonyban nőttem fel, egy alföldi kisvárosban, ami akkor még nagyközség volt. Igazi, alföldi táj. Puszták, legelők, szántóföldek, erdőfoltok. Én is elmondhatom, amit Petőfi, hogy szép vagy, Alföld, legalább nekem szép, és tényleg a puszták láttán dobban meg azóta is a szívem, nem az Alpeseknek vadregényes táján. A vidéki gyerekkornak rengeteg élményt és emléket köszönhetek. Már sokat megírtam így vagy úgy, de mindig meglepetten tapasztalom, hogy még mennyi van. És a szókincsemhez is sokat adott, ami íróként szintén fontos. Kertünk végében nádas kezdődött: vízzel, tóval, békalencsével, állatokkal, nádirigóval, ami még éjszaka is többször megszólalt. Egy ifjú természetbúvárnak, amilyen én is voltam, ennél nem is kellett megfelelőbb terep.

Gyerekoromban két dolog érdekelt: az állatok és az írás. Sok állatos könyvet olvastam, és ezek hatására állatos könyveket kezdtem írni. A szüleim hamar vettek nekem egy táskaírógépet – ami egyébként ma is megvan –, és azon írtam a „könyveimet”. Sokat köszönhetek nekik. Mindig, mindenben támogattak. Ha írni láttak, írógépet vettek, ha racka juhot kértem, délre ott ugrált a kertben. Az általános iskola egyébként nem ment túl jól. (Közbe kell szúrnom, hogy amikor Abonyban író-olvasó találkozót tartottam, akkor eljött az alsós tanító nénim, akitől megtanultam írni és olvasni, ennek nagyon örültem, azt mondta, olyan gyereknek emlékszik rám, aki mindig érdeklődve figyelt.) Nem tudtam magamat motiválttá tenni a tanulásban. Először ornitológus akartam lenni, aztán állatorvos, majd állategészségőr… Úgy adtam egyre lejjebb, ahogy a jegyeim romlottak. Az órák alatt is az állatos történeteimet írtam, a tananyagok untattak. Csak az villanyozott fel, ha fogalmazást kellett írni. Az mindig olyan jól sikerült, hogy hangosan fel kellett olvasnom a többiek előtt. Nem vagyok versenyző típus, ma is csak magammal versenyzem. Pedig, ha az ember jól akar szerepelni a suliban, annak kell lennie.

Szerencsére még idejében sikerült rájönnöm, hogy bizony a jegyeknek, a tanulásnak van értelme, ha le akarok érettségizni, és tovább akarok tanulni, hogy azzal foglalkozhassam, amivel tényleg szeretnék – mert akkor már egyetemre akartam menni, hogy író, költő legyek. Az ELTE BTK magyar szakán diplomáztam, ahol nagyszerű tanáraim voltak: Tarján Tamás, Szegedy-Maszák Mihály, Kenyeres Zoltán, Fráter Zoltán, és még sorolhatnám…

Verseket is írtam már gyerekkoromban. Az egyik az utcánk végében ázó-fázó stoptábláról szólt, szóval akkoriban „tárgyias” költő lehettem. Az első irodalmár, aki látta ennek a tízéves gyereknek a verseit, Nagy Katalin volt, a kor híres gyerekkönyvírója. Lejött hozzánk az abonyi könyvtárba, és nagyon büszke voltam, hogy az író-olvasó találkozó után hozzánk jött át vacsorázni, mert a szüleim és a nagyszüleim régi barátja volt még Pestről (édesanyám Abonyban született, ahol több száz éve minden ősöm, de hosszú ideig Pesten laktak, méghozzá pont abban a kerületben, ahol most én, Zuglóban, szóval a vidék mellett bennem mindig megvolt a Pest-vonzás is, ezért olyan természetköltő vagyok, aki a nagyvárosban is otthon érzi magát). Aztán Zalán Tibornak mutattam meg a verseimet, jóval később. Egyébként Tibor is abonyi. Tandori Dezsőt mesteremnek nevezhetem, sokat tanultam tőle, és úgy érzem, mintha a lírája bizonyos folytatása nálam valósulna meg. Az első kötetemet a Liget jelentette meg, amit Horgas Béla és Levendel Júlia szerkesztettek. Remek szerzőgárdájuk volt akkoriban. Amikor a debütkötetem megjelentetéséhez előfizetést indítottak, maga Rába György volt az első, aki megrendelte. Ez sokat elmond erről a szellemi körről. Náluk jelent meg az első versem is ’97-ben. Elvittem Bélának a kéziratot, ő elolvasta, és néhány szóval sokat segített. Györe Balázs is hasonló mesterféle volt számomra (neki is van egyébként abonyi kötődése), és még szerencsére sokan.

Megerősítést jelentettek az ösztöndíjak és a díjak, a Radnóti-díj, a Zelk Zoltán-díj, a Bárka-díj… és a szerkesztők elismerő szavai. Meg az olvasókéi, persze. Az is nagyon fontos. A jó kritikák-recenziók, amik voltak szép számmal. Egyébként – szerencsére – nem mondhatom magam külső kontrollos személynek, elég önfejű vagyok. A műveimmel is akkor vagyok elégedett, ha nekem tetszenek, nem feltétlenül akkor, ha másnak, de az sem hátrány persze… 

Farkas Wellmann Évával és Kiss Lászlóval

– Egy interjúban „természetköltő”-nek nevezted magad. Honnan az elemi kötődés a növény- és állatvilághoz?

– A távolabbi őseim legjobb tudomásom szerint földdel és állatokkal foglalkozó emberek voltak, szóval benne van a tudatalattimban ez az egész. Örökölhettem. Egyébként, amikor autóval jövünk-megyünk az országban, biztos vagyok benne, hogy csukott szemmel is meg tudnám állapítani, ha a szülőföldem közelében járunk, és nem az illatok vagy a hangok miatt, hanem a föld mágneses erejéből, ahogy a madarak… Sokféle állatom volt, galambok is. De papagájokat is tenyésztettem. Kertes házban laktunk. Pesten nyaralva gyerekként például akkor fakadtam sírva a honvágytól, ha eszembe jutottak a racka juhaim. Tandori műveire is elsősorban a madaras szál miatt kattantam rá. Már tízévesen találkoztam egy könyvével, amikor bementünk az abonyi könyvesboltba, és anyu azt kérte az eladótól, adjon nekünk egy állatos könyvet. Tandori Dezső és Tandori Ágnes Madárnak születni kell…! című könyvét adta. Akkor találkoztam életemben először a kortárs irodalommal, Pilinszky János verssoraival – és nagyon tetszett. (Itt meg kell jegyeznem, hogy anyu nagy versbarát volt, és az a mai napig).

Egyébként valószínűleg legelsősorban nem is természetköltő, hanem állatversköltő vagyok. Nálam az állatok egyként valóságosak és metaforák. Igaz, élő metaforák. Egy más, furcsa, kiismerhetetlen, mégis a miénkkel sok tekintetben analóg világ az övék. Talán több tekintetben is, mint vélnénk. Ahogy a tudomány egyre többet tud meg róluk, ez mind szembetűnőbb. Az állatok iránti vonzódásomnak van egy esztétikai oldala is. Egész egyszerűen az, hogy szépek. Például a madarak. Ők állnak hozzám legközelebb az élőlények közül. Velük érzek leginkább „rokonságot”.

A természethez való viszonyom háttere kissé más. Ott a nyugalmat keresem és veszem észre, az egyensúlyt, a transzcendenciát. A működést. „Templom a természet” – ezt tudjuk Baudelaire óta. Számomra tényleg. Egy hely, ahol nem kell tevékenyen részt vennem, csak figyelnem és éreznem. Még azzal is kiegészíteném a dolgot, hogy a lírámban a természetköltészetet sokszor összeszövöm a szerelmes versekkel. Az állatos verseket pedig a családi lírával. Például akkor, ha egyszerre írok a gyerekeimről meg az állatokról. Vagy a Szellemkócsagok című kötet Sólyomregény című ciklusában, amiben a fiókákat nevelő sólymok az embercsaládok párhuzamai lesznek, azok szimbólumai.    

– A kortárs magyar líra is szolgál szép példákkal arra, hogy emberséget az emberen túli világtól is tanulhatunk. A transzhumán kérdésfelvetésektől Győrffy Ákos írásaiig vagy Sirokai Mátyás Lomboldal című kötetéig igen széles ez a horizont. Kikkel érzed rokonnak a költői magatartásodat? Vannak-e különlegesen fontos és kedves kortárs szerzőid?

– Tandorit már említettem, pedig alapjában véve más, ahogy írunk, és mégis van valami nagy rokonság az alapokban. A fent megnevezettekkel is van kapcsolat. Aztán ott van Ted Hughes, a nagy állatversköltő. Bár ő sem él már, ahogy Dezső sem, de a közelmúltban hunytak el, ezért bőven kortársaim is voltak. Oravecz Imre írásművészetét is nagyon kedvelem. Lackfi Jánossal is van több lényegi kapcsolódás. Ő is meghatározó kortársam. Aztán fontos még a kortárs költők közül Jász Attila. Vele is nagy lelki rokonok vagyunk már régóta. Ezt mindketten érezzük, tudjuk. Meg veled is, Tamás, aki az egyik kérdező vagy jelen esetben.

Jász Attilával(Hegedűs Gyöngyi fotója)

– Mit gondolsz a Greta Thunberg nevével fémjelzett mozgalomról – illetve, általában, a klímavédelem fontosságáról? Megjelenik-e mindennapi életedben – s akár szülői gesztusaidban – a természet féltése, a környezettudatosság?

– Egyre inkább, és mindenféleképpen. Ilyenkor szoktam azt elmondani, hogy én már akkor is ökoköltő voltam, és érdekelt az ökoköltészet, amikor még nem volt divatban, és mifelénk még azt sem tudták, hogy mi az. Szóval a dolog nekem egyáltalán nem új. Már régóta féltem az ökoszisztémát. Ha az embernek gyereke van – nekem kettő is –, akkor meg különösen hajlamos arra, hogy a jövőbe nézzen. Hiszen az ő életük a legfontosabb. Az élet a legfontosabb, az élet folytatódása. Ez az élővilágra is igaz, és az emberek világára is. A természet féltése és a környezettudatosság szinte minden versemben benne van, és minden mozdulatomban.

Egyébként gyerekkoromban a szomszédunkban lakott egy néni meg egy bácsi, akik afféle pótnagyszüleim voltak, sokat időztem náluk. Nagyon szerették az állatokat és a növényeket. Nagy valószínűséggel a világképemet ők is nagyban formálták. Tőlük (is) láttam, hogy az állatokat és a növényeket védeni, szeretni, tisztelni kell, és remélem, ezt látják tőlem a gyerekeim is.  

– Több versesköteted merít ihletet a skandináv miliőből, de a keleti kultúrkör legalább ennyire erős inspirációs forrásod. Hogyan látod: mit tanulhat egy európai (és magyar) ember Északtól, és mit Kelettől?

– Szerencsére sikerült hosszabb időket töltenem Finnországban és Norvégiában. Mindig volt bennem egy tisztaság és egyszerűség iránti vágy – ebből fakad a minimalizmusom és a részben a transzcendencia iránti érzékenységem is –, és ezekben az országokban, ezeknek az országoknak a természetközeliségében megtaláltam ennek a tisztaságnak a külső kivetülését. Jellemzően „tiszta” verseim születtek ott, amiket olvasva csak pislogtak itthon, hiszen teljesen más költészethez voltak szokva. Itt most arra gondolok, hogy a harmónia helyett a disszonancia volt a magyar irodalom fősodrának – kánonjának – jellemzője, a tisztaság helyett szemetes nagyvárosok domináltak, a boldogság helyett a boldogtalanságról illett írni, és még sorolhatnám a példákat… Én ezt a tisztaságot tanultam meg ott.

Japántól is azt lehet megtanulni, amit Északtól. A tisztaságot és az egyszerűségre törekvést. Kelet – itt most főleg Japánra gondolok – és Észak művészete között sok hasonlóság van. A norvégok nagy természetköltők, a finnek versei sokszor olyanok, mint a haikuk. A skandináv és a japán formatervezésben is sok hasonlóság található. Egyfajta organikus művészetről beszélek most, amilyen például Alvar Aaltóé, a finn építészé, aki Lappföld fővárosát, Rovaniemit rénszarvasalakban tervezte meg. Ha már Japánnál tartunk, sokáig fontos könyvem volt a Hagakure, és az animékből is táplálkoztam, valamint írtam egy modern nó-dráma (hagyományos japán dráma)-imitációt is. A haiku működési elve is sokszor megfigyelhető nálam. Meg kell említenem a Farkasok című drámámat is, amiben a feleségem, Kása Tímea játszotta az egyik főszerepet: itt meg az északi mitológiához nyúltam, hiszen a Ragnarökkel indul, és Fenrírrel, a farkassal… 

– Költészeted szembetűnő sajátossága az ítélkezésmentes szelídség, a megfigyelői attitűd elfogadó türelme. Ez alkatodból következik, vagy tudatos poétikai döntés eredménye?

– Egészen biztosan az alkatomból következik, és ami tudatos döntés, az is a lelkialkatomból fakad. Például egy idő után rájöttem, hogy nekem nem jó, ha túl nyíltan írok negatív dolgokról, lelkileg nem tesz jót, és továbbmegyek: talán a világnak sem teszek feltétlenül jót vele. Tudom, vannak ellenvélemények, hogy kibeszélés meg satöbbi, de akkor is. (Egyébként szerintem nem terápia az írás.) Azóta inkább nem is írok akkor, ha valami rossz ér – különben nem is igen tudok, az alkotói motorjaim az egyensúlyban dübörögnek inkább –, mert nem akarom megírni. Illetve mégis megírom valahogy, de nagyon stilizálva. Csak a hangulatát, nem a tematikáját.

A megfigyelői attitűdnek még fontos mozzanata az empatikus készség, a beleérzés, de ez alapvető írói tulajdonság. A tevékeny és a szemlélődő alkat keveredik bennem. Hiszek a „ready made” versekben. Ezt úgy értem, hogy sokszor ott van az ember orra előtt a vers, a líra, csak észre kell venni, és – furcsa, de így van – minél nehezebben vehető észre, annál nagyobb, finomabb költészet lesz belőle. Ez a vadász attitűdje, aki vár, lesben áll, figyel, amíg meg nem jelenik a „vad”, a líra. De tudni kell, hogy nemcsak így írok. Más írói metódusom is van.

Egyébként érdekes ez a kérdés a megfigyelői attitűdről, mert egy finn kulturális lapban is írtak rólam, és ott is flâneurnek neveztek, ami hasonló dolgot jelent, és Walter Benjamin fogalma.

– Említetted, hogy lírádban a harmónia elérésére törekszel. Hogyan definiálnád a harmónia fogalmát, szerinted miért lehet olyan nehéz ennek az állapotnak az elérése magánemberként és alkotóként egyaránt?

– A lelki harmónia valószínűleg annak az embernek a legfontosabb, akiben ez nagyon törékeny, billenékeny, mint például bennem. Mégis próbálok újra és újra visszatérni ehhez az állapothoz, és ha kibillenek – ez mindig lefelé történik –, akkor ismét az egyensúly felé törekszem, ennél nem adom alább. Ez szinte erkölcsi kérdés is kell, hogy legyen.

Megint előhozakodom Tandorival, méghozzá egy olyan vonásával, amire ritkán szoktak hivatkozni, pedig nagyon is ott van a műveiben: ez pedig egyfajta derű. Szinte idill. Bizony, idill! Ez is egy olyan fogalom, amitől az itthoni irodalmárok valami egészen érthetetlen ok miatt fáznak. Pedig egy létező minőség, és Schiller is nagyra tartotta, ráadásul én nem is a régi, hagyományos értelemben vett idillről beszélek, hanem a huszadik–huszonegyedik századiról. Tandorinál is kibillen sokszor ez az idill, de mindig visszaáll valahogy. Tandori író volt, főfoglalkozásban az, ahogyan én is, vagyis megvolt rá a tere és lehetősége, hogy olyan életet alkosson magának, amilyet szeretne, öntörvényűen. Ez rám is igaz. Vagyis nekem is megvan a lehetőségem az idillre, a harmóniára és az egyensúlyra, mert a harmónia számomra az egyensúly szinonimája.

A Jin és Jang című verses regényem például ennek az egyensúlynak az örök kereséséről szól. A boldogság nem folyamatos érzés, ez mindenkinek nyilvánvaló. Sok külső-belső ok beleszólhat. Aki a boldogságról ír, az még nem boldog a nap minden percében-órájában. De boldognak mondhatod magad, ha a létezésed alapja ez a boldogság, ez az egyensúly, ez a derű, ez az idill, ez a tisztaság, vagy legalább a folyamatos vágy megvan benned utána, és ha már itt tartunk, az a kereszténység egyik alapja is valahol…

Számomra a párkapcsolat, a házasság is fontos tényező az egyensúly elérésének szempontjából, ahogy a közös gyermek is.  

Kása Tímeával a Bárka-díj átvételekor

– Költészeted jobbára a szabadverses alaktant választja. Ritka – s emiatt mindig hangsúlyos – alkalom, amikor rímes-metrikus szöveg kerül ki műhelyedből. Ha irodalomtörténeti hagyományokba illesztenéd az életművedet, milyen irányok, szerzők, művek szomszédságában éreznéd otthonosan magad?

– Nagy hatással voltak rám „fiatalkoromban” az amerikai vallomásos költők: Plath, Lowell, Berryman. Egy ideig azt hittem, hogy csak arról szabad írni, ami valóban megtörtént. Aztán bekövetkezett egy nagy váltás, és teljesen a fantázia, vagyis a fantasy műfaja felé fordultam, mert nagyon költői gondolkozást kíván, hiszen a fantasy, ha jól csinálják, akkor a szürreális költészet prózai alakja lehet. A formák terén elsősorban belső, organikus formákra törekedtem, a rímek esetében pedig arra, hogy minél meglepőbbek legyenek, néha még humorosak is, vagy könnyedek. Néha olyan rímet használok, ami kicsit lazának tűnhet, de azért, hogy megmutassam, tessék, így is lehet, lazán, mert a rím is fontos, de nem az a legfontosabb, hanem a mondanivaló. Ugyanez igaz a szótagszámra és metrumra is. A legutóbbi verseimben visszatértem egyfajta áltercinás formához, ahol változnak a szótagszámok. Élvezem például, ha egy hosszú sorra egy nagyon rövid felel.

A képiség, a metaforák használata meglehetősen hangsúlyos nálam. Ilyen szempontból plasztikus költő vagyok. De a prózám is filmszerű. Teljesen képi, a líraisága is a látomásosságából fakad. Egyébként valószínűleg van közöm az újholdas költőkhöz is. Egy költőnek végül is az egész irodalmi hagyományhoz köze van, hiszen elolvasta, ismeri, ez a munkája, dolga, hogy ismerje és művelje.

Aztán van még egy nagy kedvenc költőm, akinek szomszédságában jól érzem magam: Áprily Lajos. Talán az ő említése sem meglepő, és nem is kell külön magyaráznom, hol vannak a kapcsolódási pontjaink, ahogy Fekete István esetében sem.

– Legújabb regényed a csodaszarvas-hagyományt gondolja újra. Milyen a viszonyod a magyarság ősi tradícióihoz? Szerinted milyen mértékben érdemes kiegészíteni, „újraírni” a néphit eddig ismert világát? A Regény a csodaszarvasról történetében számos elemmel bővíted az ősmagyar hiedelemrendszert és mondakincset...

– Imádom keverni a regisztereket, a magasat a populáris irodalommal, az ősit a modernnel, a klasszikust a maival, a lírait a prózaival, és így tovább. A Regény a csodaszarvasról lapjain is ezt tettem. Az ősi világba belekevertem a modernt, összefonódtak benne, alig lehet szétválasztani őket, és végül is ez a helyzet ideális esetben, nem? Nem élhetsz csak a jelenben, a múltban vagy a jövőben. Egyszerre kell mindháromhoz kötődni. Az ősinek úgy kell itt lennie velünk, mintha modern lenne. Én nagyon szeretem a hagyományt, és nagyon fontosnak tartom, de azt szeretem, ha élővé tesszük. Ha párbeszédbe állítjuk a mával. Nem akkor, ha piedesztálon van, és nem lehet megszólítani vagy megérinteni. A megszólításra legjobb megoldások az átiratok. Ezen az elképzelésen alapulnak az operameséim is. A Pillangókisasszony, a Hunyadi László meg a többi. Úgyhogy szabad bővíteni, vegyíteni, de nem szabad az eredeti mű alapgondolatával ellentéteset létrehozni. Ennyiben hűnek kell lenned hozzá. Ezekre a könyveimre szeretek hidakként gondolni.

Viola Szandra és a szerző a Karc Fm stúdiójában

– A Regény a csodaszarvasról című könyvedet melyik korosztálynak ajánlod elsősorban? Hány éveseknek szeretsz a leginkább írni? Befolyásolja ezt, hogy éppen mennyi idősek a gyerekeid? Nekik mikor mutatod meg a munkáidat, már az írásfolyamat közben is vagy csak akkor, ha már írásban is megjelentek?

– Kiskamaszoknak, kamaszoknak szól a Regény a csodaszarvasról. De felnőttek is olvashatják, és olvassák is. Nagyon fontos dolog, hogy a gyerekkönyveket szinte mindig felnőttek is olvassák. Minden korosztálynak szívesen írok. Nem befolyásol különösebben a gyermekeim kora az írásban. Ők annyiban vannak benne a játékban, hogy sokszor ők a szereplői a műveknek. Az első lányom, Zsófi, aki 12 éves, az édesanyjával Hollandiában él. Johanna, a második, kétéves. A már megjelent könyveket szokták elolvasni (Johanna esetében azokat szoktuk neki felolvasni). A feleségem, a gyerekeim vagy a szüleim is csak a kinyomtatott könyveket szokták elolvasni. Bár a verseket általában azért előbb is megmutatom a feleségemnek, de csak neki.  

– Legfrissebb köteted, az Északi szajkó egyszerre szól gyerekekhez és felnőttekhez. – Elképzelt olvasónak szoktál írni? Vagy a szöveg utólag találja meg befogadóját?

– Ez a kötet tavaly jelent meg, de már megírtam a következő verseskötetemet is, aminek elkezdtem publikálni a műveit. Most negyvenöt éves vagyok, elég sokat tudok már a szakmáról és az életről, és ez jó. Az új verseskötet témái is néhol számvetőek. Ez az interjú is részben erről szól. A számvetésről, hogy mi történt, hol tartunk, mivé-kivé váltunk. Rengeteg témám és emlékem van. A következő verseskötetemben lesz néhány az úgynevezett istenes versek műfajából is. Különben az ember magának ír elsősorban, aztán meg egy általánosan elképzelt befogadónak. Ez, mondjuk, főleg a gyerekirodalom esetében van így. A felnőttműveim írásakor nem gondolok a befogadóra, vagy mégis…

Például szeretném gyönyörködtetni. És nagyon szeretném, hogy értsen, ezért mindig érthetően írok, csak nagyon ritkán homályosan. Vannak szerzők, akik erre nem figyelnek. Szeretném, hogy valami szépet kapjon aznapra az olvasó, meglepőt, meghökkentőt, izgalmasat, különöset. Vagy éppen szórakoztatni akarom valami humorossal. Vagy megríkatni valami meghatóval. Vagy megmutatni neki az utat. Szóval igyekszem úgy írni, hogy annak az elképzelt befogadónak minőségi, igazán tartalmas idő legyen az írásom elolvasása, hogy tényleg megérje neki rászánni az idejét.