A gravitáció naiv

Galambok

              in memoriam Acsai Sándor

Eltűntek az égben a pörtlik,
mint akik a halhatatlanságunkat
visszapörlik,

és a véres felhőkbe hullnak.
Te meg nézted őket,
ugye, nagyapa,

a miniatűr műrepülőket?
De ez olyan hamis,
sohasem szólítottalak így,

nagyapának, csakis
úgy, hogy tata.
A gravitáció naiv.

Unokáidnak nyugtalan az álmuk.
A föld galambdúca visszahív,
de eljutottál haza:

felszálltál utánuk.
Te, aki egész életedben a földdel dolgoztál,
égieknek fogod a pártjuk

örök időkre most már.

Ima

Az erkélyen egy tintahal
fehér csontja
fekszik ma reggel,

mintha partra vetette volna
a tenger:
a papagájok kalitkájából

kihullott szépia.
Könnyű, sima.
Az ég sötétkékül,

mint egy papagájtoll,
ahogy az eső esni készül,
senki nem mondja neki, csak úgy magától,

s a gyerekkor beköszön, hogy „szia!”,
én meg visszaintek,
és hogy rózsafüzér vagy rózsabokor,

az majdnem mindegy:
mert ez is, az is ima,
míg felettünk az ég hol derűs, hol komor,

de inkább nem spoilerozol…

Meszet oltott

A levesből kihalásztam a sárgarépát
A napközis menzán,
aztán

hazavittem neki.
Tudtam, hogy szereti.
Nem várták láthatatlan létrák,

nem emelkedett az égbe,
mert repülni nem tudott.
Csak csontjai belsejében

tomboltak kicsinyített
tájfunok.
Így lett  

a zöld kalitka
maroknyi-se titka,
én meg a tízéves-se

védelmezője.
Mindig azt mondta, hogy „csíz”,
de sohasem mosolygott.

A zöld kalitka szentje,
ez a pattogó szikra,
volt-e valaha boldog?

Több mint harminc év
eltelt azóta,
de minden csíz hangjából,

mintha ő szólna,
és eszembe jut az a maroknyi toll,
maroknyi hő –

csontjaival már meszet oltott
az idő.