A látó összegezés ígérete

A film, a mozi a modern és posztmodern ember kulturális alapélménye. Sokkal elterjedtebb mint nemrég a klasszikus vagy régebben a latin-keresztény műveltség, hisz’ pár évtizede lehetővé teszi a technika, hogy a világ bármely pontján, bármikor bámulhassuk ugyanazt.

Kimondva-kimondatlanul a film ma minden művészetek császára, legalábbis az anyagi siker, a hírnév és a tömegekre hatás lehetőségét tekintve. (És ma már az underground is globális). Annak ellenére, hogy a legfiatalabb művészeti ágazat, teljesen meghatározza napjaink arculatát. Az emberiség nagyja hétköznapi beszélgetéseiben filmekből idéz – többnyire nem tudva, hogy a filmek pedig könyvekre épülnek.

Ehhez mérten rengeteg kritika, elemzés, jegyzet, monográfia születik, sőt, filmeket írnak meg utólag könyvben, és állítanak színpadra, ami – annak ellenére, hogy sikeres, és ritkábban jó darabok születhetnek így – jó ízlésű, gazdag fantáziájú színházi rendezőnek sosem jutna eszébe. Hatalmas tehát a nyüzsgés, de ritka az olyan tudományos elemzés, amely a látó és láttatni vágyó összegezés igényével lép föl a témában.

Deák-Sárosi László A jel újbóli helyreállítása című kötete nem monográfia, hanem válogatás a szerző különböző fórumokon publikált elméleti írásaiból, kritikáiból, portréiból, elemzéseiből. A filmesztétikával doktori szinten foglalkozó szerző – aki emellett a klasszikus gitározást és költészetet is hasonló komolysággal űzi – vaskos kötete mégis valamiféle összegezés ígéretével kecsegtet.

Legyen szó bár Pasolini és más klasszikusok életművéről való töprengésről, hollywoodi látványfilmek cincálgatásáról, szórakoztató blődlik vagy szociállélektani igényű korrajzok nagyobb összefüggésekben láttatásáról, Deák-Sárosi határozottan és hitelesen képviseli a konzervatív, hívő, értelmiségi gondolkodó látásmódját és attitűdjét, miközben végig megőrzi egészséges szakmai távolságtartását.

„Miért nem készült a középkor és a közösségi érték perspektívájából ez az adaptáció a Beowulfból? Ma nem lenne aktuális egy közösségért kiálló és áldozatkész hős példája? Mi késztet valakit mítoszrombolásra, ha a jó mellé is állhatna? A kritikusok többsége jónak tartotta a filmet, még az is, aki szerint az a hősköltemény szatírája. Csakhogy egy mítosz kritikája egy újabb mítosz, aminek semmivel sincs erősebb jogalapja, mint az eredetinek. A szatirikus viszonyulást, a kifordítást korunk értékrendje indokolhatná, de az sem adekvát, mivel a jelen egyik fő problémája épp a közösségek és a közösségi értékrendek szétesése. Ha következetes a rendező, akkor a hőskölteménynek és a benne ábrázolt világ szellemiségének, illetve értékrendjének megfelelő adaptációt készít. Ellenkező esetben csak eltulajdonítja és kihasználja a szüzsét, visszaél vele” – írja a 2007-es film kapcsán a Beowulf és Csaba királyfi című esszében. Hasonló módon kérdez, provokál, mutat rá hibákra és erényekre, illetve foglal állást a puszta sugalmazáson túl, mikor a Tenkes kapitányáról, mint nemzeti kalandfilmsorozatunkról, a Mindenki című (Oscar-díjas) rövidfilmről mint anarchista munkáról beszél. Vállaltan rendhagyó értelmezést ír ellenben Bicskei Zoltán Álom hava mozifilmjéről: konkrét dramaturgiai javaslatokat tesz a cselekményszövésre, hogy az „esszéisztikus képeskönyv”, a „szimbolikus allegória” könnyebben befogadhatóvá váljon, többekhez eljuthasson.

Teszi ezt minden tolakodás nélkül, őszinte segítő szándékkal. Fontos gesztus – kritikusként-recenzensként magam is többször (vissza)éltem a lehetőséggel – az elemző párbeszéde az alkotóval. A virtuális korban, mikor a tömegemberek nem holmi bölcsek és írástudók gondolatait, hanem más tömegemberek „véleményét” tekintik irányadónak, mikor bárki lehet blogger, vlogger, brander, contenter vagy szabadúszó szexrobot, a kritika, az elemzés szerepe leértékelődött, hisz bárki írhat bármit, mindig akad, aki elhiggye.

A valódi, értő-látó kritikus a profanitás színes kavargásában voltaképpen az alkotó legfőbb szellemi társa, vagy, ha úgy tetszik, küzdőpartnere. Célja azonban nem a másik földre terítése, hanem jobb teljesítményre sarkallása.

A könyvben a legváltozatosabb filmek, alkotók, témák kerülnek elő, a rendszerváltás előtti időktől napjainkig, kronológia (szerencsére) nincs, van viszont tematika. A szinte minden műfajra kiterjedő alaposság alkalmassá teszi a könyvet akár arra is, hogy oktatási segédanyagként szolgáljon pedagógusok, vagy ötletbányaként filmklubosok, „kultúrosok”, „népművelők” számára. Erre maga a szerző is joggal ajánlkozik bevezetőjében:

„Szükség van (…) az ismeretterjesztést is magába foglaló szakirodalomra, amely felvértezi a nézőt a képi információáradat értelmezésére, a manipulációk kivédésére.”

Hasonlóan kibontható téma még a maszkok, álarcok, emberi-állati-szörnyi metamorfózisok kapcsolódó története. Vagy épp a modern-posztmodern ember (nyíltabban: a gyökérvesztett tömegember) egyik fontos válságtünete: a fantázia elvesztése.

A világ (mozgó)képi túlterheltsége ugyanis a belső képalkotást nehezíti meg már gyermekkorban. A gyermeki fantázia önálló (ős)képeinek áramlását a fejlődés érzékeny szakaszában kezdi el tönkretenni a villódzó képernyők és kijelzők harsánysága. Az a közösségi vagy egyetemes gondolkodás, ami az eredeti mítoszok, mondák, mesék (többek között a magyar népi kultúra) évezredes fönnmaradását lehetővé tette, pont egyfajta kollektív belső képalkotás (a mesét hallgató gyermek soha nem kérdezi: mi a királylány, vagy mi a sárkány, mert tudja), amit a mozgókép uralmával az emberiség „eladott”, cserébe azért, hogy néhány kiváltságos, ám jó képességű pénzcsináló fantáziájában gyönyörködhessen a világ bármely mozijában. Szándékosan fogalmazok sarkosan. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy mindez nem kérhető számon egy filmesztétán. Ám mivel Deák-Sárosi László határozott szándéka egyetemes értékekkel is bíbelődni, illetve értékrendet sugallni, megérné a téma az általános kultúrtörténeti összefüggések feltárásának kísérletét. Ettől néha a szerzőt alig-alig választja el valami, például itt:

„A halál minősített formája az áldozatvállalás, a mártíromság. Csak az önként vállalt áldozat hitelesíti a szót, a jelet. A minta adott, hiszen a keresztény vallás alapítójának felülmúlhatatlan gesztusa számos részleges utánzásra talált. Csakhogy ezek közül kevés volt igazán megalapozott és hiteles értékű. (…) ezt a fajta mártírt »csak« idézi. A jel helyreállításának egyszerre kell megismételtnek és eredetinek lennie. Paradox és szinte lehetetlen, de Pasolininak sikerült.”

Akad még ilyen rész a könyvben. És ilyenkor bizony a filmesztétikánál jóval tágabb horizontok sejlenek föl az ősi szakrális színház vagy a passiójátszás történetétől egészen addig az alapkérdésig, hogyan lehet egy, a világot átható impulzusként alapvetően deszakralizáló hatású médiumból szakrális tartalmat közvetítő médium. És természetesen a legnaivabb lelkek sem mondhatják, hogy úgy, mint bármi más. Eddig még egyetlen „bármi más” sem hatott így az emberiség egészére.

Deák-Sárosi László: A jel újbóli helyreállítása (Film, hagyomány, innováció). Magyar Napló, Budapest, 2020.

A recenzens fontosnak tartja megemlíteni, hogy bármennyire is rokonszenvesnek találja a tárgyalt műt átható gondolkodásmódot, szerzőjének (a könyvtől függetlenül, közéleti szinten) Lázár Ervinnel kapcsolatban tett megjegyzéseitől mélységesen elhatárolódik.