Egy öreg vadászkutya halála

Részlet a Norvégiai levelekből

Reggel kilenc óra tájban indulunk el, sötétben, pontosabban az éjszaka végén. Félhomály uralkodik, de látszik, hogy nincs még itt a pirkadat ideje. Mégis, mint mindig ezen a vidéken, többé-kevésbé élnek a színek. Körülöttünk sötéten kéklik a hó, mint a norvég szántók kelkáposztáinak vitorlalevelei vagy a francia konyhakertek fejes és kelkáposztái, karfioljai. Kicsit később a ködpára feloldódik a levegőben, de ez sem színtelen, alatta a hó ismét csak kékre színeződik. A hegycsúcsok sárgállnak, de nem erősen, és nem is csillogón.

Tíz óra körül a levegő mintegy hirtelen megremeg, és a kép megváltozik. A szemünk láttára egy pillanat alatt lesz ma a tegnapból. Varázsütésre elönt mindent az élet pírja, mint a szép királylányt, Érigonét*, mintha a természetet erős borral öntözték volna meg. Mi pedig az eddigi sötétből megérkezünk a fennsík és az erdő közötti átmenethez. Mögöttünk fehér hegyek, előttünk hatalmas, hóval borított fenyves. Az égen keskeny felhőbodrocskák, katonás rendben, hegyesen, akár az angyalok szárnyai a tizennegyedik századi francia festményeken. A hó sápadni kezd. Kifehéredik a táj, orrunkban a fenyő és a tél illata. Az egyik havas ág egy bóbiskoló fajdkakas súlyától lengedez. Északra hatalmas, testes, lomha madarak. Erőtlenül repülnek, de jól rejtőzködnek, egy pillanat alatt eltűnnek a fatörzsek és a föld számtalan odvában, üregében. A fajdkakas színe elegánsan szürke, sötétebb foltokkal. A csőre éjfekete, gyöngyházként fénylik, színjátszó és csillogó, úgy tartják, ez gyönyörködteti a nőstényt.

Hirtelen rikácsoló hangzavar: egy egész fajdkakassereglet rebben fel előttünk mélyen az erdőben. Hajnal van: ez a rikácsolás talán a mi kakasaink kukorékolását helyettesíti, csak nálunk kicsit korábban pirkad. A hegyeken, a mezőkön a hó csillogó, az erdőben hófehér. Belépve a fák közé rögtön megérezzük az erdő mélabúját; az ágacskák rezegnek ugyan, de a levelek nem susognak. Fázunk, az erdő fagyosan friss. Minden szín fénylik. A hegy felpúposodik, a mező elnyújtózkodik, a fejünk felett dér kavarog a rózsaszín levegőben. Kitárjuk a szívünket, az erdő belénk költözik. A mi bosnyák erdeink vagy a romániaiak hasonlóan érintik meg a szívet… Egyre jobban kivilágosodik körülöttünk.

Könnyű eső szitál, a köd összekeveredik a napsütéssel és a tél illatával. Vajon az erdő is fázik?  Hallgat, nem mozdul. A hó terhét hordozva ébren van, vagy alszik?  A hatalmas fák úgy állnak, akár a megszelídített hegyi szellemek. Erős és vaskos ágak, számtalan apró gallyacska az irdatlan területen megannyi pózban, most elterülnek, eldőlnek, földre borulnak, megszelídülnek a hó takarójának súlya alatt, vagy szunnyadnak, talán csak az erő hiányzik, hogy megrázzák magukat. Az elszáradt ágacskákon már hosszúkás jégcsapok csüggnek – az élők még ellenállnak. A fatörzsek között hatalmas hóbuckák magasodnak fehér mellvédet alkotva. Alszanak a fák. De ez nem álom, inkább fásult közöny. Nem élettelenek ezek a csodás teremtmények, inkább beburkolóznak a télbe a hideg ellen. Csupán a tél fehér tollbokrétáját viselik a nyári zöldön, ami továbbra sem tűnt el. Hosszan, vágyakozva lélegzik be a hó illatát az északi fák, ahogyan elmerülnek benne.

Az erdő irányában az egyik magaslaton tanya áll, alig láthatóan füstölög a kéménye.  Három-négy egyszerű faházikó vörösre festve, istállók és kamrák. A tetőt méternyi vastag hó borítja, a vörös falakon szerteszét fagyos, fehér foltok, ahogyan az utolsó hóvihar tönkretette. A vörös istállók körül azonban kipirosodik minden, ami azelőtt fehérlett. Kissé lejjebb, a tavacskán, amelynek jegét a gazda mindennap összezúzza, sötétzölden csordogál a hegyi víz  nyugodt, kavicsos medrében. A gazda kétemeletes házának teteje még egy fehér emelettel magasabb lesz. Az ajtó szinte ki sem látszik a hóba ásott alagúttól, és az egész alsó szint az aprócska ablakok feléig elmerül a vastag, puha takaróban. A második emeletet szépen kicifrázzák a deszkákat, falemezeket, minden zegzugot beborító fagyos, fehér hókupacok.

Akkor úgy tűnik nekünk, mintha kicsit távolabb megcsendülne egy szán csengője. Monotonon, de aprózva és vidáman, akárha táncolna a jármű elé befogott ló. Hamarosan fel is tűnik a könnyű vadászszán, amely a legpuhább hóban is könnyedén siklik, és előtte szökell az összeborzolt szőrű, kimelegedett, kövérre hízott izlandi lovacska, egyenes nyomot húzva maga mögött a puha, szűz hó felszínén. Megállnak. A nagy medvebőrből előugrik egy magas, daliás termetű vadász, aki mintha egészen elfelejtkezne a lóról, nagy figyelemmel segít egy óriási, de öreg és erőtlen orosz agárnak előkecmeregni a meleg bundából. A ló eközben prüszköl, hosszú farka befedi hátsó lábait, amelyek között vélhetően átfú a hideg. Nyugtalanul harapdálja a fagyos zablát, idegesen reszket a bőre, amely piszkos verejtéktől sötétlik. Az állat végre elfordítja a fejét a gazdáját keresve. A vadász mintha megértené, otthagyja egy pillanatra a kutyát a hóban, előhúz egy vastag gyapjútakarót, rádobja a lóra, és bensőségesen megpaskolja a nyakát. Aztán gyors léptekkel bemegy a parasztházba. Mi addig szemrevételezzük a különleges kutyát.

Megvénült, erőtlen, félig holt vadászeb. Nem több mint valami csontvázon lötyögő, hatalmas pocak. Szomorú látni, mint változtatta az öregség romhalmazzá ezt az egykor szép, büszke és bátor jószágot.

Nyúlánk termete megfogyott, siralmasan lesoványodott, tüdeje összeszáradt, bordacsontjai kiugranak. A szőre, az orosz agár puha, hosszú, csodás szőre, amely csipkeként lebegett egykor, mikor a zsákmányért száguldott vagy boldogan ugrándozott, mostanra elkorcsosult: megvastagodott, megkeményedett, valamiféle piszkos szürkévé őszült. Valaha acélrugó erejű lába meggörbült, és a finom ízületeknél hatalmas, rút csomók türemkednek ki rajta. A feje lecsüng, csak néha szimatol nyugtalanul: vajon orrával érez még valami kellemeset, ha szaglászni próbál?

– Mi lesz ezzel a szerencsétlen, félholt agárral? – kérdezzük a vezetőnket.

– Nem tudom biztosan, de sejtem, miért viszik ki ma szegény Rexet az erdőbe, a hóba. Ismerem ezt a gazdát, és azt is tudom, az egész környéken nincs ennél a kutyánál tökéletesebb.

Eközben kijött a házból a paraszt, hogy kifogja a lovat. Vele tart a vadász is, puskával a vállán, de táska nélkül. Halkan odaköszön a vezetőnknek, majd a kezét Rex nyakára teszi, és lassan elindul vele az erdőbe. Mi kicsit távolabbról egyenesen utánuk.

Egy tisztáson előbújik valahonnan két hófajd, és alacsonyan, mégis ügyesen manőverezve mindkettő eltűnik a sűrű ágak között a hóban. Rex csaholva kiszakítja magát a gazdája kezei közül, de nem rohan el. Amikor már fél órája lépkedünk egye beljebb az erdőbe, az egyik fenyő ágának tövéből hirtelen ijedten csap fel egy megzavart, nagy szemű, fehér madár, ránézésre a baglyok családjából. Ahogy kiterjeszti csodásan lebegő szárnyát, a tollaiból egész hózuhatag hullik alá. Páratlan részlete a békés északi erdő fehér fantáziájának.

– Aj, de csodás! Figyeljék meg ezt a madarat, mert ritkán látni nappal – suttogja emberünk. – Istenemre, szokatlanul szépséges példány, de mondják, nem jót jelent, ha feltűnik. Nézzék csak, nézzék, ez az állat vagy sebesült, vagy öreg.  Öreg lesz ez, mint Rex. Mind alacsonyabban köröz felettünk. Nálunk úgy mondják, ilyenkor végzi a madár a halála előtti utolsó repülését a hely felett, ahol majd meghasad a föld, hogy befogadja.

Az egész világon fellelni a rokonságot ezekben a dolgokban. Boszniai krónikákban az áll: a törökök engedélyezték a keresztényeknek, hogy azon a helyen temessék el őket, ahol a halál érte őket. Itt meg a föld meghasad az alatt, aki lehanyatlik rá.

Ebben a pillanatban megszólal felettünk egy kellemetlen, reszketeg hang, megerősítve vezetőnk szavait.

Rex felpattan, magasra emeli a fejét, nyugtalanul bámul hol a gazdájára, hol a madárra, de csak áll, mélyeket lélegezve, mintha minden levegővétele szúró fájdalommal járna. A vadász ugyancsak hirtelen ráirányozza a puskáját a madárra, a lövés dörögve visszhangzik, a fehér állat holtan zuhan le, estében még felkavarja a havat. Rex száguldani kezd, de abban a pillanatban, amint megragadja a halott madarat, eldördül a második lövés, valami papírcsomó látszik a hóban, mintha a madár szíve egy utolsót dobbanna, majd a vadász vakon nekiiramodik a semminek, otthagyva Rexet és a csodás madarat. Menekül a történtek elől, a képtől, az emlékek elől.

Egy pillanatra egészen szokatlan csend támad... ahogyan az már lenni szokott a gyilkosságok, a kiömlő vér után.

– Hát, most már értik, miért hozta ki a vadász a kutyát. Rex úgy halt meg, ahogyan élt. Így kell elmennie a jó vadászkutyának: lőport szippantva, a még meleg, halott zsákmánnyal a szájában, vért szagolva.

Szegény Rex!... De Istenemre, erre a csodára örökké emlékezni fogok. Olyan tollpárnája lesz szegény jószágnak – ezekért a szárnyakért a városban megadnának húsz koronát is.

Épp tizenkét óra körül jár, amikorra egészen kivilágosodik. A horizont egyik oldalán két, sáfrányszínű felhő között alacsonyan trónol a nap, rücskösen, sárgásvörösen, akár Cézanne vásznain a narancsok. A másik oldalon a havas dombok között már felemelkedett az éjszaka előfutára, a hold, pedig még alighogy eltávozott, óriásin, sápadtan, hidegen, akár a márványkő. Ilyen holdat nem festett meg egy festő sem, nem verselt meg egy japán költő sem. Még az sem, amelyik egyszer kijózanodva arról írt: hogyan nevette ki jólesőn a hold, amikor ő meg az árnyéka részegen tántorgott.

*

* Érigoné Ikariosz lánya. Miután apja vendégül látta Dionüszoszt, az isten cserébe megtanította a szőlőművelésre, ám lerészegedett parasztok megölték. Lánya kétségbeesésében felakasztotta magát. Érigonét az istenek a szűz csillagképeként emelték fel az égbe. Ikariosz és lánya tiszteletére, vezeklésként a gyilkosságért, az ókori Athénban bort áldoztak. (A ford.)