Moravia és Sartre

Kortársak és pályatársak voltak, ráadásul személyesen is ismerték egymást, de az utókor számára fontos kapcsolatot nem ezek az életrajzi tények teremtették köztük. Hanem azok a hasonlóságok és egybeesések, amelyek személyiségüket, pályájukat, munkásságukat, életművüket rokonítják – fontos különbségeik ellenére is. A jelen írás a múlt századi Európa két (ahogy egykor mondták) „vezető elméjének” közös vonásai közül mutat be néhány meghatározót.

Alberto Moravia (1907–1990) és Jean-Paul Sartre (1905–1980) majdhogynem „évfolyamtársak” voltak, és szinte „végigélték” a huszadik századot (legalábbis a „rövidet”, amelyet az első világháborútól a berlini fal leomlásáig szokás számítani). Bár eltéphetetlen szálakkal kötődtek szülővárosukhoz, Rómához, illetve Párizshoz, két világtörténelem-formáló, szimbolikus európai metropoliszhoz és kultúrközpont­hoz, szenvedélyes világutazók voltak, úti élményeik külön útleírások formájában vagy másképpen épültek be oeuvre-jükbe. Ám főleg műveik révén jutottak el mindenhová, szerte a nagyvilágban: rengeteg nyelvre fordították le, temérdek országban adták ki azokat. „Világértelmiségieknek” számítottak, „abszolút értelmiségieknek”, „totális értelmiségieknek” stb.1 Magyarországon például a pártállami korszakban, a kádári „legvidámabb barakkban”, a „gulyáskommunizmus” év­tizedeiben ők testesítették meg legfőképpen a kortárs „nyugati értelmiségit”.

Bőséges, sok műfajú, színvonal tekintetében is változatos, de összességében elvitathatatlanul világirodalmi rangú életművet hagytak hátra. Hogy egymáshoz mérve mekkorát? Nem túl bölcs kérdés. Sartre elnyerte (1964-ben), ám nem fogadta el az irodalmi Nobel-díjat, amelyre Moravia egész életében hiába várt (francia pályatársa visszautasítását az olasz író eléggé keményen bírálta2). Életében Sartre – filozófusként, publicistaként, közéleti emberként, de szépíróként is – bizonyosan nagyobb hatósugárral és hatóerővel befolyásolta ország-világ dolgait, volt, aki a huszadik századot „Sartre századának” nevezte.3 Halála óta annál látványosabb nimbuszának megfogyatkozása, presztízsvesztése, leértékelődése.4 No persze csak relatívan, egykori önmagához képest, akit kortársai – ellenfelei is, köztük maga De Gaulle – előszeretettel hasonlítottak Voltaire-hez.5 Moravia ellenben mintha inkább „klasszicizálódna”; e sorok írója ma már kijelentő mondatként is meg merné kockáztatni azt, amit 2000-ben még csak feltételesen és kérdőjellel írt le: „Az idő, ama nagy rostáló, mégis Moraviának dolgozik?”6 Ami természetesen nem zárja ki, hogy akárcsak Sartre-nak, „életművéből több könyvespolcnyi írás eltűnt a halálával”7, főként a „presenzialismo”8,  a mindenütt jelen levés, mindenhez hozzászólás jegyében ontott és jellegükből adódóan múlékony publicisztikái, illetve hogy korabeli aktualitásokról írott könyvei ma mások, többek, értékesebbek lennének, mint koremlékek, egy letűnt korszak irodalmi dokumentumai.9

Mindketten fiatalon, pályakezdőkként írták meg (egyik) leghíresebb, legelismertebb, legjelentősebb regényüket: Moraviától A közönyösök 1929-ben jelent meg, csaknem tíz évvel megelőzve Sartre-tól az 1938-as Az undort, amellyel nemcsak címe rokonította valamelyest, hanem az is, hogy – Moravia szerint – az olasz, és nem a francia regény „volt az első naiv és savanyú gyümölcse annak a modern elbeszélő prózai irányzatnak, amely később az egzisztencializmus nevet kapta”.10 Az egzisztencializmus szelleme úgyszólván mindvégig kísértett a Moravia-regé­nyekben és -elbeszélésekben, noha kevésbé látványosan, mint a freudizmus és a marxizmus. Ennek ellenére Mo­ravia sokkal kevésbé volt filozo­fikus író, mint Sartre, és Alpokon túli „kollégájától”, a fő egzisztencialistától eltérően ő egyáltalán nem volt filozófus, nem írt olyan bölcseleti értekezéseket, mint A Lét és a Semmi vagy A dialektikus ész kritikája.

Progresszív világnézetük dacára irodalomesztétikai szempontból meglehetősen „konzervatívok” voltak: Proustnál, Joyce-nál, Musilnál, a modernizmus írófejedelmeinél Sartre-nak fontosabb volt Flaubert (akiről egy befejezetlenségében is irgalmatlanul hosszú monográfiasorozatot is írt, a nem kimondottan tiszteletteljes A család idiótája címmel), Moraviának pedig Dosztojevszkij, Manzoni vagy akár (A római lány megírásakor) Defoe.11 Az „örök barátok”, a múltbeli írók mellett az élők is sokat jelentettek számukra, habár nem annyira az irodalomban, inkább a magánéletben. Moraviának Pasolini volt a leghíresebb íróbarátja, Sartre-nak Camus (amíg össze nem különböztek a politikán). Mindketten hírneves írónőkkel éltek együtt: Sartre élettársa, írótársa, eszmetársa, harcostársa, csillagpárja Simone de Beauvoir volt, Moravia három felesége (akiket egy pamfletíró úgy nevezett: „le tre disgrazie”; gonoszkodó szójátékkal a „grazie”, azaz ’gráciák’ és a „disgrazie”, vagyis ’szerencsétlenségek’ kifejezésből12): Elsa Morante, Dacia Maraini és (a kevésbé rangos) Carmen Llera. Ám kapcsolataik kortárs pályatársaikkal nem merültek ki ennyiben: Sartre azzal viccelődött, hogy „lesz majd a lexikonban egy szócikk: Sartre, Jean-Paul, híres XX. századi előszóíró”, de Moravia sem írt kevesebb előszót, bevezető tanulmányt, cikket (Aretinótól Belliig, Sade-tól Maupassant-ig, Mishi­mától Henry Millerig, Brancatitól Dario Bellezzáig).13 Moravia úgyszólván saját műfajaként adott kötetnyi életinterjúkat (Enzo Sicilianónak, Nello Ajellónak, Alain Elkann-nak)14, mintha ezekkel a beszélgetőkönyvekkel, társszerzős interjú-vallomásokkal akarta volna pótolni soha meg nem írt önéletrajzát, míg Sartre-nak „hamis autobiográfiája”, A szavak (1963) sokak szerint „talán legjobb műve”.15 Drámaíróként Sartre összehasonlíthatatlanul nagyobbat alkotott.

Politikában alapélményük és alapvetésük volt a „következetes antifasizmus”, habár az „ellenálló Sartre” dicsőségét a náci megszállás után ellenségei megkérdőjelezték16, Moravia pedig a feketeinges „ventennio” (azaz Mussolini húsz éves regnálása) alatt antifasizmusát csak Az álarcosbál (1941) allegóriájában fejezhette ki, a „de te fabula narratur” célzásaival. Mindketten politizáltak – mérsékelt sikerrel: Sartre tiszavirág-életű baloldali pártot is alapított (1948-ban, Demokratikus Forradalmi Tömörülés néven), Moravia pedig élete alkonyán, 1984 és 1989 között az Olasz Kommunista Párt támogatásával lett „független baloldali” euro­parlamenti képviselő.18 Baloldaliságuk dacára mindkettőjüket mint „burzsoákat” támadták bal(abb)ról: Sartre-ot a második világháború után a Francia Kommunista Párt sztálinistái, Moraviát a „hatvannyolcas” fiatalok, ultrabalos „kontesztálók”.19 Pedig volt, amikor igencsak elcsúsztak szélsőbalra. Mora­via A kínai kulturális forradalom című, 1968-ban publikált úti beszámolójában megbocsáthatatlan szemellenzősséggel apolo­gizálta a zsarnok Maót.20 Sartre – megtagadva egykori önmagát, aki Az egzisztencializmus: humanizmus címmel 1946-ban a huszadik század egyik legszebb szabadságmanifesztumát írta meg, azt tanítván, hogy „az ember szabad, az ember a szabadság… az ember szabadságra ítéltetett… a szabadság minden érték alapzata… mi a szabadságot a szabadságért akarjuk” – vénemberként Moraviánál messze tovább ment a tömeggyilkos-népirtó maoiz­mus és egyáltalán a kommunista erőszak támogatásában, „osztályharcos gyűlöletet” propagált (azt állította, saját utólagos beismerését idézve „hazudta”, hogy a Szovjetunióban sajtószabadság van, és „teljes kritikai szabadság”, inzultálta Szolzsenyicint, dicsőítette a terrorizmust, politikai gyilkosságra uszított stb.), s ez még hívei szerint is megkérdőjelezi öröksége elevenségét, időszerűségét, maradandóságát.21

Moravia és Sartre életművét és dicsőségét megtépázta és megcsonkította a kegyetlenül múló, változó és romboló idő. De kristályosítja is, és nemes patinával vonja be, klasszikussá érleli. Egyaránt, de nem egyenlő mértékben és nem egyforma módon. S ha ma körülnézünk – találunk-e hozzájuk mérhető szerzőket az olasz és a francia irodalomban? –, ráébredünk, micsoda nagyságok voltak is ők, minden tévedésükkel, hibájukkal, gyengeségükkel, intellektuális vétkükkel egyetemben.

Jegyzetek

1. Heller Ágnes: Bicikliző majom. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 1998, 205–208. o.
Bernard-Henri Lévy: Il secolo di Sartre. Il Saggiatore, Milano, 2004, 20., 54.

2. René de Ceccatty: Alberto Moravia. Bompiani, Milano, 2010, 685–686. o.

3. Lévy, 17. o.

4. Annie Cohen-Solal: Sartre 1905–1980. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001, 8. o.
Vö. Lévy, 13. o.

5. Cohen-Solal, 812., 835. o.
Lévy, 251. o.

6. Madarász Imre: Korkép vagy kórkép regénytükörben. Moravia, regényíró remekírás és kultúripar között. In: Madarász Imre: „Kik hallgatjátok szerteszórt dalokban…” Olasz klasszikusok – mai olvasók. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2000, 79–94. o., és in: Madarász Imre: Az érzékek irodalma. Erotográfia és pornográfia az olasz irodalomban. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2002, 155–170. o.

7. Lévy, 13. o.

8. Salvatore Guglielmino: Guida al No­vecento. Principato, Milano, 1978, I, 243. o.

9. Madarász Imre: „Fényes csalatásba merülve”. „Útitársak” útvesztői. In: Madarász Imre: Klasszikus kapcsolatok. Összehasonlító italianisztika. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2015, 213–233. o.

10. Alberto Moravia – Alain Elkann: Vita di Moravia. Bompiani, Milano, 1992, 28., 126. o.
Vö. Ceccatty, 101–103. o.

11. Moravia–Elkann, 35., 158., 162. o.
Ceccatty, 158–162. o.

12. Costanzo Costantini: Moravia e le sue tre disgrazie. New Books, Roma, 2006.

13. Cohen–Solal, 487. o.
Ceccatty, 436. o.

14. Enzo Siciliano: Moravia. Longanesi, Milano, 1971.
Alberto Moravia: Intervista sullo scrit­tore scomodo a cura di Nello Ajello. Laterza, Roma–Bari, 2008.
Moravia–Elkann, l. 10. jegyzet

15. Lévy, 466–469. o.
Cohen–Solal, 19. o.

16. Lévy, 254–312. o.
Cohen–Solal, 235–325. o.

17. Cohen–Solal, 463–486. o.

18. Ceccatty, 849–853.
Moravia–Elkann, 278–280. o.

19. Cohen–Solal, 450–453. o.
Ceccatty, 678–680. o.
Renzo Paris: Moravia. Una vita contro­voglia. Mondadori, Milano, 2007, 247–248. o.

20. Madarász: „Fényes csalatásba merülve”, 216–233. o.

21. Jean-Paul Sartre: Exisztencializmus. Studio, Budapest, é. n., 46., 75. o.
Lévy, 341–373. o.
Cohen–Solal, 519., 542., 549–565. o.
Madarász Imre: ’68 és Sartre. PoLíSz 119., 2008. november, 14–15. o.