A test mint darabokra zúzott bizonyosság

A kortárs francia filozófia kimagasló alakja, Jean-Luc Nancy 2013-as Corpus című könyvében olvashatjuk írásom főcímmé avatott mondatát, mely szerint: „A test a leleplezett, darabokra zúzott bizonyosság.” Böszörményi Zoltán Darabokra tépve című nagyregénye ötvözi a testiséget a filozofikus szellemiségű gondolkodással, a költészettel, a történelemmel, a krimivel és a sajtóműfajokkal is. A mű közvetlen megjelenése után elindult a kritikai recepció is, ami nagyregényeknél ritkaságszámba megy, főként, hogy az olvasóközönséghez és a kritikusokhoz a járvány miatt nehezebben jutnak el a könyvek. Többen leírták már a regény főbb csapásait, a szereplők jellemvonásait. Ezért ezeket csak nagyvonalakban vázolom föl. A szerző kedves nagyvárosába, Torontóba helyezi a cselekmény helyszínét. A történések a pszichológusnő, Melanie, férje, az ügyvéd Richard, az író Thomas Larringen, Paul professzor és az ingatlanügynök Éva köré szövődnek, ezek közül is Thomas Larringen emelkedik ki leginkább, ugyanakkor kulcsszereplők a fiatal egyetemisták is. Suzi, Kenny, Fredy és David alakja fiatalos színt visz a regénybe. Szerelmi viszonyok, házasságtörés, történelmi események megidézése mellett filozófiai eszmefuttatásokból is építkezik Böszörményi Zoltán legújabb munkája, amely – ahogyan arra Varga Melinda az Írók Boltjában tartott online kötetbemutatón rávilágít – rokonítható korábbi prózai műveivel (Míg gondolom, hogy létezem, Az éj puha teste, Regál, Sóvárgás). „A szerző jó érzékkel keveri a populáris irodalmi betéteket a magas irodalommal, a filozófiával és a történelemmel” – olvashatjuk szintén Varga Melindától a fülszövegben, amivel én is egyetértek.

A Darabokra tépve megcáfolhatatlanul nevezhető a testiség regényének is, amelyben olyan pszicho-szexuális konstrukció jut érvényre s olyan gyakorisággal, hogy már-már zavarba ejti az olvasót, nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mi most magára a könyvre, mint corpusra fókuszálunk: egyfelől a szexualitásban „kiélt” testiség tapasztalatára mint szövegszervező tényezőre koncentrálva, másfelől a szöveg mint test jelentésviszonyára, amely főképp a trianoni békediktátummal ragadható meg.

A regény első lapján található paratextus egy „Bovaryné én vagyok” típusú mondat: „A könyv egyes szereplői fiktív alakok, minden azonosság a valósággal véletlen egybeesés.” A narrációs tér tehát már azonnal a legelső oldalon megképződik az olvasóban. Ezután három mottóidézettel találkozunk, amelyek valójában mise en abyme szerepet töltenek be, de ez csak azután válik egyértelművé, hogy elolvastuk a művet.

A mű Utóhangot is tartalmaz, ez olyan „szövegnyúlványa” a regénynek, amely nem továbblök, hanem visszaránt a kezdetek kezdetéhez. A regény nyitóképében megjelenő két mondat ugyanis szó szerint visszaköszön a könyv legutolsó két mondatában, csak jelen idő helyett múlt időben: „Reszkető ujjaival felpattintotta a retikülje kapcsát, kihalászta a pénztárcáját, és meglóbálta a fiú orra előtt. – Egy ötvenesért megteszed? – kérdezte, és jobb keze megállt a levegőben.” E sorokat újraolvasva egyfajta interpretációs szorongás jelentkezhet az olvasóban: bezárul a kör, a kígyó a farkába harap. Ami ezután következik, az maga az amputált szövegtest: továbbíródhat, rezonálhat bennünk a regény, de már csak mint fantomvégtagot érezzük: a mondatvégi írásjel a közel négyszáz oldalas regény végén egyértelműen lezár.

Különféle paratextuális jelenségekkel találkozunk a regény lapjain: például a Wikipédiáról beemelt binomiális Newton-tétellel, egy Sztálin aláírásával ellátott kivégzési névsor első oldalával, olyan kordokumentummal, mint Veesenmayer jelentése Magyarországról 1943. december 10-én, vagy egy beszkennelt lappal az 1977-es és 1985-ös román és magyar lakosok népszámlálásáról. Helyet kap a regényben több mint tízoldalnyi lábjegyzettel gróf Apponyi Albert delegációvezető szóbeli válasza a magyar békedelegációnak átadott békefeltételekre, illetve az 1940. szeptember 11-én keltezett Kolozsvár királyi város átadásáról készült jegyzőkönyv fakszimiléje is.

S végül szóljunk a regényben a testiség tapasztalatáról, a szexualitásban „kiélt” szövegszervező tényezőkről, azokról a szöveghelyekről, ahol ezek a testreprezentációk élnek és virulnak, akár erotikus vágyakat gerjesztve az olvasóban is. „Mi vagyunk a szexualitás […] A szeretkezés aktusa poézis. A testek közötti kapcsolat költészete” – vallja egyik interjújában Böszörményi Zoltán. A test szó több mint hatvanszor fordul elő a regényben. Ezek olyan szöveghelyek, ahol a sartre-i gondolatmenet ölt testet: „a Másikkal találkozunk, nem pedig konstituáljuk őt” (A Lét és a Semmi). Eszerint az én és a másik viszonyának alapfeltétele egy találkozás, mely során a másik feltűnik nekem, vagy éppen fordítva, én tűnök fel neki. A regény textúrájába fércelt testiség szövegmintázataira az alábbi példákat találhatjuk: mindjárt a 10. oldalon szeretkezés utáni pillanat rögzítése történik: „Mintha a testébe most vissza-visszatérő pulzálás őrszeme lenne mindannak, ami kettőjük között az éjszaka történt.” „Melanie az élvezettől többször is felkiált. Kenny testén matat.” „Összefonódó forró testük játéka a testek vibráló hálójában.”

A testtájak feltérképezése, a kint (tapintás) és a bent (szexuális aktus) léttapasztalata jut érvényre a regény lapjain, vagy közvetlenül, vagy képzelgéssel: „Kenny White kedveszegetten fekszik a fal melletti keskeny ágyban […] Melanie meztelen teste jelenik meg a szeme előtt. Eljátszik vele. Lassan, ráérősen ízlelgetni kezdi ő is a női testet.” Az orális szexet kontextualizáló szövegrészek lágyan simulnak bele a regény fejezetek nélküli szervetlen szerkezetébe. Hol David Lark, hol Kenny White, hol Thomas Larringen jegyzetfüzetéből kapunk ízelítőt. Ez utóbbiból hadd idézzem az egyik visszatérő téridő-motívumot és a teremtéssel kapcsolatos szituációt: „Érdekes, amit Szent Ágoston az idővel kapcsolatban megjegyez. Szerinte, ha Isten – mert ő tudta, mit akar – teremtette a világegyetemet, ezzel együtt az időt, amely az előbbinek a sajátsága, ne képzeljük el őt mint időben lévő lényt, hanem a Mindenség, a tér és az idő megalkotóját lássuk benne.” Az általában a femininhez társított testiség és a maszkulinhoz rendelt szellem az, ami jól érzékelhető a regényben.

Böszörményi Zoltán a darabokra tépett táj lakójaként is megmutatkozik előttünk. Az aradi születésű szerző műve utolsó harmadában a csonkolt Magyarországra tekint. Itt él a test szinekdochikus áthallásával, mely szerint a párizsi békediktátum kiszakította Erdélyt Magyarország testéből, és Romániához csatolta. „Jugoszlávia és Csehszlovákia darabjaira hullott.” A már korábban említett dokumentarista szemléletű lábjegyzetek kendőzetlenül beszélnek a trianoni igazságtalanságokról.

A Darabokra tépve című nagyregény testpoétika felőli olvasása teret engedett azoknak a gondolatoknak a kifejtésére, mely szerint olyan szólamok hangoznak együtt, amelyek a testiség és a szellem duálpozíciójából fakadnak. Böszörményi Zoltán regénye képes fenntartani úgy az olvasói érdeklődést, hogy közben észrevétlenül ragadnak ránk felhalmozott tudástárának ékes bizonyítékai.