A „kibírhatatlan pilleségű létezés”

A Nekem te vagy első pillantásra modern, 21. századi szerelmes regény benyomását kelti, mert borítója egy női aktfotó részlete, és címe is ezt az érzetet erősíti – ha nem tudjuk, hogy ez Buvári Tamás második regénye, aminek előzménye egy generációkon átívelő, sci-fi elemekkel tűzdelt családregény volt. Kinyitva a kötetet a kép máris árnyalódik, a lapfülön a könyvből vett idézet ismét elbizonytalanítja az olvasót, mire is számíthat. Vajon előző regényének folytatása lenne, hiszen a címe hasonló (Nekem ti voltatok. 2016), vagy mégiscsak jó nyomon jár az olvasó, ha szerelmi történetre gyanakszik? Az idézet ugyanis szexuális együttlétre utal.

Egy interjúban Buvári a következőket mondja a veszpremkukac.hu portálon: „Négy generáció életét vizsgáltam. Nagyapám hagyatékából előkerült az önéletrajza, amelyet nyolcvanéves kora körül írt. Mivel a valóságos élményanyagból nem lehet feltétlenül irodalmat írni, rájöttem, hogy a lehető legjobban el kell távolodnom ettől a naplótól. Öt évig tartott, mire elkészült a kétkötetes mű, amelynek most a második kötetét veheti kézbe az olvasó. A mesélő, aki nem én vagyok, hanem a regénybeli apa egyik fia, ebben a könyvben a nagyapa és az apa történetét meséli el, megfordítva a történések sorrendjét, így az olvasó a következmények ismeretében vizsgálhatja az előzményeket.” Tehát mégsem romantikus regény ez.

S valóban, szerkezetileg összetett szöveget kap az olvasó, amelyről sokáig nem derül ki, hogy családregény, fejlődéstörténet, egy trauma feldolgozásának nyomon követése vagy esetleg az életen és a halálon való elmélkedés könyve-e. Kezdve a naplórészletekkel, melyekről az elején nem tudni, voltaképpen kinek a visszaemlékezései. Ezek tipográfiailag különböznek a regény főszövegétől: dőlt betűvel, egy sor kihagyással ékelődnek közé. A visszaemlékezés pontos ideje sem egyértelmű az első naplójegyzetből, a science fiction-szerű szóhasználat („Bámulom a világító lapot, hallgatom a felhőkarcoló-technika, az e-füzet alig hallható  sercegését [Mikrokozmosz]…”) arra enged következtetni, a jövőben játszódik. Néhány lappal később már 2032-re keltezi őket egy magát „Szem”-nek nevező személy. A regényt végigkísérik ezek a bejegyzések, melyek nem feltétlenül időrendi sorrendben követik egymást, inkább előre- vagy visszautalások a főszöveg bizonyos részeire. A két szövegforma egymást magyarázó viszonyban áll (de ez sokáig nem egyértelmű), ugyanis míg a naplóbejegyzések a jelenből emlékeznek a múltra, addig a főszöveg retrospektíven, „Szem” karakterén keresztül beszéli el az eseményeket.  Majd végre kiderül, hogy a főszövegben 2009-ben járunk, egy férfi és egy nő száll hajóra a németországi Jade-öbölben, hogy egy üstökös érkezését megnézhessék. Párt alkotnak, és fiukkal, Wernerrel állapotos a nő. Viszont sokáig névtelenül, csupán férfiként és nőként nevezi meg őket a narrátor, illetve fiukat sem hívja a nevén.

Így már értelmet nyer az első lapon még dagályos mondat: „Ekkor magamra hunyorítok.” Tehát mindez önértelmezési, önmegismerési aktusa a férfinek, Johannak. Az emlékezést nemcsak magának szánja, hogy sikerüljön feldolgoznia felesége elvesztését, hanem fiának is, hogy jobban megértse szülei viszonyát. A történet kuszán, lassan bontakozik ki, sokszor nem egyértelmű az olvasó számára, kit takar a ,,férfi” és a „fiú”. Megtudjuk, hogy a nő romániai gyökerekkel rendelkező balettáncosnő, akivel Párizsban ismerkedik meg Johann, szerelem lesz első látásra, hamarosan összeházasodnak, összeköltöznek, majd Werner fiukkal várandós lesz a nő.

Azonban a szálak kibogozása ennél bonyolultabb, ugyanis az első fejezetet követően már nem csak Johann azonosítható a férfiként: a fiú lesz Johann, s a férfi Michael (Michael Johann és ikertestvére, Bohnsohn édesapja). Innen lineárisan követhetjük végig Johann élettörténetét, valamint édesapjáéba is betekintést nyerünk, aki húszéves korában hagyja el Magyarországot, hogy egy német szálloda portásaként dolgozzon. 1968-ban látja meg a napvilágot Johann és Bohnsohn Münchenben. Szüleik korai válása és a tinédzserkor szorongásokat kelt mindkettejükben. Bohnsohn gyűlöli apját, édesanyja felé húz, míg Johann inkább édesapjával élne együtt. Utóbbinak szexuális téren is nehézségei akadnak. A középiskolás években Bohnsohn rendőrségi ügye miatt jobbnak látják a szülők, ha Magyarországra küldik a nagyszülőkhöz, s végül itt is éli életét festőművészként. A két testvér eltávolodik egymástól, évekig nem beszélnek.

Ez idő alatt Johann külföldi tanulmányútra megy, és a müncheni egyetemen tanul tovább: szülészorvos lesz. Johann tinédzserkori problémái továbbra is fennállnak, szorongáskeltő számára állapota, hiszen szervi oka nincsen annak, hogy nem képes ejakulációra, emiatt nehezére esik elköteleződnie is. Húszas éveit a munkának szenteli, édesapjával igen jó kapcsolatot ápol. Mindeközben minden más családi kapcsolatát leépíti, nem tartja a kapcsolatot magyarországi rokonságával, de még az édesanyjával is ritkán vált néhány szót. 1979-ben látogat Magyarországra, amikor nagyapja, Simon Simandl temetésére érkezik, de nem tud beszélni testvérével. Csak később derül ki, hogy Bohnsohnnak agyműtétje volt, ugyanis egy daganat miatt afáziás (beszédzavaros) lett, emiatt nem akart vele találkozni és beszélni ikertestvére. Újabb szorongások fogják el Johannt, mi van, ha ez vele is megtörténik?

Egyre gyakrabban kínozzák a pánikbetegség tünetei, egyre gyakrabban nyúl az alkoholhoz, aztán pedig kábítószerekhez. Később találkozik a nővel, megszületik fiuk, Werner, ám a házasság nem a várt megnyugvást, beérkezettséget hozza Johann életébe, második gyermeküket a terhesség hetedik hónapjában elveszítik, emiatt házasságuk megromlik. Felesége depresszióján előbb gyógyszerekkel igyekeznek enyhíteni, majd ő is a kábítószerekhez fordul. Nemcsak férjétől, hanem fiuktól is elfordul, s néhány éven belül el is hagyja őket, Amerikába utazik, ahol újra balettozni kezd, de a depresszió és a függősége legyőzi, öngyilkos lesz. Ezután apa és fia az üres, élettelen lakásban lézengve, egymást kerülgetve élik napjaikat. Werner a virtuális térben keresi a vigaszt, később szintén szerhasználó lesz, míg apja depresszióba esik, naplóírásba kezd, majd az öngyilkosság gondolatával is eljátszik. Végül az írás mint terápia, úgy tűnik, enyhíti a férfi fájdalmát, aki  egy balatoni szálloda szobájában írja visszaemlékezéseit, melyekből igyekszik megérteni életét. Mégsem egyértelmű, hogy ténylegesen a Balatonon van-e, vagy csak a speciális kontaktlencséje egyik applikációjában, a Mumkiss nevű alkalmazás segítségével jut el a kihalt, posztapokaliptikus helyszínre, a hotelba. Elmélkedik az élet értelmén, apjával való, titkokkal teli viszonyán. Azon, hogyan lehet átmenteni a család (férfi)alakjai létrehozta értékeket, lefektetett alapokat a következő generáció számára. Ez a regénybeli patriarchális világkép zavaróan lebecsüli a női alakok jelentőségét a történetben. Nekik szinte egyáltalán nincs kidolgozott személyiségük.

Néhány filozófiai fejtegetése azonban egészen jól sikeredett, például az önzetlen szeretetről, a szeretet elfogadásáról szóló részlet, bár elég rövid. Ugyanilyen rövidek más részletek is, például a politikai vagy társadalmi, gazdasági elmélkedések. Ezek a regény utolsó harmadában szaporodnak el, de igazán nincsen lezárva egyik sem, és nem kapcsolódnak a főtörténethez. Az olvasmányélményből a rengeteg helyesírási, nyelvhelyességi hiba, rossz megfogalmazású mondat sokat levon, s a kidolgozatlanság, lezáratlanság érzetét kelti az olvasóban. Ennek ellenére egészen jó korrajza az elmúlt ötven évnek: annak, hogyan élt a nagyapa, Michael fiatalabb korában, az 1970-es években emigránsként, hogyan cseperedett fel Johann és Bohnsohn a müncheni szocializmusban, illetve hogyan éltek ekkor magyar nagyszüleik.

Buvári Tamás: Nekem te vagy. BabelPress, Veszprém, 2019.