Rövid a farsang – részletek

A VÁSÁRLÁSRÓL

Vásárolunk. Ünnepek előtt különösen. Visszük magunkkal vásárlásainkra kicsi gyermekeinket is. Még az esti órákban is, amikor pedig már ágyban kellene lenniük. De mi nyugodtan tologatjuk őket a bevásárlókocsikban, sokszor még csak nem is sietősen. Minden polcnál megállunk, tanakodunk, kézbe vesszük a portékákat. Aztán vagy visszatesszük, vagy bekerül a többi áru közé, az egyre jobban megtelő vásárlókocsiba.

Elterjedt szokás lett a vásárlás, nem egyszer szórakozásnak, időtöltésnek is azt választjuk. Végül már nem is szükségleteink ellátására szolgál.  Ha rossz kedvünk van, akkor azért, ha jó kedvünk van, akkor meg azért megyünk vásárolni.

Dicsekszünk is vele: tudunk vásárolni, sőt, jól tudunk vásárolni. Mindig csak azt a portékát vesszük meg, amelynek nagyon kedvező az ára, ami nagyon megéri.  Amit nagy pazarlás lenne ott hagyni. Ilyenkor már nem érzékeljük, hogy az a pazarlás, ha valami olyasmire költjük el a pénzünket, amire nincs sem nekünk, sem senki hozzánk tartozónknak föltétlen szüksége. Valóságos nyereségnek, sikernek tekintjük a pénzünk kiadását.

Milyen jó lenne, ha észben tudnánk tartani, hogy a pénz kiadása a legtöbb esetben veszteség. Hiszen meg kell, hogy keressük, meg kell, hogy dolgozzunk érte. Életidőnket, erőnket, tudásunkat, tehetségünket adjuk oda cserébe.

Tényleg érdemes szórakozásból, könnyelműségből, később már szenvedélyből szétszórnunk, elherdálnunk mindezt?

Mert a vásárlás előbb-utóbb szenvedéllyé válik. Káros szenvedéllyé. Végletes formája az, amikor már nem mi határozzuk el, hogy vásárolni megyünk, hanem olyan erős késztetést, belső parancsot érzünk a vásárlásra, amelynek nem tudunk ellenállni. Már nem vagyunk ura a késztetésnek, épp hogy az uralkodik rajtunk. Van a vásárlási szenvedélynek is olyan mértéke, amelyet betegségként tartanak számon. Épp olyan nehéz kigyógyulni belőle, mint a dohányzásból vagy az italozásból. És épp olyan sokba is kerül.

Tudjuk, hogy nem magától alakul ki bennünk ez a rossz szokás, ez a káros szenvedély. Nyilvánvaló, hogy számtalan vásárlásra ösztönző impulzus ér a nap minden percében mindannyiunkat. Mindenütt reklámokba ütközünk, plakátokon, újságoldalakon, és a médiában is folyamatosan vásárlásra csábítanak minket. Kedves fiatal lányok vagy fiúk, esetleg gyerekek. Minden korosztályt célpontnak tekint a reklámipar, mindenki számára megtalálja a leghitelesebb, legvonzóbb hirdetést.

Ha nem akarunk a vásárlás rabjává lenni, ha nem akarjuk összes szabadidőnket, minden pénzünket ennek az egyre elterjedtebb szokásnak, szenvedélynek az oltárán feláldozni, nagyon észnél kell lennünk.

Egykor Odüsszeusz, a világjáró hajós, az árbóchoz köttette magát, nehogy engedjen a tenger veszedelmeit feledtetni képes szép leányok, a szirének csábító énekének. Mi is jól tesszük, ha tudatosítjuk magunkban a vásárlás veszélyeit, és szigorúan csak akkor megyünk boltba, „plázába”, ha a dolog elkerülhetetlen: ha például elfogyott otthon az ennivaló vagy az összes harisnyánkon lefutott a szem. Ilyenkor sem árt cédulát készíteni azokról a dolgokról, amikre föltétlen szükségünk van, és csak azokat a polcokat keresni fel, amelyeken az épp mindenképp szükséges áruk találhatók. Persze, fontos, hogy tudjuk, mi hol található. Ezért lehetőleg mindig ugyanabba az ismerős üzletbe járjunk. Ne kalandozzunk fölöslegesen a szebbnél szebb, csillogóbbnál csillogóbb, ismeretlen üzletházakban!

És fontos az is, hogy bevásárló útjainkra fölöslegesen ne vigyük magunkkal a gyermekeinket. Ne tanítsuk meg őket arra az igénytelen, könnyen függőséget kiváltó, divatos szemléletre, amely szerint a vásárlás a legjobb szórakozás!

NYÍRJÁK VAGY NYÍRJÉK?

Nem árt, ha anyanyelve minél több tájnyelvét ismeri az ember. Az író ennek még a huszonegyedik században is különösen jó hasznát veszi, például a hősei jellemzésénél. A gyönyörködésről nem is szólva. Mintha a csapvízhez hasonlítanánk a forrásvizet, a köznyelvhez hasonlítva olyanok a tájnyelvek. A frissességük, gazdagságuk, természetes tisztaságuk, de még mocsaraik is elemi erővel hatnak.

Somogyban élt nagynénénk például véletlenül sem mondta azt, hogy nyírja a füvet. Ha nem terjedt volna el már a falvakban is a fűnyírás (fűnyírés) divatja, nem lett volna módom folyamatosan szembesülni a hangrendi illeszkedés törvényének erejével.

„Megnyiri a füvet a Ferkó.” – „Megkérem, hogy nyírje meg!” „Megnyírettem.” –Ilonka néni persze nem gondolt rá, talán nem is tudta, hogy a hangrendi illeszkedés törvénye az, amihez a maga nyelvjárásával a köznyelvnél is jobban ragaszkodott. Ő azért mondta így, mert így mondták mindazok, akiktől beszélni tanult. Egyébként gyermekkorától városiasan öltöztették – iparos lány, modern asszony volt –, aki jó negyven éven át nézte a tévét, előtte már vagy húsz éve hallgatta a rádiót. Mégsem jutott eszébe, hogy helytelenül beszélne. Ha elhagyta volna ezeket a szóalakokat, nyelvtani sajátosságokat, ha áttért volna a köznyelvre – amit nyilván jól ismert, hiszen még a pesti rokonoktól is ezt hallotta –, akkor amellett tette volna le a garast, hogy az apja, nagyapja, egész, gyermekkorától adott környezete nem tudott rendesen magyarul. „Azért mert Pesten másként mondják be?” Alkatában gyökerező, egészséges önbecsüléssel kerülte a hűtlenséget. Az is igaz persze, hogy semmi hátránya nem származott abból, ha nem tért rá az újmódira.

Megrendülne tehát az önbecsülése annak, aki kivetkőzik a nyelvjárásából, ahogy az európai, köztük a magyar társadalom is ötven-száz éve kivetkőzött a ruhaviseletéből? De hiszen büszkén öltöztek át városiba, divatosba, főként a lányok, asszonyok, legelőbb a legbüszkébbek, a leggazdagabbak. Nekik nem sérült meg az önbecsülésük?

Ha az önbecsülésük nem sérült is meg, azoké legalábbis nem, akik önként váltottak, az identitásuk mindenképp megváltozott. „Nem vagyok olyan régi divatú, mint az anyám volt.” – jelentette ez a fordulat, amivel átugrottak egy szakadék túlsó partjára. És amikor már mindenki átugrott – mert átugrott –, akkor nincs is többé hová visszaugrani.          

A beszéd, az anyanyelv használata egy adott közösséghez tartozás legfontosabb bizonyítéka, azon túl, hogy a beszéd szervezi meg, örökíti meg az életünket. Régen dicsőség volt, ha valaki jóbeszédű – somogyiasan szólva jókibeszédű – volt: híres mesefa, vőfélynek való, tehetséges ember, aki ismert minden nyelvi fordulatot, mesét, éneket.

Mára már sokan nem csak a tájnyelvet vetkőzték le, de magyarul is rosszul hangsúlyoznak. Úgy kapkodják fel a mondatok végét, mintha angolul beszélnének. Ettől csak hibás és csúnya lesz a magyar beszédük, de az angol akcentusuk épp annyira magyaros lehet, mint máskülönben.  

A médiában, de az irodalomban is tájnyelvi beszéddel manapság legtöbbször nem az agyafúrt székelyt, nem a jó palócot, nem a szögedi pógárt jellemzik, mint tette még Mikszáth Kálmán, Tömörkény vagy Móricz Zsigmond, hanem a „haladástól elmaradt” ostobát, ami már önmagában is sértő. Szerencsére az ellenkezőjére is találunk szép példákat: elég, ha említem Oláh János vagy Temesi Ferenc könyveit, de a legfiatalabbak közül Iancu Laura Szeretföld című vagy Gábor Felicia Csángó vagyok című regényét is. Ezek olvasása irodalmi értékükön túl is különös élmény: megismerjük belőlük anyanyelvünk gazdagságát, például az utóbbiakból azt a gyönyörű, archaikus nyelvjárást, amit máig csak a Szeret mentén élő moldvai magyarok őriztek meg.

MIRE JÓ A DIVAT?

Korunk nagy kérdései szinte naponta ostromolják értelmünket. Az egyik ilyen állandó témánk a „fenntartható fejlődés” kérdése. Nevezetesen, hogy mire és meddig lesznek elegendőek a Föld készletei? Mikor jutunk el oda, hogy már nem lesz elég energiaforrás, nem lesz elég ásványi anyag, nem lesz elég ennivaló, elég víz, még esetleg elegendő egészséges, tiszta levegő sem?

Gyakran elhangzik, hogy a Föld népességszámának növekedése okozza ezt a gondot. És valóban, a 20. század folyamán a Föld lakóinak száma megnégyszereződött. Ritkán hallani azonban arról, de tény, hogy ugyanennyi idő alatt a termelés és a fogyasztás nem csupán négyszerese lett a száz évvel korábbinak, hanem annak sokszorosa. A népességszám növekedése messze elmarad a termelés és a fogyasztás növekedésének mértékétől. Ennek egyrészt a technológia fejlődése az oka: a 20. század a robbanó motorok, az elektromos üzemű gépek kora, a termelést szolgáló és a háztartási gépektől a közlekedési eszközökig, autókig, repülőgépekig, az űrhajózástól a műholdakig és tovább. Másrészt a nagyüzemi mezőgazdaság, a mezőgazdasági gépek, a műtrágyák, a modern állattartás és a nagyüzemi élelmiszeripar elterjedése is ennek az időszaknak az eredménye.

Jó oldala mindennek, hogy a termelés bővülése száz év alatt csaknem száz százalékkal csökkentette a létfontosságú termékek világpiaci árát, ami mindennapi életkörülményeink javulását, korábban el sem képzelhető kényelmet teremtett elsősorban Európában és Észak-Amerikában, majd Japánban és a felzárkózó távol-keleti, dél-amerikai országokban is.         

Sötét oldala viszont ennek a folyamatnak, hogy a technikai fejlődés például a fegyvergyártásban is bekövetkezett, és olyan mennyiségű és hatásfokú fegyver halmozódott fel világszerte, ami józan ésszel meg nem indokolható, el sem fogadható, és ami a permanens háborúk korszakává tette a 20. és úgy látszik, a 21. századot is.

Az is nagy veszélyt jelent, hogy a termelés növekedésének iránya és mértéke nem áll sem a demokratikus nemzeti közösségek, sem bármiféle más, ésszerű ellenőrzés alatt. A privát tulajdonosok irányítják, így legfőképpen az ő folyamatos bevétel-növekedésüket szolgálja. A legfontosabb célja már nem is életfeltételeink javítása, hanem a termelésből és kereskedelemből származó haszon folyamatos növelése. Ennek érdekében jött létre a reklámipar is, amely azért dolgozik, hogy mindig mindenre legyen elég vásárló, és a maga eszközeivel mesterségesen gerjeszti a fogyasztást.

A reklámipar ma már életünk minden mozzanatát és területét behálózza. Működésének motorja, legfontosabb eszköze a divat. A divat pedig – mindenki tudja – nagy hatalom. Az ember két lényeges tulajdonságára, a szépérzékére és az utánzás ösztönére épít. Szép fiatal nőket és férfiakat, szép tájakat, esztétikus tárgyakat állít a maga szolgálatába, és a segítségükkel táplálja belénk a követendő életmintákat. A készülő filmek, tévéműsorok, számítógépes játékok, plakátok, képes újságok is legtöbbször ezt a célt szolgálják. Már nem az életben nélkülözhetetlen erkölcsi mintákat: nem a segítőkészséget, nem a szeretetet, nem a szorgalmat vésik belénk. A folyton változó, divatos külsőségeket, használati tárgyakat, a költséges szokásokat és szórakozásokat kedveltetik meg velünk: a minden évszakban más és más színű, fazonú ruhákat, az új generációs autókat, laptopokat, a legkülönbözőbb nyaralási és étkezési módokat. Mindazt, amit a termelők és a kereskedők áruba akarnak bocsájtani, a divat minden korosztály számára ismertté, kívánatossá, a vágyak legfőbb tárgyává képes tenni.                                                                                   

Tehát nem a Föld népességének növekedése, hanem közvetve a folyton változó divatok, lényegében pedig a tömegtermelés és a kereskedelem egyre gyorsuló tempója okozza a környezeti válságot, és teszi kérdésessé, hogy még meddig bír kiszolgálni minket a teremtett világ?