Az elvesztett éden

Az idegenség ősi probléma

Petőcz András Idegenek című, a Napkút Kiadó gondozásában megjelent trilógiájának főhőse, Anna, gyermekkorában veszíti el édesanyját és legjobb barátnőjét, átél egy terrortámadást és egy túszdrámát, nemi erőszak áldozata. Minden erejét összeszedve földalatti alagúton keresztül eljut a szomszédos országba, ahol egyelőre béke van. Ez az első rész tartalma dióhéjban. A második könyvben egy rövidke időre úgy tűnik, Anna élete sínre kerül, de a háború békésnek tűnő, új otthonában is utoléri.

Az országot hol barbároknak, hol idegeneknek nevezett katonák támadják meg, a nép földalatti városba kényszerül. Anna saját felelősségére elhagyja a látszatbiztonságot. A tengerparton lakik egy kísértetvárosban, ahonnan már mindenki elmenekült, csak egy öregasszony járja unokájával a partot, kagylókat keresve, mert más ehető nincsen a környéken. A trilógia záró részében a szereplők fogságban élnek, egyértelműen az iszlám államra hajazó világban. A kínzás és az erőszak már-már leírhatatlan, ám Anna – időközben kiderül, hogy az igazi neve Aysa –, végül mindent túlél. Megöregszik, nyolcvanhat éves, amikor megjelennek a felszabadítók. A történet végén hazatér, mert „ott van az anyám eltemetve”. „Mert meg kell találni, hol van az otthon. Hogy ne legyünk annyira idegenek, legalább saját magunk számára ne legyünk azok.”

„Most végre béke van” – gondolja Aysa a háború elpusztította szülővárosában, a kihalt utcákon járva. „öregasszony vagyok, az igaz, de egy kicsit még van jogom élni.”

Nagyjából ez a szüzséje a három kötetnek, amely korábban külön-külön könyvként is napvilágot látott. A trilógiát a járvány ellenére nagy sajtóvisszhang és jó kritikai recepció övezi – Gáspár Ferenc beszélgetése Petőcz Andrással az Idegenek című nagyregényéről.

– Hogy látja az író, költő, minek tudható be az Idegenek című regényének népszerűsége? Talán az Iszlám Állam előretörése, az idegenségérzés, ami különösen most nagyon aktuális a társadalmunkra nézvést?

– Egyértelműen elsődleges ok lehet a terrorizmus. A migrációval a háborús helyzetben levő Szíria és Irak területének egy részén létrejött úgynevezett „Iszlám Állam” számtalan harcosa jár ki- s be Európába. Az utóbbi évek eseményei megváltoztatták érzékenységi küszöbünk szintjét, sajnos úgy, hogy szinte meg sem lepődünk azon, ha például egy tanár hazafelé tart a munkájából, és egyszerre csak valaki levágja a fejét, ahogy ez egy Párizs melletti kisvárosban történt. Vagy azon, hogy egy idős asszony imádkozik a katolikus templomban, és őt hasonló módon megölik, miként ez Nizzában előfordult. Döbbenetes tragédiák ezek. Harminc évvel ezelőtt az egész világ hónapokig csak erről beszélt volna, manapság pedig lassan mínuszos hír lett belőlük. Mindezekért a fundamentális iszlám felelőssé tehető.  A kereszténységben benne van a szeretet kultusza és a megbocsátás. Mintha ez hiányozna a muszlim vallásból.

– Ezek szerint nyilván nem örülsz a könyv új keletű politikai aktualitásának, másfelől viszont szívet melengető érzés lehet, ha az embert García Márquezhez, művét pedig a mágikus realizmushoz hasonlítják.

– Márquez írásmódja nagyon különbözik az enyémtől. Őt hosszú mondatok és burjánzó képek jellemzik, én ezzel ellentétben inkább rövidebb, tömörebb mondatokban fejezem ki magam az Idegenekben. A „mágikus realizmus” egyetlen motívumban érhető tetten az én regényemben, ez a kislány hajából kihulló homok, a föld, ami az ő esetében az új élet reményét jelenti. Ezenkívül talán hangulatában, filozófiájában van némi hasonlóság a Száz év magányhoz.  Márquez több olyan motívumot használ, amelyek az állandóságot jelképezik, nála mindig minden „ugyanúgy” van, teljesen mindegy, hogy „melyik” Buendíáról olvasunk éppen.

– A trilógia második része, a Másnap mottójában két bibliai idézet is megjelenik, mindkettő az idegenségről szól, az első a 69. zsoltárból, a második Mózes könyvéből való. Talán a zsidó-keresztény kultúra alapvető érzése ez, amit csak elfedtek az azóta eltelt évezredek, a reneszánsz és a humanizmus, az antik embereszmény, és még sok minden más?

– Gersom, Aysa után a második rész legfontosabb szereplője, maga az idegen, aki mindig keresi önmagát. A Biblia vallástól független alapmű, irodalmi értelemben, amelynek ószövetségi része nagyjából megegyezik a Tórával. Az idegenség pedig – úgy tűnik – olyan ősi probléma, amire a Szent Könyv több irányból próbál válaszokat adni. Szabadon idézve, ilyen a halottak eltemetéséről szóló mottó, amikor azt írja, hogy a halott is „idegen” lesz – nyilván, mert lélek nélküli –, és ezért kell eltemetni „énelőlem”.

– Egy másik kortárs író, Bene Zoltán Áramszünet című, és a nem túl távoli jövőben játszódó regényében azt sugallja, hogy az emberiség elidegenedésére, amiről az egzisztencialisták oly sokat írtak, s amit te szintén sokszor emlegetsz – főleg Camus Pestise és Az idegen (Közöny) című regénye kapcsán –, nincs megoldás. Egyetértesz ezzel a komor jövőképpel?

– Abszolút egyetértek, és nagyon örülök, hogy rákérdeztél Bene Zoltánra, mert a nálam fiatalabb írónemzedék rendkívül tehetséges képviselőjének tartom. Mindez tulajdonképpen egy új egzisztencialista, „neoegzisztencialista” irányzat, vagy talán nem is annyira új, talán nem is volt szakadás a régebbi és a mostani irányzat között. A kérdés az, mit is jelent, hogy „idegenek vagyunk” a világban, szűkebb értelemben és szimbolikusan is, az életünkben, még akkor is azok vagyunk, ha közben megvan az az illúziónk, hogy „otthon vagyunk” valahol.

Mielőtt édesanyám az ősszel meghalt, ott álltam a kórházi ágya mellett. Aludt, de valójában haldoklott. Arra gondoltam akkor, mennyire egyedül van. Hiába érintem meg az arcát, fogom meg kezét, beszélek hozzá, egyedül kell megküzdenie az ismeretlennel, egyedül lépi át annak a valaminek a küszöbét, ahonnét még nem tért meg utazó. Amit hétköznapi nyelven halálnak nevezünk, de vajmi keveset tudunk róla. Az egyedüllét, az idegenség érzése végigkíséri egész életünket, de abszolút értelemben csupán a halálunk órájában teljesedik ki. Édesanyám halálos ágya mellett arra gondoltam: mennyire egyedül van. És nem tudtam rajta segíteni.

– Gersom, a második részben megjelenő öregember ilyeneket ír a naplójába: „valakik azt rebesgetik”, „hogy kiszolgálom ezt a rendszert, ezért vagyok kedvezményezett. Azt mondják, hogy ennek a diktatórikus rendszernek az arisztokráciájához tartozom, és azért utazom annyit, mert nem tudom elviselni annak a felelősségét, hogy része vagyok egy elnyomó gépezetnek.”

„Nem tudom…” – írja az öregember. „…lehet, hogy így van.”

Az olvasónak akaratlanul is a harminc évvel ezelőtti közállapotok jutnak ezekről a sorokról eszébe, illetve az, hogy bár ma már demokrácia van, sokszor mégis mintha ugyanazokat a köröket futnánk, ugyanazokat a játszmákat játszanánk újra. Ki lehet lépni a gyanakvás, az irigység ördögi mókuskerekéből?

– Ezek a részek az 1990 és 1992 között írt naplómból lettek beemelve, és a késő Kádár-rendszer, illetve a közvetlenül azt követő idő bizonytalansága fogalmazódott meg ezekben. Megnyíltak a határok, elmehettem Franciaországba, ez öröm volt és csoda, ám ugyanakkor átjárt az egzisztenciális félelem, hogy vajon miből fogok megélni. Mikor 2008-2009-ben a Másnapot írtam, beleszőttem, beleépítettem a regénybe apróbb részleteket az akkori naplómból.

– A patkányok víziója, akárcsak Orwell 1984-ében vagy Camus Pestisében, nálad is visszatérő motívum. Még egy novellád is született A denevér vére című novelláskötetedben Patkányok címmel.

– A Patkányok első novelláim egyike, és ma is kedvelem ezt az írást, bár ez a szó, hogy kedvelem, nem fedi teljesen a valóságot. „Patkányfóbiám” lett. Tudom, hogy nem jöhetnek elő a lakásomban a patkányok, mégis néha mintha ezt képzelném. Őskép a nagytestű rágcsáló képe, ősi félelem tapad hozzá. Valamikor régen, a nyolcvanas években egy alkalommal késő éjjel Székesfehérváron voltam, baráti társasággal. A belvárosban, az ódon házak között egyszerre csak megjelent egy patkány. Az egyik ház kapujából jött elő, nagy volt és fekete-szürke foltos. És lassan, nyugodtan sétált el a fal mellett. Mint aki otthon van. Mint akié a város. Kijózanító látvány volt.

– Írás közben hogyan hatott rád az a tengernyi szörnyűség, amit meg kellett fogalmaznod? Nem tett depresszióssá, nem okozott rémálmokat, mint a főszereplő, Aysa esetében?

– Írás közben nem éreztem azt, hogy borzasztó dolgokat vetek a papírra, nem erre figyeltem. A lényeg, hogy hihető legyen, hogy az események a történet belső logikájából következzenek, hogy kohéziós ereje legyen annak, amit írok.

– Tudatos volt nálad az ún. minimalista próza?

– Határozottan tudatos volt. Ebben az általam kialakított stílusban két mesterem van. Az egyik Camus, aki a Közönyben meglehetősen egyszerű mondatokban gondolkozik. A másik a kispróza mestere: Mándy Iván. Elképesztő ereje van Mándy félbehagyott, rövid mondatainak.

– A mesékben, az emberiség legősibb prózájában az olvasó az összes szereplővel azonosul. Ő maga a királyfi, a megmentett királylány, de a gonosz boszorka és talán még a sárkány is. Nálad van egy női és egy férfi főszereplő, akik a háború áldozatai. Mi a helyzet a többiekkel? Velük is tudunk azonosulni? A könyvedben szereplő szadista Kisfőnökökkel is?

– Elsősorban a főhősnőmmel azonosultam, meg aztán Gersommal. Minden szereplőt hitelesen kell megalkotni, akkor van értéke az irodalmi műnek. Ha ez „azonosulást” jelent, akkor mindenkivek azonos vagyok. A legkegyetlenebb hősömmel is.

– Gersom naplójának végén, a visszaemlékezésében a busz a tengerhez vitte, ahol még boldognak érezte magát, „mert legalább nézni lehetett a víz hullámzását”. A víz erejét, a víz világát, ami egyedül megmaradt még valamennyire érintetlennek, még nem tudta teljesen beszennyezni a „sárkányfog vetemény”, az ember.

De a tenger motívuma mintha az örökkévalóságra utalna, arra a metafizikai világra, amely változatlan, csak a felszín hullámzik, de a mélyben rend van. Jól értettem?

– A tengerpart, ahová Gersom elmegy, valós helyszín, jártam ott, lassan már harminc évvel ezelőtt. Montpellier mellett van egy nyaralóhely, Palavasnak hívják, és ősszel, mikor elmennek a turisták, fillérekért lehet ott kivenni szobákat. Egy hónapot töltöttem ott, néztem a tengert és boldog voltam. És egy reggel arra ébredtem, hogy rengeteg alma van szétszórva a parton. Teljesen ép, és jóízű gyümölcsök voltak, talán egy hajóról borultak ki, nem tudhatjuk. Akik ott laktunk, akkoriban, kimentünk a partra és összeszedtük az almákat. Hetekig azokon az almákon éltem, annyira nem volt pénzem akkoriban sem. Ezt az emléket beleírtam a regénybe. Hogy nem csak állandóságot és nyugalmat hoz a tenger, de – olykor még – almákat is. Talán az elveszített Éden gyümölcsét.

„Beszéljünk őszintén. Félünk az erotikától.”

A Pygmalion-versciklus mitológia, kortárs látlelet, szenzualitás, nyelvi-intellektuális játék egyben – Petőcz Andrást legfrissebb lírai munkájáról Varga Melinda kérdezte.  

– Nemrég egy szokatlan, ám annál izgalmasabb versötlettel rukkoltál elő. A Pygmalion-mítoszt bontod ki versekben. Néhányat már korábban is publikáltál az Irodalmi Jelenben, több ideje dolgozol ezen. Miért nyúltál a mítoszhoz, és milyen jelentősége van a 21. században számodra ennek a történetnek?

– Évezredek telnek el, de maga az ember nem változik. Az időszámításunk előtt már bőven megfogalmazódtak olyan alapvető kérdések, amelyek a mai napig érdekesek a számunkra, éppen ezért a mitológia, az antik történetek újból és újból ihlető, inspirációs forrásai lehetnek napjaink alkotóinak, vagy éppen hétköznapi ügyeivel foglalkozó mindennapi emberének. Mindent megírtak az ókori klasszikusok, a különböző emberi kapcsolatok rejtelmeit, a konfliktusok lehetőségeit, általában mindent, ami ma is izgatja az emberiséget. A Pygmalion-történet az „alkotás és a létrehozott mű”-viszony egy sajátos értelmezése is lehet, hiszen minden műalkotás teremtmény, amelyhez fűzhet minket valamiféle érzéki kapcsolat, de lehet egy banális szerelmi történet metaforája is, hiszen olyan sokszor mondjuk azt, hogy a partnerünket, a szerelmünket „megváltoztatjuk”, mintegy a saját képünkre formáljuk. Hányszor mondja egy fiatal feleség a kissé kicsapongó, sörözgető férjéről, hogy „majd én megnevelem”. Egy ilyen banális példa jól mutatja, hogy Pygmalion szobrász története, aki „megalkotja” magának a tökéletes partnert, és az istenek még életre is keltik azt, hogy ez a történet a mi történetünk. Érdekesnek találtam ezt feleleveníteni, ahogy megtette más – mára klasszikussá lett szerző is – elég, ha Bernard Shaw-ra utalok.

– Vannak benne pikánsabb, szenzuálisabb versdarabok is:

„Ha félbehagytak is,

épp ezért akarlak.

Megnyíló szobortested

érintésére vágyom.”

Vagy az alábbi idézet még kifejezőbb ezzel kapcsolatosan:

„Hiába, minden hiába! Hiába ölelem a szobrom,

hiába illetem a szobrom a számmal, nyelvemmel

hiába simítok végig a hófehér elefántcsont testen,

nem nyílik, nem nyílik sehol, nem fogad be engem,”

Amikor elküldted a kéziratot, jelezted is leveledben, hogy merész tartalomra számítsunk. Kicsit úgy érzetem, tartasz attól, hogy az olvasó rosszul reagálja le a pikánsabb témájú verseket. Az antikvitásnak szerves része az erotikus irodalom, a testpoétika, a testiség, a vágy. Csak én érzem úgy, hogy a kortárs irodalomban mintha kicsit háttérbe szorult volna?

– Beszéljünk őszintén. Félünk az erotikától. Napjainkban nehezen fogalmazunk meg ilyen típusú műveket. Zártak, prűdek lettünk, tele vagyunk félelemmel, amikor ilyen jellegű munkákkal találkozunk. Mintha túlzottan is beleszólna a magánszférába a világ, mindenki megítél mindenkit, és főleg mindenki mindent kész ténynek tekint, pletyka szintjén megjelennek történetek, és hajlamosak vagyunk rögtön ítéletet is mondani. Ennek a jelenségnek része az is, hogy gyakran vádaskodások következményeként emberek elveszítik az állásukat, „indexre” kerülnek, hallani olyan esetet, hogy egy vád alapján, bírósági ítélet nélkül is egzisztenciálisan nehéz helyzetbe kerül valaki. Vádaskodunk, ítélkezünk olyan kérdésekben, amelyekben nagyon nehéz ítélkezni. Mindez nem kedvez a szókimondásnak, nem kedvez olyan művek megszületésének, amelyekben jelen van az erotika. Nem beszélve arról, hogy sokszor nem is hiszik el a szerzőnek, hogy műve csak a képzelet szüleménye – nincs valós alapja. Keresik, kutatják, hogy ki is az a „modell”, akiről szól az adott mű, pedig talán nincs és nem is létezik az a bizonyos „modell”.

– „Unja a pletykát a szoborról, meg róla.

Róla beszél mind, aki irigy a főtéren is,

és mindenfelé szerte városunkban” – írod a Pygmalion: Búcsú című versedben. Ha jól sejtem, a versfüzér záródarabja. Úgy érzem, mintha a mítosz és a kortárs irodalom, pontosabban irodalmi élet állna egymással párhuzamban. Belefárad, elfásul a művész, unja a pletykát, unja a rosszindulatú intrikákat.  Lehet, hogy csak beleolvasom, nincs ilyen irányú költői intenció a vers mögött.

– Igen, jól érzed. Ahogy arról korábban is beszéltem, gyakran lefordítják a műalkotást a mindennapi életre az olvasók is vagy a szakma szereplői is. Ez olykor mulatságos is lehet. Volt, hogy női „álnéven”, Mecseki Rita Eszter néven is írtam kissé szenzitív, ha tetszik, erotikus verseket. Akkor ez talán azt jelenti, hogy már a saját nememhez vonzódom? Nem, nem erről van szó. Egy írónak képesnek kell lennie a különböző szerepek fikciós eljátszására. Szerencsés, ha ezt értjük világosan. Nem kell mindent szó szerint venni. Az irodalom, a költészet játék is, és nem baj, ha merünk játszani, ha a „tűzzel”, az talán még érdekesebb is.

– Milyen sorsot szánsz a verseknek, talán egy készülő kötet darabjait lapozza most az olvasó?

– Igen, mindenképpen. Egy kötetnek az egyik fejezetét. Nem hiszem, hogy egy egész kötet összeáll ebből a sorozatból, de egy ciklus bizonyosan.

A címlapfotót Gál Csaba készítette