„A zsoltárversekbe is bekerült sok Isten-tapasztalatom. A #Jóéjtpuszi-kötet egyes darabjai viszont sokszor a Jézussal való beszélgetéseimből jönnek. Ilyenkor egyáltalán nem én találom ki a dolgokat, csak az íráskészségemet használom. Inkább Isten szeretné közölni rajtam keresztül, milyen is ő valójában.”– Levélinterjú Lackfi Jánossal Istenről, hitről, a legújabb #Jóéjtpuszi című verseskötete és az Életem temploma című zsoltároskönyve apropóján, pályakezdésről és kardinális életeseményekről.

 

– „Vigyázz, hogy világosat gondolsz-e, vagy sötétet; mert amit gondoltál, megteremtetted.

A természet a természeti-világban alkot, a lélek a lelki-világban. Ha egy ruhát, bútort, akármit készítesz, előbb kigondolod, vagyis a lélek világában megalkotod, s csak aztán készíted el a természeti világban is, természetbeli eszközeiddel. Igazi alkotásod nem a természetben, de a lélekben lévő; egyik előbb-utóbb szétromlik, másik belérögződött a keletkezésének perceibe. S aki nem a jelenben és nem az időben létezik, hanem az idő egészét áthatja: nézi alkotásodat” – írja Weöres Sándor A teljesség felé című művében, amelyet Hamvas Bélának, mesterének ajánlott. Ez a mű jutott eszembe, miközben olvastam a legújabb, #Jóéjtpuszi című kötetedet és a zsoltárverseidet, amely hamarosan megjelenik. Mit gondolsz erről a párhuzamról? 

– Jeremiás prófétának azt mondja az Úr: „szájammá teszlek”. Vagyis az író, a próféta világ-száj, Isten-száj. Teremtő szavakkal dolgozik. Kimondok egy világot, s az létrejön egyszeriben. Ha jól sikerül, az olvasó tényleg úgy érzi, hogy beszippantja egy külön univerzum. Pedig, amit a kezében tart, csak papír és betű. De nemcsak papír és betű. Mondhatni ilyenkor előhívok egy olyan álmot, amely évmilliók óta létezik, érlelődik valahol az idő méhében. Elvben magam alkotok, mint büszke művész, és meg is teszek mindent, hogy jól sikerüljön, képzem magam, trükköket sajátítok el, viaskodom az anyaggal. De ha jól dolgozom, akkor azt a szobrot hámozom ki a kőből, ami kezdettől fogva ott szunnyadt benne. Álommeló ez, kibontjuk az anyagból Isten álmait, így ő rajtunk keresztül él a világban. Ez olyankor mutatkozik meg elképesztő erősen, amikor írás közben ráhibázok valamire, amit nem tudhatok. Garcia Márquez a Száz év magányban leírt egy spanyol gályát, mely megfeneklett egy öbölben, a tenger azonban visszahúzódott, az őserdő körbenőtte a vitorlást, amely ott állt a szárazon, a bozót ölelésében. Mindez a képzelete műve volt, de a könyv megjelenése után pár évvel valóban felfedeztek egy ilyen gályát. Danilo Kiš A holtak enciklopédiája című novellájában elképzelt egy olyan könyvtárat, ahol minden egyes ember teljes élete fel van jegyezve. Jóval később értesült róla, hogy a Mormon Egyház létrehozott egy adatbankot, melyben összesíti a világ összes telefonkönyvét, hogy a feltámadáskor könnyebb legyen összepecázni a sok kósza lelket. Vagyis időnként mintha a valóság utánozná az irodalmat. Netán az irodalom érez rá a valóság arcaira, még meg sem történt vagy számára ismeretlen dolgokra… Korábban a honlapomon „versgyárat” üzemeltettem, az olvasók küldhettek témákat, én meg, ha jónak találtam, megírtam a szerintem hozzá passzoló formában. Százhetven ilyen költemény jött létre beküldött sztorikból, az ebből készült válogatás most nyáron jelenik meg POKET-kötetként, Dupla medve címmel… Nem egy esetben megtörtént, hogy olyan részletek kerültek be a versbe, amikről mit sem tudhattam. Kérdezték is az olvasók, hogy hát ezt meg hogy csinálom… Pedig nem én tettem. A vers, a próza, ha működik, bizony lehalász valamit egy másik idődimenzióból.

– Weöres költészete sok ponton kapcsolható eddigi életművedhez, alkotói habitusodhoz, elég, ha csak arra gondolunk, hogy igen termékeny vagy a gyerekeknek szóló versek, meseregények, kisregények terén is. A korai Lackfi János költészetére hogyan hatott Weöres Sándor lírája? Rajta kívül kik voltak azok a kortárs költők, klasszikusok, akik meghatározóak voltak, segítettek abban, hogy megtaláld egyéni hangod? 

– Talán azt lenne könnyebb felsorolni, kitől nem tanultam. Weöres maszkváltogatása lenyűgözött. Gyagyás-kisgyerekestől bonyolultan táncoló szanszkritig, törzsi halandzsától intelligens Mallarmé-szonettig, szürreális szövegmontázstól áldilettáns mulatósig, lírai daltól szatirikus tablóig, filozófiától sanzonig, mondókától középkori lovagregéig mindent IS megírt ez a világvevő antennával rendelkező, nyugdíjas óvodás. Másik kedvencem mindenekfelett a rímekkel csengettyűző Kosztolányi Dezső, aki költői sztriptízként ledobta a formát a zseniális Meztelenül-kötetben, aki együtt érzett az utcaseprőkkel, és elalélt a csinosabb mássalhangzóktól, megverselt ódon ónémet ingaórát, skandináv kekszeket és mindenekfelett a lüktető életet. Mindnyájan kicsit hajnali részegek vagyunk a verseitől. De Juhász Gyula pasztelljei is nélkülözhetetlenek. Szép Ernő harsány valóságíze. Nemes Nagy Ágnes kétféle arca, a fegyelmezetten míves és a nyers, indulatos. József Attila, aki univerzális és népies, hisztérikus és kétségbeesett, kölykös és hóttkomoly, nem középiskolás fokon. Babits, akinek veretessége mellett kevésbé szoktunk figyelni kalaphajigálós, kabátledobálós szertelenségére, avantgárd kísérletezésére. Ady kikezdhetetlenül sajátos, busa kőtömbjei. Karinthy, Kálnoky és Örkény, akiknek állandó vízumuk van Iróniába. Sorolhatnám napestig… 

Fotó: Raffay Zsófia 

Nagy olvasógép voltam 

– Mikor dőlt el, hogy választott utad a költészet, és mennyiben tartod ezt Istentől való útnak?

– Nagy olvasógép voltam, ülve, fekve, állva, hasalva, fejen állva nyűttem az összes Vernét, az összes Walter Scottot, Coopert, Stevensont. Dickens, Balzac, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Móricz, Veres Péter, Tatay Sándor regényei vágtattak át a fejemen minden mennyiségben. Mindemellett nagyon szerettem anyai nagyanyámat, és együtt jártam vele Operába, nekem is mindig vett bérletet. Remekül elvoltunk, az a hetven év korkülönbség szinte nem számított… Nagyon bírtam a stílusát, ahogyan rendbe rakta a világot, egyszerre volt polgári úrinő, és öntudatos, nagyszájú munkásasszony. Talán miatta is akartam operaénekes lenni? Nyilván hőstenor… Szerettem, ma is szeretek énekelni, legütősebb fellépéseim a fürdőszobában zajlanak. Zenei tagozatos gimibe jártam, de aztán a költészet alienje előbújt belőlem, és átvette felettem az uralmat. Egy ál-szerelem hatására tizenhat évesen írtam egy taligára való rövid verset, s minthogy anyukám, akinek megmutattam, azt mondta, nem rosszak, teljes erővel belevetettem magam az írásba. Húztam, nyúztam, átírtam, javítottam, csiszoltam vég nélkül. Isten szabadnak hagy bennünket, nyilván velem járt volna az úton, ha énekesnek állok, akkor is. Mindenesetre örülök, hogy író lettem, vagyis mindenművész. Az énekes nem lehet író, legfeljebb hobbiból, vagy eljátszhat egyet a színpadon. Én ellenben egyik nap drogos vagyok, másik nap boltosfiú, harmadnap sportoló, negyednap síncsiszoló, ötödnap sírásó, hatodnap kiskölök, hetednap nyugdíjas. Szeretem-szakma, hogy ilyen szép modorosan fogalmazzak. Na, ez is író-dolog, felpróbálgatom lépten-nyomon mások levitézlett, cifra kifejezéseit.
 

– A Bohóc című versedben olvasom, folyton bohóckodtál gyerekkorodban, hogy felhívd magadra a figyelmet. Két testvéred van, művészcsaládban nőttél fel, a szüleid elismert költők, írók. Hogyan viszonyultak a verseidhez, amikor pályakezdő voltál, megmutattad nekik a verseidet? 

– Édesanyám egy középiskolás diákíró-körben rengeteg fiatal verseit bírálta rendszeresen, „bébiszittereim” voltak akkori tanítványai, Kemény István, Vörös István, Tóth Krisztina, Kun Árpád és mások. Elég jó volt gyerekszobának, a nálam nem sokkal idősebb fiatal felnőttek már elkapták rendesen a ritmust, publikáltak, remek beszélgetések emlékét őrzöm. Vigyázni nagyon már nem kellett rám, legfeljebb tesóimra, de nyilván megnyugtatóbb, ha van nagykorú a háznál. Szüleim belülről ismerték az irodalmi élet huzavonáit, intrikáit, ezért féltettek, nehogy bedaráljon ez az élet-halál-karatéra szakosodott szakma. Azt gondolták, a zene nemzetközibb, több a kiugrási lehetőség. Viszont nem gördítettek elém semmiféle akadályt, nagyon is támogattak, édesapám adta ki első verseskötetemet. Az már inkább mókás, hogy a díjat, amit kaptam rá, valószínűleg nem adják oda, ha nincs az álnevem, ha tudják, ki fia-borja vagyok. Sokat köszönhetek annak, hogy otthon a kerítésfestés, tyúktartás, paradicsomtermesztés, tetőtérbeépítés, dzsúdóedzés-vezetés mellett az írás, olvasás is köznapi, normális tevékenységnek számított. Szüleim a rendszerváltáskor Remetei Kéziratok címmel folyóiratot indítottak, így szerelőaknából is láthattam az irodalmat, az egész család részt vett az előfizető-nyilvántartás, kézirat-gondozás, korrektúra, postázás műveleteiben.

– Írtál fiatalok számára verstankönyvet, és Vörös Istvánnal közösen a Pázmány Péter Tudományegyetemen kreatív írást tanítottál, előfutára voltál egy olyan fontos kezdeményezésnek, amelyet aztán több bölcsészkar is követett az országban. Az Irodalmi Jelennek sok a fiatal szerzője és olvasója, az ő kedvükért beszélnél az első kötet fogadtatásáról, a megírásával járó dilemmákról: kinek mutatod meg először a kéziratot, mire figyeljen egy fiatal költő elsősorban?

– A nemrég megjelent Hogyan írjunk verset? fiataloknak és felnőtteknek egyaránt szól, gyerekes változatát is megírtuk Molnár Krisztina Rita kolléganőmmel, ez a Titkos versműhely. A két könyv húsz év pedagógiai munkáját összegzi. Aki most fiatalon nekivág az irodalomnak, jól jár, ha végiggyakorlatozza valamelyik kötetet, ha keres egy jó Kreatív Írás-képzést. Sok-sok trükköt elsajátíthat. Az sem árt, ha társakat talál magának, rengeteg a fiatalos online folyóirat is, Apokrif, Fél-online, F21, Nincs, Szifonline, Új Nautilus. (Meg persze az Irodalmi Jelen…) Jobbnál jobbak, érdemes böngészgetni ott a kortársakat is, hogy egy kicsit lássa az emberfia, milyen hangütésben szokás ma megszólalni. Egyáltalán, nagyon bíztatok mindenkit, aki most vág neki az Irodalom Hegyláncok megmászásának, hogy olvasson minél többféle mai-tegnapi verset, prózát, Gion Nándort, Tolnai Ottót, Rakovszky Zsuzsát, Csukás Istvánt, Markó Bélát, Bodor Ádámot, Oravecz Imrét, és még sorolhatnám. Érdemes nekiugrani a klasszikus, papíralapú folyóiratok meghódításának is, küldözgetni szövegeket, izgalommal várni a választ. Anno nyolcadjára fogadta el verseimet a Nyugat-utódnak tisztelt Holmi. Törzsi ünnepet tartottam! És 1989-ben, idestova 32 éve közölte első komoly publikációmat a Mozgó Világ. Az akkoriban hatalmas dolog volt még, emlékszem, többen visszajeleztek. Nagy előny volt, hogy otthonról ismertem a pletykákat, nem láttam félisteneknek a szerkesztőket. Amikor egyik-másik eljátszotta nekem, hátulgombolósnak, a nagyhalált, röhögtem magamban, mert tudtam, hogy iszik, besúg és veri a feleségét. Vagy igaz volt, vagy nem, mint az efféle sztorik általában, de engem magabiztosabbá tett. Az álnevem pedig elrejtett, sokszor beáraztak, mielőtt tudták volna, kik a szüleim. Örültem, hogy önmagamért szeretnek, vagy nem szeretnek. Érdemes különben manapság a blogoszférában erőteljesen jelen lenni, közönséget verbuválni, mert máskülönben egy első-második kötetre vajmi kevés fény esik. Ja, és mivel a nyugatosoktól ezt tanultam, a legnagyobb lendülettel vetettem bele magam az Irodalom és Vidéke Takarékszövetkezetbe, fordítottam, újságírtam, esszéztem, glosszázttam, tárcáztam, kritikáztam, interjúztam, megsokszorozva a jelenlét felületeit.

– Hivatásos, főállású író vagy, több száz fellépésed van évente, a közösségi médiában is nagyon aktív vagy, a járvány idején napi két alkalommal karanténszínházat tartottál. Az utóbbi egy évben írt versekből kiindulva azt látom, hogy a karantén időszaka alatt még nagyobb gőzerővel dolgoztál. Több műfajban alkotsz, olyan is van, hogy párhuzamosan dolgozol prózán, versen, műfordításon. Hogy néz ki egy átlagos munkanapod? Ha nincs ellenedre, tegyünk egy virtuális sétát a dolgozószobádban! Meséld el, kérlek, milyen könyvet olvasol, mielőtt hozzáfognál verset írni, hallgatsz-e írás közben zenét, mi segít, ha például elakadsz, vannak-e szobanövényeid, motiválnak-e az illatok, éjszaka vagy nappal írsz verset, és mikor prózát, gyerekeknek szóló irodalmat, humoros karcolatot? 

– A reggelnek mindig van szertartása, különösen mióta nem kell elstartolni egy-egy fellépésre. Direkt azért vettem kávédarálót, hogy a jó kis, finom (most épp puerto ricói) babokat magam darálhassam, aktívan részt vehessek a kézműves folyamatban. Ez egyben relaxálás is, közben indítom a napi imáimat. Kávézni Jézussal szoktam, éppen olvasom a Bibliát az elejétől, jelenleg Jeremiásnál tartok. Megreggelizem, sokszor lágytojást, az olyan kozmikus dolog. Ha csirke lennék, negyven napig elélnék két tojásból… Aztán nekivágok az aznapi penzumoknak, ez egyben örömforrás is, hiszen szeretek írni. Megválaszolok ezermillió e-mailt. Olykor adminisztrálós napot tartok, számlákat írok, nyilatkozatokat töltök ki, könyvelőhöz megyek, postára. Karbantartom a Facebook-oldalamat. Napi két posztot egy hétre előre beizzítok, általában ezzel indítok hétfőn. Ami apróság jön, videók, érdekességek, azt még feldobálom az oldalra napközben. Közben sokszor ránézek online vagy offline kortárs szövegekre, elmajszolok egy-egy verset-prózát, ha tetszik, meg is osztom vagy elspájzolom későbbre Kreatív Írás-alapanyagnak. Olykor remek képeket találok, ezeket is elmentegetem, hogy legyen majd a posztokhoz. Mostanában sok videót kell rögzítenem mobillal, zoom-irodalomórán résztvenni, van, hogy fotózni jön valaki, előfordul, hogy interjúkérdéseket kell megválaszolni, vagy telefoninterjút adni. Zenét állandóan hallgatok munka közben. Közben ebéd, most hat gyerekem közül a két itthon élő nem jár suliba-oviba, úgyhogy tudunk együtt enni. Utána még egy darálós kávé. Kora-délután sokszor elmegyek imasétálni, mondjuk a közeli Nyakas-tetőre, ahonnan látszik az egész Zsámbéki-medence. Estig megint mennek a munkák, s minthogy jelenleg feleségemet ágyhoz köti a balesete, időközben a főzés, mosogatás, mosás, hajtogatás, söprés is be kell férjen valahogy. Az a jó a szabad beosztásban, hogy egy kis kerti munka, játszás, beszélgetés mindig beszorítható valahová. Korábban több este is elmentem sportolni, most egy-egy barátommal egyérintőzünk járvány-kompatibilisen, hétvégente, délelőtt. Heti többször is van imaösszejövetelünk, messengeren keresztül. Focimeccset szívesen nézek, olykor egy-egy jó film is befér, ha ügyeskedem. A napi #jóéjtpuszi-bejegyzésemet délután írom meg általában, a napi imák hozadékából. Az este lezárása az imaszobában történik, szemlélődéssel, dicsőítéssel. De van, hogy a kertben járkálva adok hálát a napért.
 

– Egyik korábbi interjúdban azt nyilatkozod: „lételemem az élet maga”. A verseidből visszaköszön a derű és a határtalan életszeretet, a játékosság. A nyelvezet mindig életszerű, ha emelkedett, metafizikus a téma, sose kúszik át pátoszosba, túl fennköltbe a vers, olyan szavakat építesz be a művekbe, amelyeket a mindennapjainkban használunk, és talán emiatt jut el olyan sok emberhez, tud megszólítani több olvasót egy-egy könyved. Van-e tesztolvasód, olyan átlagolvasóra gondolok, aki nem bölcsész, és megmutatod neki megjelenés előtt a kéziratot?

– Párizs az én Bakonyom, kilencvenezer Facebook-rajongóm a tesztolvasóm… Persze ha előbb folyóiratban szeretném látni a művet, vagy felkérésre születik, akkor csak utána mutatom meg a világnak. Vagyis nincs ilyenfajta rituálém, hogy rögtön beolvasnám telefonba, vagy élőszóban előadnám valakinek. Mondhatni magam vagyok a saját tesztolvasóm.

 

 

#jóéjtpuszi-kötet egyes darabjai sokszor a Jézussal való beszélgetéseimből jönnek

– A költő lehet híd, afféle közvetítő Isten és ember között, éreztél-e ilyenfajta belső sugallatot, amikor például a zsoltárverseket írtad? 

– A zsoltárversekbe is bekerült sok Isten-tapasztalatom. A #jóéjtpuszi-kötet egyes darabjai viszont sokszor a Jézussal való beszélgetéseimből jönnek. Ilyenkor egyáltalán nem én találom ki a dolgokat, csak az íráskészségemet használom. Inkább Isten szeretné közölni rajtam keresztül, milyen is ő valójában. Szemlélődő imában jártam már a Színeváltozás hegyén, a Golgotán, Betániában, a feltámadt Lázárnál, Jeruzsálemben Pünkösdkor, és meg is írtam, amit láttam, éreztem, szagoltam, tapintottam, átéltem. Ez nem a fantázia munkája, hanem tényleg lelki utazás. Pontosan tudom, mi a különbség, hiszen a képzeletemből élek…

– Hallgattál-e zsoltárokat, vallásos énekeket mielőtt ezeket a verseket megírtad volna? Motivált-e a kötet megírása során konkrétan valamilyen zsoltár, imádság, ének? 

– A közelmúlt egyik fontos kötete, a Hej, Sionról fúj a szél népdalzsoltárokat tartalmaz, vagyis legismertebb népdalaink melódiáira hangszereltem át Dávid király és társai dicsérő énekeit. Elképesztő jól működik ez az elegyítés, Molnár Gyuri zeneszerző barátom csodás word-muzsikát írt hozzá, Johanna lányom gyönyörűen énekel a kötetbe bújtatott CD-n. Új módon kapjuk vissza kedves népdalainkat, és új módon csengnek az ismert zsoltársorok. Az „Ez a vonat, ha elindult, hadd menjen” dallamára mintha ráöntötték volna a „Tekintetem hegyek felé emelem” zsoltárindítást. A „Bonchidai menyecskék” pattogós ritmusára is jól szól a „Szerelmeddel ölelj át, mint az alma a magvát”. Eszméletlen jó játék volt megtalálni a misztikus összecsengéseket. Mennyire más, mégis ugyanaz, ha Istennek dúdolom: „amíg bennem zeng a lélek” vagy: „úgy szeretlek, megeszlek”.

– A hétmillió szempár zsoltára, a kötetnyitó versed számomra azt sugallja, hogy ezek a versek imádságok az emberiségért, a Földön lakó összes ember zsoltárkönyve is akar lenni ez a könyv, és hogy a verseid révén is imádkozol. Jól gondolom? 

– Az Életem temploma-kötet felnőtt-színező a budavári Mátyás-templom pazar motívumaiból, ezekhez társulnak magyarul és angol fordításban a verseim. A középkori katedrális pedig valóban mindenség-minta, ég felé tör, arányaival a természet szerkesztettségét imitálja, díszítésével a növényzetet, csillogásával a folyókat, Mária-üvegein át a napfényt töri meg, bontja színekre. A versek minden egyes ember ámulatáról, belső küzdelmeiről, jószándékairól, vergődéséről, átlényegüléséről szólnak. Az „én”, aki itt megszólal, nemcsak az anyakönyvileg azonosítható Lackfi János, sokkal inkább bárki és mindenki, aki ki akar látni kicsit az életéből, fel akar nézni a mennyboltra, az élete határaira, határtalanságába.

– Ebben a versben írod: 

Az nem lehet, Uram, hogy te másként látsz
engem, mint én magamat,
az nem lehet, Uram, hogy közelebb vagy hozzám,
mint én magamhoz,
vagyis hát lehetni lehet,
te vagy az, akinek a lehetetlen is lehetőség,
sőt, ott kezdődik igazán az isteni lehetőség,
ahol az emberi véget ér,
vagyis munkaköröd valódi terepe
a lehetetlenben határolható körül,
de én ezt akkor sem értem.

Az Istenhez vezető út az önmagunkhoz vezető út is, a hit lehet a helyes önismeret kulcsa? 

– Eszméletlen fontos, hogy kulcsokat kapjunk önmagunkhoz a mentálhigiénés tudásból, amit az emberiség a közelmúltban felhalmozott. Nagyon lényeges megismerni lelki rezdüléseinket, elindulni egy jobb önmagunk felé, fejlődni, fejleszteni. Azt tapasztalom, hogy egy idő után elérkezünk emberi lehetőségeink határaihoz, túl mély sebekhez, túl fájdalmas érzésekhez, túl bonyolult, megoldhatatlan gubancokhoz. Ahol már csak Isten tud gyógyítani. Ehhez persze be kell őt engednünk, mert a szívünk ajtaján csak belül van kilincs. Nem fog ránk törni, mint egy bizalmatlan szülő vagy kontrollmániás őrmester. De ha szép lassan behívjuk, nagyon áldott folyamatok indulnak el. Az ő terepe az emberileg lehetetlenben kezdődik, ő annak a szakembere.

Raffay Zsófia fotója 

Durva trip Isten munkatársának lenni…

– Ahhoz, hogy eljussunk idáig, szükséges néhány olyan életesemény, amely rávezet a mélyebb hitéletre, amikor az imának, rózsafüzérnek, a szentségimádásnak, a szentmisének más súlya van, intenzívebben éljük meg. Mi volt az a kardinális fordulópont az életedben, amikor „megrészegített” Isten jelenléte, a mindennapjaid részévé vált, és a verseidben is meg tudtad őt jeleníteni, találtál ehhez megfelelő költői képeket, szavakat, ritmust, dallamot, hiszen egyáltalán nem könnyű téma.

 
– Felnőtt megtérő voltam, hat gyermekünkkel hívőként éltünk, minden este imádkozva, szentmisére járva, ráhagyatkozva a Gondviselésre, mely számtalanszor megtartott a szakadék felett. Mások érthetetlenül nagylelkű kölcsöneiből lett többször is lakásunk, ajándékba kaptunk mosogatógépet, betegségeket láttunk gyógyulni, tele voltunk mindennapi csodákkal. Aztán Isten öt éve nagyobb hőfokra kapcsolt, mellbelőtt egy vállról indítós rakétával, és azóta lángolok. Rájöttem, mennyi módon üzent és üzen a mai napig, csak én nem vettem figyelembe egy csomó jelzést. Nem tudtam, hol keressem őket. Ha viszont álltó nap lesem az útjait, akkor a teljességben élek, és nem csak egy kicsi, lehatárolt részét élvezem a létezésnek. Hatalmas buli imával részt venni abban, hogy életek változzanak meg, betegségek illanjanak el, nehéz helyzetek oldódjanak meg. Nem csak kívülről kibickedem, kesergek a világ igazságtalanságain, hanem részt veszek a legelevenebb folyamatok alakításában. Durva trip Isten munkatársának lenni…

– Apai nagymamádhoz köthető a mély hitéleted gyökere, melyből később az Istennel kapcsolatos gondolatok, versek születtek. Sokat imádkozott, és az egész család közelebb került az Istenhez. Tudnál idézni olyan verset vagy családi történetet, amely hozzá kötődik, meghatározó volt számodra?  

– Ő igazi otthonkába bújt lelki atomreaktor volt, nem vitatkozott szüleimmel, akiknek megvolt az értelmiségi véleményük a hitről, hanem évtizedeken keresztül Isten elé vitt minket az imáiban. Közben pedig kisütötte nekünk a világ összes országát rántotthús formájában. Sültkrumplival, savanyúsággal, zserbóval, darázsfészekkel, hájastésztával, bejglivel táplált. Leste, mikor hozhatja a következő fogást. Ő maga sosem ült asztalhoz velünk. A Teremtés kezdetén evett már egyszer, azóta nem volt éhes. Ó, angyalaim, én már ettem! És csodák csodája, egyszerű parasztasszony létére kiimádkozta mindnyájunk megtérését.

– Mennyiben más az istenes vers megírása, mennyire ösztönösek ezek a versek, és mennyi az utómunka például a zsoltárokban, amelyekből néhány az Irodalmi Jelenben is megjelent? 

–  Igazából a hangütést kikísérleteztem hat-nyolc évvel ezelőtt, azóta újabb és újabb témák, újabb és újabb hitélmények nyomakodnak be ebbe a térbe. Művészkörökben sokszor úgy fogjuk fel, hogy az istenes költészet valami jámbor lelkeknek fenntartott gumiszoba, és csak akkor lehet izgalmasan szólni a Fennvalóról, ha az orra alá dörgöljük a saját nagy büdös igazságainkat. Ellenben, ha komolyan gondolom, hogy minden Istenben van, ha benne „élünk, mozgunk és vagyunk”, akkor gyakorlatilag nem is lehet nem-istenes verset írni. Legfeljebb ha nagyon tanítóbácsis ateizmust próbálunk erőltetni. Ami viszont ugyanolyan fárasztó, mint a nagyon tanítóbácsis vallásos költészet. Legalábbis nekem. Nyilván különbözőek vagyunk, ki a csokit szereti, ki a vaníliát. Bőven akad olyan, akinek az én hitben fogant dolgaim is megfekszik a gyomrát… Vagy mert sok, vagy mert kevés. Utómunka, csiszolgatás, az folyamatosan adódik, rengeteg félbehagyott zsoltár lötyög a fájlok alján, noteszokban, nem is baj, így megy ez. És folyamatosan jönnek újak. Meg másféle versek is. Nagyon szeretem ezt az életformát, élni a prózát, a verset.

– Karizmatikus Szűz Mária jelenléte a zsoltáros versekben, A fotócellás belépés zsoltárát emelném ki, de más verset is említhetünk. Nagyon nehéz időkben a Szűzanyához imádkozunk, az ő hozzájárulását kérjük. Azt hiszem, nem tévedek sokat, ha azt gondolom, hogy ezeknek a verseknek a koronavírus-járványhoz is közük kell legyen. A járvány eltűnéséért is imádkoztál a versek által? 

– A járvánnyal többször foglalkoztam, például A dobozolt emberek zsoltárában, ahol végiggondoltam, milyen fura, hogy az emberiség mindent megtett azért, hogy bedobozolja magát. Lakáskalickában él, guruló kalickával jár munkába, liftkalickával megy fel az irodakalickába. Aztán útba ejti a fodrászkalickát, a kozmetikuskalickát, a konditeremkalickát. Elhozza gyerekeit az iskolakalickából, és különórakalickákba viszi. Boltkalickákban vásárol, aztán hazatér a ketrecébe. Közben végig a mobiljába dobozolt életet bámulja. És most, amikor a járvánnyal beszorult otthondobozába, hirtelen bepánikol. Nem mintha nem lenne mitől, rettenetes dolgok történnek, ezt nem vonom kétségbe. Csak igyekszem elgondolkodni előzményeken és következményeken… És persze egy zsoltár mindig leteszi a vizsgált helyzetet Isten elé.

– Számodra a karantén, úgy érzem, inkább kapukat nyitott meg, rávilágított az élet apróbb csodáira, a visszafogottságra, az imára, a természet szépségeire. Ezzel én is hasonlóképp vagyok, sokat tanultam az elmúlt egy évben, a csend jó tanítómester tud lenni…Talán ezért is kerültek hozzám annyira közel ezek a versek. Ilyenképp mondhatjuk azt, hogy a rossz dolgok is isteni ajándékok, azaz rávezetnek valamire bennünket? 

– Önmagában a rossz nyilván nem Istentől jön, de ő bármit tud jóra használni, az biztos. A vírushelyzetet is, úgy tűnik, leginkább az ember hozta létre, a sok-sok izgés-mozgással, esetleg pluszba némi laboratóriumi kísérletezgetéssel… Kihagyva belőle az Istent. Ellenben a vírushelyzet terébe Isten örömest lépett be, ha hívtuk. 165 karanténszínház-élőadást nyomtam le a Facebook-oldalamon, s nem is gondoltam, hogy ezek életadóak sok ember számára New Jerseytől Udinéig, Székelydályától Delhiig, Katartól Görögországig, Portugáliától Sydney-ig, és persze a Kárpát-medence sok-sok vidékén. Az első karantén-húsvét olyan Isten-élményekbe röpített engem, amilyenekben sosem volt részem addig. Szinte testben jártam a Szentföldön, és azóta is bármikor be tudok lépni az Evangélium terébe, hallom Jézus és az apostolok hangját. Az egyszerű magyarázat az, hogy bediliztem, a még egyszerűbb, hogy nem ismerjük a valódi valóságot, kamu-díszletek közt élünk. Amiket magunk tákoltunk gipszkartonból… Folyton pörgünk, hangoskodunk. Holott a lelassulás eszméletlen távlatokat nyit.

– A #Jóéjtpuszi című kötetedben olvasható, Várandósság című versben a csalódottság is visszaköszön. A világ nem változott sokat, nem szűnt meg bűnözés, a kizsákmányolás, a háború, a pazarlás, a környezetszennyezés, a vírus miatt ujjal mutogatnak inkább egymásra az emberek, a világ vezetői, a nagyhatalmak, politikusok. Arra várunk, hogy a világ visszatérjen a régi kerékvágásba, de talán nem inkább változásra, belső megtisztulásra hívta fel a figyelmünket az Isten?

– Biztos nem úgy volt, hogy „na, most hozzájuk vágok egy jó kis vírust, majd megkeserülik, és elgondolkodnak” – mondá az Úr… Inkább felhevítettük a platnit, nem vettük komolyan az intő jeleket, aztán szépen rácsücsültünk, és most fáj, mert odakozmáltunk rendesen. Cserében hogy reagálunk? Valóságvaksággal. Ha letagadom a vírust, akkor nincs is. Persze, amíg be nem kopogtat. Pestis sem létezett mindaddig, amíg csak a szomszéd faluban tarolt. Jó lenne megpróbálni legalább lassítani, az egyszerűség felé mozdulni, nem fenni a fogunkat, hogy holnap már repülőre ülök, nem új és új autókba ülni át, nagyobb és nagyobb plázákat emelni, nem piacra dobni még ötvenféle energiaitalt… A régi kerékvágás nem volt normális, ez egy rabszolgatartó világ, és mi a luxuskörülmények közt élő egy százalékhoz tartozunk. Tető a fejünk felett, autó, fűtés, hűtő, hideg-melegvíz, kórház, ennivaló, ruha. Na de ez a minimum, ez jár nekünk! Persze, csak a Föld lakói nagy részének mégsem jár… Nem mondom, olykor joggal sír a szájunk, nagyon nehéz helyzetek vannak, és legyen is minden jobb, ha lehet, de csőlátás mindig felfelé nézni.

Fejér János fotóján a költő szerettei körében látható

Azt írom, amit tapasztalok. Az elképzelhetetlen jóságot

– A #Jóéjtpuszi  Ja, nem ciklusában számomra az volt szimpatikus, hogy az Istennel folytatott párbeszédből az derül ki, itt egy szeretetteljes kapcsolatról van szó. Mindent a szeretet alakít, az Isten nem büntet, hanem rávezet dolgokra, felemel magához. A kisgyereknek miért mondják mégis azt, hogy megver a Jóisten, ha ezt vagy azt teszed? Még lelkipásztoroktól is sokszor hallani ám, Székelyföldön legalábbis ezzel is próbálják jobb belátásra bírni a híveket. Úgy érzem, azzal, hogy megmutatod a jóságos Istent, a gondoskodót, a megbocsátót, ezt az előítéletet is levetkőzöd a hívő és nem hívő olvasókban…

– Azt írom, amit tapasztalok. Az elképzelhetetlen jóságot. Amit valamennyire emberi erőből is átérezhetünk, hiszen elenyésző százalék az, aki ne adná életét a gyerekéért. És miért teszi? Mert ismeri, éli a szélsőséges szeretetet. Ha közelebb megyünk Jézus áldozatához, láthatjuk, hogy éppen erről van szó, csak ő azokért is feláldozta magát, akik széttrancsírozták éppen. Hátha megjön az eszük, és akkor automatikusan biankó belépőkártyájuk van a nagy tutiba, az irgalomba. Isten úgy áldozta fel értünk a fiát, hogy ő maga lényegileg azonos vele. Vagyis nem a srácot küldte halálba maga helyett, hanem Jézusban ő maga szenvedett iszonyatos kínokat értünk. Igen, ez nem normális, ez nem számolható ki kockás papíron. És ebbe a mennyiségű szeretetbe belezuhanni, az felülmúl minden emberi elképzelést a „nem bottal verő” szakállas biztiőr bácsiról.

– Mintha a Bibliában olvasottakra kapnánk a kötet segítségével kézelfoghatóbb, modern korunka érvényes magyarázatokat. Volt-e ilyen tudatos törekvés benned?  

– Egyszerűen áramlik át rajtam a Biblia úgy, hogy sokkal mélyebben kezdem megérteni, mint amennyire korábban fogalmam volt róla. Persze még mindig nagyon keveset tudok róla. Ám újabb és újabb ajtók nyílnak döbbenetes belső kertekbe, összefüggésekbe. És minden ajtó az életemre is rányílik, ez nem pusztán egy csicsás ókori meskete. Többezer éves SMS-ek beszélnek az én mai napomról, hangulatomról. Isten vagy ötven csatornán üzen folyamatosan hétmilliárd embernek, csak be kell hangolnom a készülékemet, a lelkemet. És ezeket az élményeimet muszáj megosztanom másokkal.  Sokszor egy jó kaját, egy wellness-hétvégét, egy faja könyvet, egy baráti ölelést is kiposztolunk féktelen örömünkben… Hogy hallgathatnék hát?

– Az Istennel a kapcsolatunk olyan, mint a szerelem, erre utalsz több versedben is, és ebben az is benne van, a rajongáson, a részegítő érzésen, a mámoron túl, nem minden napunk felhőtlen az Úrral. Ahogy szerelmesek is szoktak néha civakodni egymással, mi is vitába szállunk a Fennvalóval, gyakran kérdezzük meg tőle, miért nem szünteti meg a szenvedést, a rosszat, a konfliktusokat, miért nem húz ki minket a csávából, miért nem változtatja a kábítószert porcukorrá, csokipapírrá a rákos daganatot, a puskákat csillagszórókká. Mi a nyitja annak, hogy békésen együtt tudjunk élni Istennel, hogyan segít ebben a vers, az irodalom, az olvasás? 
 

– Isten nem haragos a haragunk miatt. Olyan, mint egy már-már irreálisan jóbarát szülő: neki tényleg mindent elmondhatunk. Nézzük meg a zsoltárokat: Dávid király and Cie a brutálisan gyilkos gondolatait is odadobja Isten elé: „Tépd szét ellenségeimet, koponyájukat zúzd szét, fogukat tördeld ki a széles harcmezőn!” Vagyis mérgeskedni szabad. Fontos, hogy Isten előtt tegyem, és még fontosabb, hogy szeretetben hozzam meg a döntést, miután már kidühöngtem magam. Az elfojtás nem Istentől való. Nem akarja, hogy élére vasalt mintagyerekek legyünk. Lehetünk ziláltak, de jó, ha végső szavunk mindig a szeretet. És akkor békességünk lesz. A békességet nem érdemes kívülről várni, mert akkor nagyot koppanunk. Viszont a kinti vihart is lecsendesíti bennünk Jézus. Félelem nélkül járhatunk a vizeken.

– A Hámozott szív cikluscím sokatmondó. A Gerezd című vers mutat rá arra, naponta éles késsel kell meghámoznunk magunkat, hogy leváljon rólunk a részvétlenség. Azaz minden napunk egy új tükörbe nézés, lelki gyakorlat? 

– Sőt, minden egyes nap új kezdet, új teremtés, új szív! Annyi felesleges terhet cipelünk magunkban, annyi bosszúszomjat, neheztelést, sebet, gyűlöletet… Pedig a hajnal minden nap mindent eltöröl. Csak nem hiszünk a tiszta lapban! Újra és újra elővesszük az önmarcangoló kis kínzóeszközeinket, és nekilátunk nyiszálni magunkat. Vagy másokat, de az ugyanaz. Abba mi is belehalunk. Isten az a hely, ahol letehetjük ezt a sok vicikvacakot. Ha átadom neki a haragot, az ítéletet, a sebeket, nem engem szaggatnak többé. És igen, érzékenyebb leszek mások bajára, mert magam is ezeken mentem át. Ha még benne vagyok, nem tudok másokra figyelni, mert beszűkülök. És csak szűkölök.

– Több versben olvashatunk arról, hogyan kellene imádkozni. A húsvét előtt olvastam a kötetet, rám nagy hatással volt, úgy éreztem, hogy sokkal mélyebb, meghittebb kapcsolatban vagyok az Istennel. Hogyan teremthet a költő a szavak révén mindig világosat, mennyiben befolyásolja az életet, a mindennapokat a leírt szó, a gondolat? Lehet-e a gondolat is ima? 

– Huh, jó magasra teszed a lécet ezekkel a szuper kérdésekkel! Én meg csak dadogok, mint hülye szerelmes, akit mindennap rengeteg impulzus ér, aki rendszeresen hűtlennek és méltatlannak érzi magát, mert az is. De persze legalább igyekszem átadni magam az isteni sodrásnak. Nem becsmérelni akarom azt, aki vagyok, de azért a porszem hiába köhög, nem nő tüdeje. Felemelkedés – ennyit tudok mondani. Be kell szállni a liftbe, és akkor tényleg visz felfelé. Ha kötelességként fogom fel az imát, akkor hamar megunom, mert nincs benne Isten. Illetve benne van, mert nem vonja meg magát, olyan bőkezű... Csak nem osztok neki lapot, nem hagyom szóhoz jutni. Lyukat imádkozom a hasába, de nem várom meg, mit mond nekem. Félek, nehogy valamit máshogy mondjon, mint ahogy én maszekba hiszem… Ő meg diszkrét, sose nyomul, sose ragad, sose térít. Viszont eszméletlen kalandparkba visz, ha csak kicsit is rábízom magam. És visszavár, ha megint megfeledkezem róla. Mindig. Hűsége az égig ér. Mi max két méter magasra.

– A Lélekfitnesz gondolatisága, mondanivalója felemelő. A kínok, a szenvedés jobbá csiszol. A fotelben üldögéléstől nem lesz strandtestünk, a jóleső dolgok nem visznek el önmagunk határaihoz, nem fejlődünk. Mi ennek a versnek az előtörténete? Egy ilyen válaszhoz igen komoly lelki munka és bölcsesség, élettapasztalat, hogy úgy mondjam, tűzkeresztség szükséges. A szenvedést és a rosszat általában ördögtől valónak tekintjük, és nem arra gondolunk, hogy az Isten ezzel is rávezet valamire, megvan a rossz életeseménynek is a maga szerepe az életünkben…

– Igen, a szenvedést sokszor kivonnánk az életből, a hitünkből is. Természetesen én is. Legyen mindenki sikeres, adjon el sok Aloe Vera-koncentrátumot, legyen nagy autója, háza, szép családja. Csakhogy a Főni meg a tanítványok nem így végzik. Egyszer mondtam is imában Istennek, hogy hű, én be vagyok ám tojva a teljes önátadástól, félek, fájni fog, nem bírok talpon maradni. Erre nevetett, és azt mondta: hogyhogy nem veszem észre – mindennap szétosztom magam? Az idegeimet, az erőmet, családomért, másokért. Lehet, hogy nem kell majd mártírhalált halnom, lehet, hogy kelleni fog, de a lényeg, hogy ne kuporgassak, hanem szórjam szét magam szeretetben. Haljak bele. Ami ennél kevesebb, az csak vegetálás.

– A kötet vége felé találjuk a legelmélyültebb verseket. Az imént említett Lélekfitnesz, a Keménység, az Erő, a Szuperhős, a Titok vagy a Humanity még mélyebb válaszokat ad arra, hogyan éljünk úgy, hogy ne legyünk felületesek, felszínes, langyos emberek, ne akasszuk be Istent a ritkán hordott cuccok közé a szekrénybe, amit csak vasárnap veszünk elő egy mise erejéig, a szeretet szabályozta szabadság irányítsa a mindennapjainkat, tágítsuk ki a szívünket. A #Jóéjtpuszi szerkezeti felépítése mennyiben szándékos, mennyiben szolgálja azt, hogy az olvasó a mélységig fokozatosan jusson el? 

– Örülök, ha mélyül a kötet. A hármas szerkesztésben próbáltam először szembesíteni azt a sok gyagyaságot, amit elhiszünk és terjesztünk Istenről, azzal, aki valóban ő maga hiteles források szerint. A második ciklusban az Istennel összekapcsoló intimitás eksztatikusabb pillanataiba próbáltam betekinteni. A harmadik rész az idők jeleiről beszél, mikrochipes, chemtrailes, vírusos, gyerekkatonás, paleo-sütis korunk és a biblikus víziók egybejátszatásáról. Tök jó, hogy profin tudunk nézni emberszemmel sztárpletyókat, zombi-apokalipszist, környezetvédelmi egyezményeket, párkapcsolati tippeket. De nem árt néha belenézni Isten kukkerébe, mert eszméletlenül más arca lesz úgy a világnak.

– Miért ez a címe, és miért szerepel benne a hastag?

– Ez nagyon egyszerű, három éve minden este kikerül egy ilyen rövid írás a Facebook-oldalamra. Sokan tényleg napzáró vagy épp napindító elmélkedésként használják. Akkora várakozás vette körül a kötetet, fel sem merült, hogy más címet adjunk. Ilyen még nem volt az én életemben: három hét alatt ezerkétszáz példány fogyott belőle. Mármost, ha megkérdeznénk egy kiadót előzetesen, hiszi-e, hogy bestseller lesz egy hit-témájú verseskötet, elég furán nézne ránk. Szerencsére a Harmat bevállalós, és most élvezi gyümölcseit.

Lackfi János és Varró Dániel közös fellépésen(Havas Eszter fotója)

Isten nem analóg vagy digitális, neki az idő a kedvenc üveggolyója

 

– Több versben megjelenik a közösségi média, a modern világban és nem a templomok padjaiban lakik ez az Isten, Jézus pedig profilképet vált a Humanity című versben. A Száll a kakukk a fészre humoros karcolatokat tartalmazó kötetedben is ez jellemző. Miért fontos, hogy a közösségi térben is el tudjuk képzelni a Jóistent, Jézust, aki akár kommenteket is írhatna nekünk vagy messengeren üzenhetne?

– Egyszerűen mert üzen. Sokszor előfordult, hogy egyes olvasók megírták, jé, éppen imádkoztak, és valami kísértetiesen hasonló dolgot mondott nekik Isten, mint én az aznapi #jóéjtpusziban. Hát persze, mert én is vele konzultáltam előzetesen. Isten nem analóg vagy digitális, neki az idő a kedvenc üveggolyója, amit zsebrevág, de gyakran előveszi, és nézegeti minden irányból. Üzen a másik emberen át, a pixelen keresztül, a fűszálban, a gagyi reklámokban és az idétlen szerelmes popdalokban. Sőt. Múltkor mentem kocsival, és vívódtam a tennivalókon, amik elborítanak, úgy éreztem, nem leszek képes megbirkózni velük. Erre megelőzött egy kocsi, a rendszáma: SOK. Ha hiszek a beszélő Istenben, ez azt jelenti, elfogadja, hogy aggodalmam jogos, megért engem. Végtelenül jól esett. Ekkor egy másik kocsi vágott be elém, rendszáma: SAS. Vagyis egyik kedvenc zsoltársorommal biztatott: „megújul ifjúságod, mint a sasé”. És ha ennyi nem elég, pár napra rá hazafelé elképesztő sasfejjé formálta a felhőket, feleségem is látta. Minap meg kétségbeesetten vágtattam a városba, mert elfelejtettem egy digitális fellépést, egy komplett stáb várt rám élő adásban. Nyomorultul éreztem magam, és megláttam egy óriásplakátot valamelyik pláza jóvoltából: ANNAK SZERETÜNK, AKI VAGY. Hoppá, bocsi. Ha komolyan veszem, igazán megkönnyebbül a lelkem. És miért veszem komolyan? Mert naponta olvasom, hogy ezt gondolja rólam. Nem az a csoda, hogy hiszek Istenben, hanem hogy ő hisz bennem.

– Az interjúnk készítését megelőzően arról cseteltünk, hogy egy önéletrajzi regénnyel leped meg hamarosan az olvasókat, és ennek köze van ahhoz, hogy az életed egy kerek számhoz közelít. Korábban is jelent meg néhány prózai munkád, ám ezek gyerekeknek, illetve fiatal felnőttek, kamaszoknak írott könyvek voltak. És azt is olvastam, hogy gyerekkorod óta regényírásra készülsz. Milyen jelzésértékű az önéletrajzi regény, és mennyiben nehéz a vershez képest a munkafolyamat? 

– Két regényem és két kisregényem jelent meg, valamint jó pár novelláskötet. Rengeteg új novella van raktáron, ezekből is hamarosan kötet kerekedik. Dolgozom épp egy nagyregényen, ami még egy-két év munkája. Az életregényem viszont, amely karácsonyra lát majd napvilágot Vízen járni tilos! címmel, afféle patchwork-krónikája az életünknek. Szó esik benne aszfalton szülésről, égből pottyant milliókról, földi boszorkányokról, nehezen szelídíthető bombanőkről, elpezsgőzött ösztöndíjról, felgyújtott lakásról, otthonkát viselő atomreaktorról, karácsonyi görényillatról vagy tetőről potyogó gyerekeket mentő angyalkommandóról.

Varga Melinda