Kísérletek a szentimentalizmus korából

Az Egy orosz utazó levelei teljes magyar fordítása 2016-ban látott napvilágot a Ráció Kiadó gondozásában, Nyikolaj Mihajlovics Karamzin (1766–1826) neve mégis minden kétséget kizáróan ismeretlen a magyar olvasók többsége előtt. Az orosz szentimentalizmus reprezentatív alakjának hatástörténeti jelentősége megkérdőjelezhetetlen, ugyanakkor az érzékenység irodalma napjaink befogadóját nem feltétlenül vonzza. Felmerül a kérdés, hogy a frissen megjelent Elbeszélések – elmélkedések változtathat-e a fennálló helyzeten, vagy Karamzin prózája továbbra is kuriózum marad, s Horváth Iván fordítása elsősorban a korszakkal foglalkozó irodalomtörténészek érdeklődésére tarthat számot.

A kötet előszavában Dukkon Ágnes (csoportosítva a válogatás darabjait) elsőként Karamzin történelmi elbeszéléseit, az Elbeszélések – elmélkedések két leghosszabb szövegét mutatja be. A Natalja, a bojár lánya (1792) esetében – miként arra a prológus szerzője is felhívja a figyelmet – egyértelműen a fikció dominál, a mesei elemekkel tarkított elbeszélés történelmi háttere kizárólag díszletként szolgál. Alekszej és Natalja happy enddel záruló szerelmi történetét a mindentudó narrátor markáns jelenléte, önreflexív megjegyzései színesítik, felvillantva az ironikus önszemlélet lehetőségét is. „Most leírhatnék a kedves olvasónak egy szörnyű képet az elbűvölő ártatlanságról, a megcsalt szerelemről, a boldogtalan szépségről, aki barbárok, gyilkosok és egy rablóvezér kezébe került […]. Hiteles és természetes tényként mutathatnám be mindezt, az érzékeny emberekben bánatot és fájdalmas könnyeket fakasztva. De ebben az esetben eltávolodnék a történelmi igazságtól, amelyeken elbeszélésem alapul.”

 A XV. században, III. Iván moszkvai nagyfejedelem uralkodása alatt játszódó Marfa, a helytartó felesége, avagy Novgorod meghódítása (1802) a kötet egyik legkidolgozottabb szövege. Az elbeszélést, melynek középpontjában a Novgorod szabadságáért mindenét feláldozó Marfa Boreckaja áll, rövid bevezetés előzi meg, benne a szöveg keletkezéstörténetének ismertetésével: „Krónikáinkban kevés szó esik erről az időszakról, de a véletlen elém hozott egy régi kéziratot, amelyet most közreadok a történelem és a mesék kedvelői számára, csak a homályos és érthetetlen stílust változtatom meg. Úgy gondolom, hogy egy novgorodi nemes írhatta.” A keretfikció tanúsága szerint az elbeszélés tehát egy novgorodi perspektívájából jeleníti meg a városállam és a Moszkvai Fejedelemség háborúba torkolló konfliktusát. Ez a szemszög – ahogy az a szövegből egyértelműen kiderül – megegyezik az előszó narrátorának cizellált, értékítéletet hordozó interpretációjával: „III. Iván a haza dicsősége és ereje érdekében köteles volt a novgorodi területet országához csatolni. Dicsőség neki érte! Ám a novgorodiak ellenállása nem valamiféle jakobinus lázadás volt. Ők ősi szabályaikért és jogaikért harcoltak […]. Csak értelmetlenül jártak el: előre kellett volna látniuk, hogy az ellenállás Novgorod pusztulásához vezet. A józan ész önkéntes áldozatot követelt volna tőlük.” Karamzin sajátos viszonyulása történelmi elbeszélése tárgyához sokat elárul gondolkodásmódjáról, így a Marfa, a helytartó felesége a kötet kulcsfontosságú darabja. Végeláthatatlan monológjai azonban komoly feladat elé állítják a szöveg befogadóját, Novgorod bukásának története mindvégig statikus marad.

A gyűjtemény szentimentális darabjai az érzékenység irodalmának konvencionális eszközeit használják, Karamzin ugyanakkor több szövegkísérlet esetében is figyelemfelkeltő poétikai megoldással él: lépre csalván olvasóját, homályba borítja az elbeszélendő történetet. Míg a keretes szerkesztésű, levélformába ágyazott Liodor (1792) kommentár nélkül szakad félbe (így a rejtélyes címszereplő élettörténete töredékes marad), addig az ún. gótikus elbeszélések paneljeiből építkező Bornholm szigete (1793) titokzatoskodó narrátor-szereplője a következő megjegyzéssel zárja rövidre hátborzongató elbeszélését: „Leültünk a fa alá és az öreg elmesélt egy szörnyű történetet. De azt a történetet önök most nem ismerik meg, barátaim. Az a következő alkalomra marad. Csak annyit mondok, hogy megismertem a gravesendi ismeretlen titkát – egy borzalmas történetet.” A szövegek fragmentumszerűsége egyrészt utalhat a szerző játékos kísérletező kedvére, másrészt hangsúlyeltolódást is jelezhet: a sematikus, untig ismételt cselekményelemek helyett az elbeszélések modalitására hívja fel a figyelmet.

 Akárcsak a kötet imént említett darabjai, a Korunk lovagja (1803) is csonka szöveg, a töredékesség ugyanakkor itt nem poétikai fortély, Karamzin egész egyszerűen nem fejezte be elbeszélését. A szerző szentimentalizmushoz való ironikus viszonyulása ezen a ponton csúcsosodik ki, olyannyira, hogy a fejlődésregényeket idéző történet már-már paródiába hajlik. Az elbeszélés középpontjában egy „tősgyökeres orosz nemes” fia, Leon áll, aki – miután korán elveszíti édesanyját – megismerkedik egy gazdag gróf feleségével, Emiliával. Az asszony előbb „második anyácskája” lesz, majd sajátos viszony kezd kibontakozni közöttük, történetük további alakulása ugyanakkor a szöveg töredékessége miatt ismeretlen marad. Az elbeszélés paródiaként való olvasatának létjogosultságát több tényező is igazolja: az egyes szám harmadik személyű narrátor fontoskodó kiszólásai, Leon életútjának szőrszálhasogató részletezése, valamint az érzékenység beszédmódjának eltúlzott alkalmazása.

A kötet jellemrajzszerű elbeszélései közül szintúgy figyelmet érdemel a Gyónásom (1802), a válogatás talán legszórakoztatóbb darabja, melynek én-elbeszélője, N. N. gróf leplezetlen cinizmussal ad számot felelőtlen, amorális életéről. „Egyszóval, elégedett vagyok a helyzetemmel, és mindenben az elkerülhetetlen sors kezét látva, életem egyetlen percét sem keserítettem bűnbánattal. Ha visszahozhatnám a múltat, minden tettemet újra megcselekedném. Ismét szeretném megharapni a pápa lábát, kicsapongó életet élni Párizsban, inni Londonban, szerelmi komédiákat játszani a színházban és az életben, elherdálni a birtokomat, és elvenni a feleségemet a második férjétől.” A szatirikus szöveg, mely a vallomásirodalom tradícióját hozza mozgásba – felülírva annak bizonyos konvencióit, így például az erkölcsi célzat kritériumát („De Isten ments, hogy hitvány epigonnak tűnjek! Előre leszögezem, hogy egy gyónással ellentétben vallomásaimnak nincsen semmilyen erkölcsi célja. Csak úgy írok.”) –, szemléletében előrevetíti az orosz romantika csúcsteljesítményeit, és rávilágít Karamzin alakulástörténeti jelentőségére.

A gyűjtemény három teoretikus szövegében a szerző művészetről, tudományról, illetve történelemről vallott nézeteit ismerhetjük meg. Ezek legjelentősebbike az Egy s más a tudományokról, művészetekről és a felvilágosodásról (1793), melyben Karamzin határozottan elutasítja Rousseau művészet-, valamint tudományellenes nézeteit („Tisztelem nagy tehetségedet, ékesszóló Rousseau! […] Szeretlek jó szívedért, az emberiség iránti szeretetedért, de álmodozásaidat csak álmodozásnak, a paradoxonokat pedig csak paradoxonoknak tartom.”), pálcát törve a felvilágosodás felett. Említést érdemel továbbá az ugyanabban az évben született, ars poeticának is beillő Mi kell a szerzőnek? E rövid szövegben Karamzin amellett érvel, hogy egy írónak nem csupán tehetségre és mesterségbeli tudásra, hanem „jó és gyengéd szívre” is szüksége van, ha meg akarja nyerni magának olvasóját. „Az alkotó mindig benne van az alkotásban, gyakran akarata ellenére. A képmutató hasztalan gondolja azt, hogy becsaphatja az olvasót, és gyönyörű szavak arany leple alatt elrejtheti vas szívét […]. Minden felkiáltása hideg, lélektelen, élettelen.”

Az Elbeszélések – elmélkedések heterogén szövegkorpusza átfogó képet nyújt Karamzin kisprózájáról. Horváth Iván örvendetes törekvése – miszerint fordítómunkáját nem kizárólag az eredetihez való hűség igénye határozta meg, hanem az is, hogy emészthetővé tegye a válogatás szövegeit – vitathatatlanul segíti az olvasást, ennek ellenére a kötet bizonyos darabjainak befogadása nehézségekkel járhat.

Nyikolaj Mihajlovics Karamzin: Elbeszélések – elmélkedések. Fordította Horváth Iván. Aposztróf, Budapest, 2020.