Vakrandi

Vilma már a pandémia előtt is otthonról dolgozott, szinte észre sem vette, hogy karantén van, kijárási tilalom. Egy online-lapnak szerkesztette a képeket, néha cikket is írt. Most sem kellett szokásait megváltoztatnia, futár hozta az ebédet, a Netpincéren rendelte, és minden egyebet online, az ajtaja előtt mindennap egy-egy csomag volt letéve. Ez így maradt akkor is, amikor már feloldották a szigorú karantént.

Vilmának nem volt testvére, anyja egyedül nevelte, és annyira féltette, hogy még a szomszédba sem engedte át, ahol hasonló korú kislány lakott. Napközben egy idős néni vigyázott rá, míg anyja dolgozott, az öregasszony állandóan a kártyát rakosgatta, vagy valami bonyolult kötésmintával bajlódott. Ha szólt hozzá a kislány, ingerülten válaszolt, jaj, most eltévesztettem a számolást. Anyja este már nagyon fáradt volt, Vilma kazettáról kapta a meséket.

Az osztályban neki volt először számítógépe, a fiúk irigyelték, akkoriban még nem volt tablet és mobiltelefon. Anyja nem értett a számítógéphez, veszélytelen társnak szánta lánya mellé: itt benne van az egész világ, nézegetheted, mindenütt ott lehetsz, anélkül, hogy egy lépést tennél. Nem kell mindig lófrálni, annak általában nincs jó vége. Én is megjártam, mondta, és égnek emelte a szemét, azért maradtam veled egyedül, nem volt elég eszem.

Vilma hamar megbarátkozott az új szerzeménnyel, beiratkozott egy tanfolyamra, és később is képezte magát. Programozó nem akart lenni, csak a megszerzett tudását felhasználni. Jó állást kapott, őt nem kellett a határidőkkel nyaggatni.

Felnőtt korában sem járt társaságba, akkor sem, amikor már a saját lakásában lakott, és nem kellett beszámolnia anyjának, merre, kivel lófrál, ahogy az anyja nevezte a bármilyen házon kívüli tevékenységet, kivéve a munkát. Barátnője ritkán látogatta, de abból mindig vita kerekedett, mert Vilma ilyenkor is a számítógépre sandított, vagy a mobilját nyomogatta. Olyan vagy, mint egy tinédzser, szólt rá a barátnője, pedig te nem ezen nőttél fel. Vilma csak akkor tudta kiengesztelni barátnőjét, ha telefonon hívta, és nem interneten csetelt vele, így legalább hallom a hangod, mondta a barátnő.

Az anyjától is kapta a kritikát, ha így begubózol, biztos vénlány maradsz. Vénlány? Az meg mi? Ha a lány megvénül, akkor felnőtt lesz, vagy vénasszony, micsoda marhaság ez? Vagy úgy gondolod, hogy szingli maradok, mondta a telefonba, mert az anyja is csak így volt hajlandó kommunikálni vele, semmi e-mail meg ilyenek. Egyszer anyja szájából elhangzott az ’unoka’ szó, erre Vilma nagyon nyersen megjegyezte, akkor megtanulnál csetelni, okostelefonnal bánni, amikor még az SMS-küldéssel is problémád van? Azt nem tette hozzá, hogy a beszélgetéssel is.

 Vilma szeretett csetelni. Ilyenkor úgy érezte, mintha egy könyvet olvasna, és a leírtak alapján megjelenne előtte a főszereplő. A videófunkciót nem használta, és a saját fényképe sem szerepelt a Facebook-oldalán, borítóképként a különböző természetközeli felvételeket váltogatta. A társkereső oldalakat kerülte, mégis sor került olyan helyzetre, amikor valaki randevút javasolt. Ezeket visszautasította. Egyszer beadta a derekát, megtetszett a férfi fényképe, és a sok kérlelés után megbeszéltek egy találkozót. Vilma biztos volt abban, hogy az interneten megjelent fénykép és a valóság ég és föld lesz. Kimozdult az odújából, és meglepve látta, hogy a másolat és az eredeti szinte tökéletesen fedi egymást, sőt az eredeti még jobbnak tűnt. Nem buherálta meg a pasi a képet, ez nyilvánvaló volt Vilma számára, aki nap mint nap képekkel dolgozott. Úgy tűnt, ő sem okozott csalódást a férfinek, aki azonnal nyomult, mielőbb ment volna a nő lakására, és felvetette, hétvégén ott is aludna. Vilma leépítette.

Hosszú idő telt el, míg egy újabb fényképen akadt meg a szeme. Beindult a csetelés, jókat beszélgettek, a férfi visszafogott volt, hosszú hetek után még az sem merült fel, hogy esetleg megigyanak egy kávét, vagy menjenek el együtt egy rendezvényre. Vilma egyre gyakrabban akaszkodott rá a pasira, azonban a helyzet nem változott. Ekkor komoly döntést hozott, feltette a fényképét a Facebookra, egy icipicit azért megphotoshopolta, ekkor a pasi megdicsérte, hogy végre látja, kivel beszélget, de ez után sem változott semmi. Vilma több magánjellegű kérdést is feltett, de még azt is nehezen derítette ki, hol dolgozik a férfi. Abban biztos volt, hogy magasan képzett, és ennek megfelelő állása lehet, a beszélgetések során rendkívül olvasottnak tűnt. Egyszer elhangzott, hogy tanul és dolgozik is, egyszerre. Ki tudja, hányadik diplomáját szerzi meg, gondolta Vilma. Cseten a KFC rövidítést Vilma elírásnak vélte, azt gondolta, a férfi a KFT zenekarra célzott. Rövidesen kiderült, a pasi gyorsétteremben dolgozik, így finanszírozza filozófia-tanulmányait, könyvet ír, talán rövidesen kiadót is talál. Vilma lecsapott erre a kijelentésre, felajánlotta, hogy elvállalja a könyv borítójának az elkészítését, mert abban reménykedett, hogy a férfi erre felvet egy randevút, de csak egy köszönömmel zárult a téma.

Vilma szeretett volna egy találkozót kicsikarni, de kezdeményezni nem merte. Állandóan a férfi képe járt az agyában, hiába ült a számítógép előtt, nem is oda nézett, hanem csak álmodozott. Felborult a napirendje. Azzal vigasztalta magát, a fénykép biztos nem a valóságot tükrözi, de közben eszébe jutott korábbi ismeretsége. Rájött, hogy a KFC, amit a rádióban, tévében reklámoznak, kiejtve kéjefszí, egy gyorsétterem. Interneten megnézte a budapesti helyszínek listáját, és elkezdte végigjárni a gyorséttermeket. A harmadik helyszínen pillantotta meg a férfit, ott sürgölődött a megrendelések kiadásánál. Vilma egy oszlop mögül figyelt, nem mert közel menni, nehogy felismerje a férfi, mert ő biztos nem néz ki élőben olyan jól, mint a fényképen, amit photoshoppal megdolgozott.

Másnap felkötötte a haját, sötét szemüveget vett fel, és rendelt egy menüt, a férfi udvariasan kiszolgálta. Vilma ezután fodrászhoz és sminkmesterhez jelentkezett be, fontos eseményre készül, ez csak próba lenne, mondta. Mikor lesz az esküvő, kérdezték a fodrászatban, ettől nagyon ideges lett. Frizura, smink, minden jól sikerült, bár Vilma, ahogy megnézte magát a tükörben, megállapította, hogy tudná ő még ezt fokozni, csak néhány kattintás kellene a számítógépen.

A gyorsétteremben a rendelését most is a férfi adta ki. Udvariasan szólt, ránézett Vilmára, de most sem ismerte fel. A nő elpirult, dühösen visszaadta a tálcát, ő másik menüt rendelt. A férfi halkan bocsánatot kért, de Vilma elrohant. Másnap visszament, és a jelenet megismétlődött, de most már hangosabban, ő nem combot, hanem mellehúsát rendelt, miközben lehetett látni a rendelési cédulán, hogy nincs tévedés. A férfi kérte, üljön le, és rövidesen hozza a mellehúsát. Vilma nem ült le, tovább perelt, a pasi nagyokat nyelt, visszaadják a pénzt, mondta. Vilma azonban szó nélkül elrohant.

Este cseteléskor a férfi, aki nem szokott ezekről a munkahelyi dolgokról beszámolni, elmesélte, hogy ott volt egy hülye nő, aki visszajár és szekírozza, hogy tévedett, miközben egyértelmű volt, hogy jó rendelést adott ki, többen hallották, mit mondott a nő, hogy combot, méghozzá alsócombot kér, a számlán is így szerepelt. Kezd ez terhes lenni. Vilma kioktatta, vigyázzon, ez a nő lehet, hogy csak nyomul, fel akarja hívni magára a figyelmet. Idősebb nő, vagy fiatal, és hogy néz ki? Nem szoktam a vendégeket ilyen szempontból nézni, válaszolta a férfi, de annyi biztos, hogy nagyon csinos és szép nő. Nem idős, nem csitri, nem is értem, miért kell így cirkuszolnia, hiszen egy ilyen nő bármit elér.

Vilma már délelőtt megjelent a KFC-ben, és egyenesen a kiadópulthoz ment. A férfi orra elé tolta a tálcát, rajta a mobilja. A képernyőn a csetszobás profilja villogott, és Vilma csak annyit mondott: mellét is, combját is!