Jézus profilképet váltott: I stand with humanity

„Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” – olvasom egy Lackfi János-interjúban, amelyben arra kérdezett rá a riporter, milyen életformáló versidézet volt rá nagy hatással. Nagycsütörtök van, a keresztutat hallgatom az interneten, próbálok elmélyülni, felkészíteni magam Krisztus feltámadásának ünnepére, amelyhez Lackfi János lírája kiváló „segédeszköz”, ebben a belső lelki folyamatban jó társ. Ott cseng bennem a János evangéliumából kiragadott idézet, amely életformáló hatással volt a költőre, ennek tudatában olvasom el a még kéziratformában lévő, hamarosan megjelenő zsoltáros könyvét, az Életem templomát, illetve a friss, nyomdaillatú #Jóéjtpuszit, amely szintén istenes verseket tartalmaz, csaknem kétszáz lapnyi lírát az istenképünkről, Jézusról, a Szűzanyáról, emberi gyengeségeinkről, esetlenségünkről, az örömről és a fájdalomról, a bukásról és a felemelkedésről.

A cím jelzésértékű: a költő hasteget használ benne, finoman utalva ezzel arra, hogy a fiatalabb nemzedéket, az Instagram képi világában otthonosan mozgó tinédzsereket, huszonéveseket is meg szeretné szólítani. A Babérkoszorú-díjas költő-, prózaíró-, műfordítótól ez nem újdonság, otthonosan mozog a fiatalok világában, számos gyerekekhez szóló verseskötete jelent meg, írt meseregényt, és nem olyan rég jelent meg A levágott fül című ifjúsági krimiregénye is, amelyről itt írtunk: https://irodalmijelen.hu/2019-feb-09-1250/egy-levagott-ful-lelekrajza, nyomtatásban pedig a 2019-es májusi számunkban olvasható.

Míg a zsoltárkönyv emelkedettebb, elmélyültebb, néhol komorabb hangvételű, műfajánál fogva sokkal inkább hasonlít templomi imához, szentségimádáshoz, lírai istendicsérethez, a #Jóéjtpuszi nyelvezete „darabosabb”, pergőbb, a mindennapi nyelvhez és felgyorsult életritmushoz közeli. A versekben gyakran a fiatalok tipikus szófordulatai köszönnek vissza, és az ő problémáikra is reflektál a szerző. Kamaszkorban, fiatal felnőttkorban tesszük fel leginkább azokat a kérdéseket magunknak, amelyek Istennel kapcsolatosak, ekkor történik a legerősebb hitpróba, életünk fordulóponthoz érkezik, sok minden eldől ilyenkor. Katolikus, vallásos családban nevelkedtem, ám kamasz koromban elbizonytalanodtam, kétkedővé váltam, ami az Isten létezését illeti, és gyakran bocsátkoztam hitvitákba is.

Ahogy személyiségünk formálódik, úgy az Isten felé vezető utak is egyre nehezebbek lesznek. Nemcsak a szüleink, tanáraink, a világ igazságtalansága ellen lázadunk ebben az életszakaszban, hanem Istennel is folyton perlekedünk, megkérdőjelezzük a mindennapi életünkben a jelenlétét, sőt, magát a létezését is. A #Jóéjtpuszi éppen ezért a fiatalok számára kulcsfontosságú olvasmány lehet, ugyanakkor azok számára is kardinális jelleggel bírhat, akik keresik önmagukat, nehéz életeseményeken mennek keresztül, melynek folytán a hitük, a Fennvalóba vetett bizalmuk megingott.

A költő szándékosan teszi a kötet végére a Nemzedék című versét, hogy azokat az olvasókat se zárja ki, akik nem feltétlen fiatalok, de lélekben megtörtek, szükségük van az útkeresés során egy ilyen olvasmányra. Ugyanakkor azoknak is ajánlom, akik jóban vannak az Jóistennel, kitölti a mindennapjaikat, nekik a még erősebb hit megélésében segíthet.

A kötet versei impulzívak, dinamikusak, pergő ritmusuk magával ragad, könnyen kapcsolódunk rájuk, jóval „lazábban”, mint egy istentisztelet, mise rituáléjához, amely közben – valljuk be őszintén –, olykor elkalandozunk, a vasárnapi ebéden, a kuncogó ministránsokon, a mellettünk ülő kabátján, frizuráján jár az eszünk, meg hogy az idős néni orráról újra lecsúszott a maszk, és lehet, hogy épp most fogjuk elkapni a koronavírust.

Három ciklusra tagolódik a könyv. Az első ciklus, a Ja, nem a köré építkezik, milyen is az Isten. Sztereotípiákat, rossz beidegződéseket bont le bennünk az Úrral kapcsolatosan, hogy a második, elmélyültebb ciklus, a Hámozott szív könnyebben befogadható legyen. Miután egészen közel kerültünk önmagunkhoz és Istenhez is, felkészültünk a tömörebb üzenetekre, fontos válaszokat kapunk a harmadik, Pláza-struccok ciklusban arra, miért van a földön szenvedés, miért leli Isten örömét bennünk, Jézus hogyan cserél profilképet a Facebook-on, milyen természetű a hatalom, hogyan találjuk meg helyünket a társadalomban.

A kötetet sarkítva egy fejlődésregényhez lehetne hasonlítani, amelyben az olvasó a főhős, ő megy át a lelki átalakuláson. Korhű, mai, izgalmas líra. Több utalást találunk a világjárványra is, gyorsan és könnyen rá tudunk hangolódni, a végére pedig úgy érezzük, ott ül a kanapén mellettünk Isten, és mint a legjobb barátunkkal, olyan nyitottan és oldottan beszélgetünk. Rádöbbenünk arra, ahogyan élünk, az is imádság, a templom pedig a tágra nyitott szívünk, minden egyéb külsőség, ami segít elmélyülni. Nem a vasárnapi mise kipipálása határoz meg bennünket, amire sokszor oda sem figyelünk, hanem ahogy a mindennapjainkban viszonyulunk Isten igéjéhez.

Jó példa erre a Belső című vers:

Ha imádkozol, menj be a belső szobádba,
zárd be az ajtót, és akkor a te Atyád,
aki a rejtekben is lát, megjutalmaz.
Mivel is?
Hát először is tágasabb ház kellene,
látod, Uram, mint a heringek,
itt szorongunk egymás hegyén-hátán,
a gyereknek nagyobb cipő, ruha,
vágyunk egy kicsit elmenni valahová,
nem tudom, welness-hotel, valami,
mert már tiszta ideg vagyunk a gondoktól,
de hát pénz, az nincs hozzá,
honnan is lenne, ha nem adsz, Uram,
s ha már így nyakig vagyok az őszintében,
simán elkelne egy jobb autó,
ami nem parkol folyton a szervízben,
ami nem zabálja úgy a benzint,
vagy adj egy saját olajkutat, nem bánom,
és jobb állást is keríts, kérlek,
mert piszok szűkek a hóvégék,
te azt madártávlatból remekül látod,
és Karácsony közeledtén
valami kis extra beeshetne,
látod, milyenek az árak,
mennyi ajándékot kellene venni,
na szóval ezekkel jutalmazz meg,
kérlek, ha már így bejöttem a belső
szobába, ha már időt szakítottam rád,
ja, ne feledjem, állatira kéne egy új hűtő,
és a kazánunk is gatyán van,
hogy a bojlerről ne is beszéljek.
Ja, nem.
Ha nem öntöm nyakon a kívánságlistámmal,
akkor megajándékoz
azzal, amivel ő szeretne,
leginkább csendes jelenlétével,
amellyel jelenlétemet fogadja,
az odaajándékozott idő örömével,
ölelésével, amely a legkényelmesebb kanapé,
a legotthonosabb fotel, a legmelegebb takaró,
megajándékoz a figyelmével, igéivel,
késztetéseivel, bensőmet csiklandozó békéjével,
a változatlanság levegőjével,
melyből nem vágyom mindig újabb
és újabb típusúra, ahogy telnek az évek,
ezt az egyetlen szériát gyártották,
és kitart, míg világ a világ, sőt, utána is.
Ja, a többi pedig majd megadatik.

Lackfi János több versben utal arra, hogyan érdemes imádkoznunk, mihez hasonlítható az Istennel folytatott párbeszéd, a jelenléte az életünkben. A költő gyakran él azzal a párhuzammal, hogy leginkább a szerelmesünk öleléséhez hasonlít az Úrral folytatott viszony, örökre benne akarunk maradni ebben az ölelésben, azt szeretnénk, ha tartós öröm lenne a gyönyör apró detonációi helyett. A Nindzsaharcos című versében fogalmazza meg ezt a legpontosabban. Az imádság sem lehet másmilyen, mint a szerelmesünknek mondott szép és szívhez szóló szavak, történjen ez a belső szobánkban, a természetben, a templomban. Ha a szívünkben ott lakik az Isten, a viszontválasz is hasonló izzó és szenvedélyes lesz, hiszen az Isten folyton üzen nekünk, beszél hozzánk, ha eléggé tágra nyitjuk a fülünket, észre fogjuk venni, hogy minden okkal, céllal történik az életünkben, és hogy ő minden egyes pillanatban velünk van.

Az Úgy, a Híves, az Imádás, a Süvítsen és a Beszélgetés című versek szintén az imádkozással kapcsolatos témát bontják ki. A költő olyan hasonlatokkal él, amelyek a mindennapi életünkre emlékeztetnek, nem fennkölt költői képeket keres, inkább az a célja, hogy minél kézzelfoghatóbbá tegye az Istennel való viszonyt, az olvasót „megrészegítse” a versek által, istenszeretetre sarkallja.

Hogyan is imádjuk az Istent? Semmiképpen sem úgy, ahogy az ünneplő ruhánkat szoktuk viselni, vasárnap felvesszük, majd beakasztjuk a szekrénybe, és egész héten felé sem nézünk; ne is lagymatagon, hanem adjunk bele mindent, sóvárogjunk, epedjünk a Fennvaló után, legyen szó rózsafüzérről vagy vasárnapi prédikációról, figyeljünk, éljük bele magunkat, ne takaréklángon, ne alvajáró módra imádkozzunk. Úgy vágyjunk a jelenlétére, miként a pletykás nénik a függöny mögötti külvilág jövés-menésére, a kábos kissrác a szerre, a fáradt pásztor a lábfürdőre, mint a panelben élő vadászkutya a szabad levegőre, a sorozatfüggő a kedvenc filmjére. Isten olyan, akár a mindennapi rutin, a pohár borunk este, a kedvenc könyvünk, a napi futás, a séta, a reggeli kávé, a finom desszert, a szerelmünk ölelése, az anyánk hangja, azaz szükséglet, ami nélkül nehéz léteznünk.

A Süvítsen című vers azért is fontos, mert a teljes, egészséges életre, az örömre, a szenvedélyre sarkall. Sokatmondó az alábbi, kiragadott rész:

„ne csak kibírd vagy elviseld az életet,

ne túlélésre játssz, ne vegetálásra,

teljes szenvedélyben élj, maradéktalanul,

testtel, szívvel, lélekkel vesd bele magad

a tiszta örömökbe, szeretkezz napsütéssel,

víz bizsergesse minden sejtedet,

süvítsen végig rajtad a friss levegő,

izzítson át, ereid zsibongjanak,

ha szeretsz, add oda magad, ne tartogasd,

ha gyereked lesz, véredet is ömleszd belé,

mielőtt velem beszélsz, csókolj szájon,

fojts bele ölelésedbe, ne langyos tejeskávé

legyen az imád, és akkor lángba borítalak!”

A költő istenes verseiben egy jóságos, megbocsátó Istent fedezünk fel, aki csak arra vár, hogy végre észrevegyük, hogy ott van a reggeli kávénk mellett, a könnyes szemű estékben, az önfeledt játékban, a nevetésben, az ébredő tavaszban, a tikkasztó nyári kánikulában, a téli fagy virágjaiban és az őszi színpompában. A közhiedelemmel ellentétben nem a büntetésre készülő, haragos, szakállas Úrral van dolgunk, akivel gyerekkorunkban sokat riogattak, hanem olyan valakivel, aki saját képére teremtett minket. Örömét leli bennünk, úgy szeret, ahogy vagyunk, lógó bőrrel, hulló hajjal, ráncosan, fáradt arccal is (Látás), a bűnök helyett az örömről akar velünk beszélgetni, kész megbocsátani, nem tolja el magától a bűnös embert sem (Beszélgetés).

Emberarcba rejti Isten az arcát, emberszavakba a szavait, ott bujkál a koldusban, a rászorulóban, minden sejtünkben, minden mozdulatunkban, ha máson segítünk, rajta segítünk, neki kedves tettet viszünk véghez. A Trender című vers az egyik legélesebb párhuzam a mai ember és Isten között, élethűen ábrázolja a költő ezt az olykor ambivalens viszonyt. A ma embere zsírdisznóvá zabálja magát, majd nagyokat szuszog a futópadon, hogy leadja a fölös kilókat, tönkrevágja a tisztán kapott környezetét, kész rombológép, az Isten mégsem azt várja el, hogy mindent gyökerestől megváltoztasson, annak is örül, ha egy-két dolgot sikerül jobbá tenni. A versből az is kiviláglik, hogy a Fennvaló olyan, mint egy életmód-tanácsadó vagy mint egy személyi edző, aki lépésről-lépésre visz minket közelebb önmagunkhoz, ahhoz a vágyott személyiséghez, amelytől eltávolodtunk. Az edzőteremben sem emeljük egyből a száz kilós súlyokat, és nem futunk első körben maratont, hanem fokozatosan szoktatjuk hozzá a testünk a nehezebb és nehezebb erőpróbához. A belső világunk, a hitünk edzése is ilyen. A #Jóéjtpuszi több verse erre a fokozatos, de tudatos lelki munkára vezeti rá az olvasót.

Minden vers egy esti imádság, amelyen gondolkodhatunk, beépíthetjük a mindennapjainkba. A Hámozott szív című ciklusban több olyan költeményt találunk, amely a belső lemeztelenítésre, a megtisztulásra, a mélyebb gondolkodásra buzdít minket, mindezt úgy, hogy az életből ragad ki párhuzamokat a költő, ezáltal hiteles, és nem válik didaktikussá, pátoszos nagyotmondássá.

A Gerezd című vers a kötet egyik legmeghatóbb darabja, magyarázza a ciklus címét is, utal arra, hogy mit kell tennünk a belső világunkkal: éles késsel naponta meghámozni a szívünket, hogy leváljon róla a részvétlenség. Ehhez „az öröklétbe gyökerezettnek” kell lennünk, olyannak, mint a szikla, erősnek, stabilnak, önazonosnak, nem hamisnak, álságosnak, a mélybe kötődjünk, akár a fák, és felfelé nyújtózzunk, az égbe mártózzunk ágainkkal.  

Ez a ciklus foglalkozik azokkal a versekkel, amelyek az istennel teljes élet mellett az önismerethez, az egészséges személyiséghez, a belső fejlődéshez köthetők. Lackfi János jó érzékkel nyúl olyan pszichológiai problémákhoz, amelyek a járvány idején érintenek bennünket. A válságos állapot, amikor a szorongás, a félelem hatalmasodik el rajtunk, a mindennapok részévé vált, elzárva a barátoktól, kollégáktól, a képernyő mögé szorítva élünk, és valljuk be, nem könnyű Istennek tetsző életet élni, ha a világ összes búja a vállunkat nyomja. Könnyen kicsúszik a szitokszó az ajkunkon, a pokolra kívánjuk az egész home office-rendszert és online iskolát, egyetemet, az önbecsülésünknek és a társas romantikának sem tesz túl jót, ha állandóan mackónadrágban és kócosan flangálunk le fel a lakásban. Isten ott munkálkodik, ahol a végesség látszatbiztonsága megszűnik, ahol elkezdődik a végtelenség. Nem a gyarapodó bankszámlánk, a menő állásunk, az emberi kapcsolataink, a státuszunk tesz boldoggá, hanem az isteni ígéret, ebbe kell kapaszkodni, és akkor kitisztul a kép, elül a vihar, lecsendesedik a bennünk hullámzó tenger. A Végesség című vers mellett ajánlom az Erő, a Keménység és a Lélekfitnesz, a Falazás című verseket is. Utóbbi jó példa arra a rossz védekezési mechanizmusra, amikor sebezhetőségünk, fájdalmaink, a múltban átélt tragikus események, traumatikus élmények miatt jó magas falakat húzunk magunk köré. Életünk azzal telik el, hogy ezt az építményt csinosítjuk, vakoljuk, szigeteljük, a keletkező réseket újra befalazzuk, míg végül saját magunkat bezárjuk egy olyan labirintusrendszerbe, amelyből nincs kiút. Az ilyen falak közé nehezen jut be a fény, a feldolgozatlan traumák nem oldódnak fel. Isten nem arra buzdít, hogy „kemények” legyünk (Keménység című vers), hanem, hogy erősek (Erő című vers). A keményszívűség ugyan megvédhet a sebektől, de aki a szívét túlságosan megkérgesíti, elbukik, csak látszólag áll nyerésre, csak felszínesen boldog és elégedett, azokat is bántja, azokon is keresztüllép, akik szeretik, „nem talál rá a sebezhető, hússzívű Istenre”. Hiába jött a világra a világosság, hiába született meg Jézus, és halt meg értünk a kereszten, mi nem figyelünk csak a piti ügyeinkre, állandóan drámázunk, hiába lakik itt a tűz közöttünk, s már-már elemészt, ha nem vesszük észre.

A Bűntelenség és a Lélekfitnesz című vers választ ad azokra a sokszor feltett kérdésekre, hogy a Jóisten miért méri ránk a szenvedést, miért nem változtatja porcukorrá a kábítószert, miért viszi át a másvilágra a szerettünket, miért nem lesz egyik napról a másik napra a rákos daganatból csokipapír, a szomorúság, a férfi-nő konfliktus miért nem válik semmivé. Egy szenvedés, egy komoly trauma, egy olyan életesemény, amely alatt úgy érezzük, összeroppanunk, közelebb visz Istenhez. Erősebbek, szívósabbak leszünk, a szenvedés jobbá csiszol. A jóleső dolgok ezzel ellentétben nem visznek közel a saját határainkhoz, nem léptetnek ki a komfortzónánkból, nem fejlődünk.

A Pláza-struccok, a kötet utolsó ciklusa összegzése, pontosítása annak, amit a könyv első két fejezetében olvastunk. Elmélyültebb, karcosabb, filozofikusabb, ugyanakkor megtartja azt a nyelvezetet, amely az átlagolvasóhoz, a fiatalokhoz viszi közel az Isten és a hitélet témáját. Ebben a ciklusban találunk olyan fontos verseket is, amelyek Jézus életével, az ő tanúságtételével és nekünk, embereknek adott példájával foglalkoznak. A Töménység, a Hullámlovas, a Határidőnapló vagy a Humanity jó példa erre.

Utóbbi a közösségi média párhuzamával élve hozza közelebb a fiatalokhoz Isten fiát, aki profilképet vált, az emberiség mellett áll ki ezzel.

Humanity 

Jézus profilképet váltott
a következő alkalmazással:
i stand with humanity.
A tüntetőkkel vagyok,
hogy jövőjük legyen.
A megalázottakkal vagyok,
hogy levegyem róluk a terheket.
A kisemmizettekkel vagyok,
én leszek mindenben mindenük.
A hatalomtól megmámorosodottakkal
vagyok, hátha kijózanodnak.
Az örök háborgókkal vagyok,
hátha hagyják,
hogy lecsillapítsam lelküket.
A szerelmesekkel vagyok,
szerelmes vagyok beléjük.
A felrobbantottakkal vagyok,
együtt vérzek velük.
A robbantókkal vagyok,
hátha tiszta szívből
megbánják, amit tettek.
A radikálisokkal vagyok,
hátha falnak koppanva
megállnak, feleszmélnek.
A mérsékeltekkel vagyok,
hátha felébrednek,
és elindulnak végre.
A szerfüggőkkel vagyok,
hátha leérnek az örvény aljára,
és lesz erejük belém kapaszkodni.
A fiatalokkal vagyok,
hátha kilépnek a rendszerből,
és letöltik az én rendszeremet.
Az idősekkel vagyok,

hátha rá állnak a hullámhosszomra,
és velem szörfölnek.
A kicsikkel, nagyokkal
és közepesekkel vagyok,
hátha rájönnek,
ki a legnagyobb.

Ebben a ciklusban találjuk a Dicséret című verset, amely a zsoltároskönyv előhangja, s amelynek kéziratos változatát ugyanolyan nagy örömmel lapoztam, mint a #Jóéjtpuszit.

Biztos vagyok benne, hogy a templomi imádságos könyvek és énekes könyvek mellé az olvasó szívesen veszi kézbe, és felépíti a segítségével „élete templomát.”

Fotó: Harmat Kiadó Facebook-oldala