Visszaíródás a törölt múltba

1

Egy vérpiros filccel, mintha bárány kiontott lelkével, írta fel a tanterem táblájára Filológus: karmazsin, izsóp, galamb, urim & tummim. Filológusnak csúfolják, bár csak óvónőképzőt végzett, férfi létére. Nagyon kell a gimnáziumban a létszám, így ő tartja minden osztályban a hittannak aposztrofált ideológiai képzést. Ő a legolvasottabb a tantestületben. „A mai világnézetórán Istenről fogok nektek előadást tartani. Arról a személyről, aki öröktől fogva van. Volt és lesz. Azaz, már az idő és az időszámítás előtt is létezett, és egyszer csak gondolt egyet, kívül minden aggályon és vágyon, teremtett egy Univerzumot.” Nem először. Suttogta a leghátsó padban a szakfelügyelőnő.

Eltelt tizenöt perc és a tíz írójelölt közül egyetlenegy sem unta a banánt. Tátott szájjal hallgatták, látszott, hogy érdekli őket a dolog. Dolog és szellem. Mondta magában a szakma állami kegyeltje. Ő már unta a szöveget. El is határozta, hogy nagyon lehúzza. Kritizálni és diszkreditálni fogja ezt az órát az igazgató előtt, aki nem tudott bejönni, mert nála is szakfelügyelő tartózkodott. „Mindent szépen csinált az Ő idejében, e világot is adta az emberek elméjébe, csakhogy úgy, hogy az ember meg nem foghatja mindazt a dolgot, amit az Isten cselekszik kezdettől fogva mindvégig.” (Prédikátor könyve 3, 11.)

Íme, a félregombolt égbolt. Szúrta közbe. „Becsomagolt vízpart.” Tandori Dezső mindenségnyi másmilyenje. És felkapcsolta a diavetítőt. S a nebulók egy gomolyfelhőkkel és pehely-felhőkkel teli eget láthattak. Egy galamb repült a katamarán felett. Aperion és Atlantisz elegye. Mondta. Apória és szubsztancia. Opál-kék szótövek a piros citerán. Ebben a pillanatban már senki nem figyelt a szavaira. Elragadta a hév. És ilyenkor érthetetlenül költőivé vált.

2

A szakfelügyelő meggondolja magát. Csak annyit mond a direktornak. Jó óra volt. Jeles. Ebben a pedagógusban egy Diderot veszett el. Be kell léptetni a pártba. Érti, Jenő? Igen. Kiverni a fejéből a transzcendens trutymót. Igen, beszervezem. Ha kell, megzsarolni. Biztos van egy rejtett kapcsolata.

Néha visszaíródnak az emlékek a kitörlött múltba. Minden újraolvasás folytatja és kitöröli, azaz feledteti a korábbi magyarázatokat. Valahogy így van ez a nehezen elképzelhető jelenségekkel is, amelyek nem a láthatóban játszódtak le, hanem egy időtlen fantázia termékei.

„S az ember nekifut a dolog lerajzolásának. Belül. Azután elfelejti, mit gondolt. Majd legközelebb másként értelmezi. Új elemeket tart fontosnak.” Ezt írja Filológus a naplójába, már az otthoni asztalnál. Kinéz az ablakon. Látja a nemrég meghalt anyja kertjét. Gazos.

És rajzol egy másik kertet. Édent. S közben elsétál a boltba kenyérért, ceruzaelemekért. Sőt, lábujjhegyen elfogyaszt a mellékutcában két franciakrémest. A presszóban csupa olyan emberrel találkozik, akik nem árulják el. Akár ihatna egy konyakot. De rájön, hogy józanul sokkal jobban megy a gondolkodás. S írni, elmélkedni, válaszolni a létezésre jobban szeret, mint elkábulni. Rezegnek a húrok a tudat hegedűtokjában. De a szerotonin ráömlik a szívre.

3

Elénekel néhány dalt. Életkedv-tréning. Majd bekapcsolja a gépet. Ráteszi a laptopot az ágyra. Megrezzennek a szövethullámok, eligazodnak a pokrócráncok. Egy üveggolyó és egy teniszlabda van a párnája alatt. Vers születik. Téli napsütés.

A szoba levegője narancshéj-illatú. Meg az a fehér öblítő is érződik, amiről a felesége finom combjai jutnak az eszébe. Egyik gondolat eltéríti a másikat a célba éréstől. Sebaj. Evidencializmus. Ahogy Tandori Dezső mondja. A memória, akár egy repülőgép, kitolja rejtett tapadókorongjait, hogy megkapaszkodjon egy ismeretlen bolygón.

Majd újra a napló. Önelégült érzések és szégyenérzet. Az alkalmazkodását dicséri, hogy beállt informátornak, vagy aljasság másokról jellemrajzot készíteni? Túl kell esni ezen is. És írja a regényét holnaptól.

Majd egy cipzárral az egész behúzható a hegedű húrjai alá. Ahol a rezonancia megszűri az akkordokat. S én meg hallom, hogy alszom. Nem jöttek a gyerekek. És milyen jól eltelt az idő! „Álló pillanat. Örök jelen.” Nunc stans!