Pygmalion: Búcsú

Pygmalion meglehetősen fáradt.

Fáradt mindattól, ami körbeveszi,

s legfőképpen a rosszindulattól.

 

Unja a pletykát a szoborról, meg róla.

Róla beszél mind, aki irigy a főtéren is,

és mindenfelé szerte városunkban.

 

„Letészem a vésőt”, mondja, „nyugodjék,

s nyugodjék meg mind, aki ellenem uszít,

nem leszek többet itt szálka”.

 

Márványból faragna örökre maradandót,

maradandót, ami ércnél is nemesebb lesz,

de érzi, hogy elment a kedve.

 

Műtermet hátrahagy, sétálni indul,

s indul az indulat is, testében árad,

harag és szomorúság kergeti egymást.

 

Megfáradt Pygmalion, elrepült már az idő.

„Idő van”, suttogják többen is körülötte,

szánják is talán az elaggott mestert.

 

Pygmalion: Ha

 

Ha félbehagytak is,

akkor is akarlak.

 

Félig kész szobortested

érintésére vágyom.

 

Ha vesztes valaki a teremtésben, 

mindenképp bűn nélkül való az,

 

aki félbehagyottan, szomorúan,

mégis tisztán teljességre vágyik,

 

aki hiányos önmagát

valaki másban megtalálja.

 

Ha félbehagytak is,

épp ezért akarlak.

 

Megnyíló szobortested

érintésére vágyom.

 

Pygmalion: Ha majd

 

Hiába, minden hiába! Hiába ölelem a szobrom,

hiába illetem a szobrom a számmal, nyelvemmel,

hiába simítok végig a hófehér elefántcsont testen,

 

nem nyílik, nem nyílik sehol, nem fogad be engem,

zártan mutatja magát, élettelen szobor továbbra is,

talánha érti a vágyam, és talánha elfogadja, hogy

 

akarom, úgy, ahogyan van, mindenik porcikáját.

 

Ha majd felsóhajt végre! Ajkai, ha engednek annak,

ami vagyok, ha gyűrűként feszülnek rám, és érzem,

hogyan lüktet mindaz, ami ő, ha érzem, ahogy el-

 

alél feszítő önmagam által, ha látom azt, bárhol

befogadna engem, ahol fogadásra képes a test,

akkor mondom, s nem előbb: művem megszületett.

 

Mert akarom, ahogyan van, mindenik porcikáját.

 

Pygmalion: Az átváltozott szobor

 

Megnyíltál mindenütt,
ahol női test a férfit befogadni képes,
érdemes vagy érdemtelen voltam? –

nem tudom.

 

Megtörtént végre a varázslat.

 

Csak azt tudom, hogy rettentő kicsi

vagyok hozzád, annyira sok, ami

te, elefántcsont-magad annyira

tökéletes.

 

Belefulladni abba, ami vagy, ezt akarom.

 

Szobor-magad előtt földi halandó,

így láttam szobrász magam, aki

visszaél szobra létezésével, ivor

testét életre hívva.

 

Megérinteni téged, köszönni, hogy élsz.

 

Szobornak láttalak, továbbra is, mi-

közben befogadtál, bűnösnek éreztem

magam, hogy általam valósággá tettek

téged az istenek.

 

Féltem tőled, a bűneim miatt.

 

Aztán jött egy pillanat, ott és akkor,
ahogyan hozzám bújtál, mindketten

csendben elnyugodtunk, feledve mindent

egy pillanatra.

 

A szobor meg a szobrász, elheverve, együtt.

 

Várom újra és újra a kitárulkozásodat,

ahol is női test a férfit befogadni képes,
szobrász-magam érdemes volna erre? –

soha nem tudhatom.