Köszönőviszonyban a mindenséggel
Acsai Roland legutóbbi, e-book formátumban megjelent kötetének közvetlen hangvételű, letisztult verseiből öröm sugárzik, a gyermekversek hagyományaihoz híven kötött, áradóan rímes, ritmusos versformában. Nem olcsó boldogság ez, mert az egység és az átlényegülés adják hajtóerejét. A versek témáit tekintve a család és természet adta élményanyagok az uralkodóak. Mindkettővel egységben érzi magát a versek beszélője: ahogy az újszülött kislányával – később Zsófiként ismerjük meg – megélt intim pillanatokban, úgy a természetben is mélyen otthon van. Tegyük hozzá, a versekben lefestett északi tájban otthon lenni nem is nehéz. Finnország és Norvégia érintetlen, egzotikus tájai kész témaként adják magukat. Emellett Acsai Roland, ahogy előző köteteiben is, nagyon érti a módját, hogyan kell néhány tollvonással tájat, teret, hangulatot teremteni. Szinte az olvasó maga is ott áll Lappföld végtelen hómezein, vagy épp Norvégia fjordokkal csipkézett hegyeit mássza.
A kötet öt ciklusán belül egy lineáris idősík bontakozik ki: a lírai én Zsófi lányának születésétől egészen a válás következtében külföldre költözéséig ível. Ugyanakkor a nagytörténeten, az érésen, növekedésen belül rengeteg kis történet is megbújik: utazások, közösen megélt bensőséges pillanatok, kistestvér születése, válás és külföldi út teszik gazdaggá, sokszínűvé a verseskötetet.
Az elefánt című egységben a már említett átlényegülés a hétköznapiból a szakrálisba való állandó átjárásban érhető tetten. A szakralitás jelenléte egyébként nemcsak a ciklus, hanem a teljes könyv verseiben jellegadó. A keresztény szimbolikának a hétköznapi modern életkeretek között különleges meglepetésereje van, mint például a Delfin című vers szülőszobájában, ahol a sírás Mózes-pálcája nyomán ered meg az anyatej. A születés, az ajándékba kapott csecsemő csoda, ezt a csodát kinagyítják, közelről mutatják a versek. Egyszerű, hétköznapi mozdulatok intimitása, ahogy a csecsemő az apa mellkasán alszik el, vagy ahogy a kinti napsütés az újszülött mosolyát ragyogtatja – nem is kell több, ez már mind-mind igazi egységélmény. A versek nyomán a csodához „szoktatott” olvasó már meg sem lepődik, amikor A hajszárító című versben egy műszaki eszközből mágikus erejű „házi isten” lesz.
Gyermekverseket is találunk a ciklus darabjai között, amelyek immár gyermeki nézőpontból beszélnek: a tócsa vize azért fekete, mert a feketerigók a tollukat áztatják bele (A feketerigók és a pocsolya). Üdítő animizmus a Téli látogató című versben, amikor a cinke látványába való belefeledkezéssel a kismadárnak is emberi arca lesz. Nagybetűs vers és kisgyermeki létmód magától értetődően összekapcsolódik Acsai Roland világában. Ugyan ki látná bele a gesztenyehéj kinyílásába a reggelt, ha nem egy gyermek vagy a költő? Felnőtt és gyermek észrevétlen egymásba olvad, ahogy a versek beszélője, az apa maga is átveszi a gyermeki gondolkodást. Eközben a ciklus versein keresztül Zsófi lassan nyolchónapossá érik.
A lapp gyerek Pesten című ciklus a Finnországot, különösen Lappföldet ismerő olvasónak a ráismerés döbbenetét adja, azokat pedig, akik sosem jártak ott, egy ismeretlen északi világba repíti. Ehhez az északra repüléshez viszont tárgyak, amulettek kellenek, mint a Számi-amulett című versben. Ahogy a mesében a hétmérföldes csizma vagy a varázssipka.
Különösen szép a ciklus címadó verse, amely a honvágy motívumában finoman ötvöz mesét és valóságot. Az állatkertben bámészkodó lapp kisgyerek északra vágyásában Andersent idéző szívsajgást érezhet az olvasó. Ennek a honvágynak ellenpontja lehet Az északi szajkó című vers. A költemény szerint, aki északi szajkót lát, az sosincs egyedül, mert a madár mindenhova követi. A vers csattanójából viszont az is kiderül, hogy – egyfajta mesei moralitásként – csakis a tiszta lelkű emberekhez szegődik.
A bálnafigyelő című ciklus valójában norvégiai táj- és életélmények foglalata, amelyben az átlényegülés tapasztalata még a számi ciklusnál is fokozottabb. Egyrészt a természet folytonos átalakulásban van a versekben, bármiből bármi lehet. A hegyek ősöreg cetek, vagy épp táncra kelnek mozdulatlan (Fjord-bálnák, Hegy-keringő). A nyírfa leveleiből toll lesz, miután a nyírfa sassá változik (A nyírfa átváltozik). A bagoly nem más, mint az éjszaka hangja (A bagoly). A sirályok a tengerből párlódtak ki, akárcsak a sók (A sirályok). Egyébként ebben az egységben Zsófi hangja már több versben is megszólal.
Ennek az egységnek is lételeme az apró, hétköznapi dolgok, mozdulatok önmagukon túlmutató transzcendenciája. Mindannyian próbáltuk már például az orrunkat az ablakhoz nyomni, és talán a versbeszélőhöz hasonlóan különböző ábrákat képzeltünk az ablakon maradt orrnyomba (Zsófi kinéz az ablakon). Merész, ugyanakkor letisztult metaforika A sirályok című versben, amikor a sirály a falu felett repül, mintha a tenger felett szállna, miközben morajlik a házak hullámverése.
A következő, Testvér című ciklusban Zsófi már tízéves. A családi kötelék is megváltozott: a válás következtében hétvégi kapcsolattá vált az eddig bensőséges apa–lány viszony. A távolodás mellett persze ott az új öröm is: a kistestvér, Johanna születése. A versek a megváltozott családi helyzet ellentmondásait sem hallgatják el, azt, hogy Zsófi kétlakiságában az ünnepek is megduplázódnak: két karácsony, két húsvét jár a kislánynak. Feltehetjük a kérdést: az elválásban vajon az az egységélmény is megszűnt, amely a korábbi ciklusokra jellemző volt? Korántsem. Szent és profán magától értetődően átjárja egymást ezekben a versekben is. Bármilyen egyszerű, apró tárgyban ott van a szentség jegye. A bibliai áthallások mellbe vágják az olvasót, mint például a Z-generáció című versben, amelyben az apa kislányát kaviccsal kacsázni tanítja: „Én, az X-generációhoz tartozó / nomád, arra tanítalak, / hogyan kell lapos kaviccsal kacsázni. / Hogyan lebegjen a kő a víz felett, / mint Isten lelke a teremtés előtt.” A kórházi császármetszés Krisztus halálát idézi fel: „Életet adott tested sebe” (Víz és vér). A hóolvadás nemcsak sírást idéz, de egy éles vágású, átcsapású képben ott van a váratlanság is: a könnyező Mária-szobor (Két üveggyöngy). A versek beszélője valóban köszönőviszonyban van a mindenséggel, még akkor is, ha ezt az integetni tanuló, nyolchónapos Johanna lányára vonatkoztatja (Köszönőviszony).
A humor, a nyelvi játék is jelen van a ciklus verseiben, a tréfás állatportrék a gyerekversek örök témáit idézik meg (Az orrszívó porszívó, Angolna, Görénykedés, Csíííz!). Kisgyermekek kedvenc mondogatni való rigmusává válhat mindegyikük.
A záró, A hihető hihetetlen ciklus témája Zsófi külföldre költözése. Ahogy Zsófiból Amszterdamban Szofia lesz, a beszélőnek be kell érnie Zsófi nyomaival, a videó-beszélgetésekkel és itthon hagyott két papagájával, Pihével és Kinccsel. Megejtő az az őszinteség, ahogy a hiányról szól a beszélő: „Pihéről és Kincsről / Beszélek, / De magamra gondolok.” (Pihe és Kincs) Ám az is előfordul, hogy a hiányt humorba csomagolja: „Hiányzol, mint légnek a wifi” (Levél Amszterdamba). Megjelennek a napi aktualitások is, például a koronavírus okozta elszakítottság. Majd egy magható kép, a gerle, amely közvetít Zugló és Amszterdam között. „Azt mondja, hogy a gerle hangja / emlékezteti leginkább Zuglóra. / Amikor néhány napja felhívott, / belehallatszott a mikrofonba. / Arra ritkább a gerlebúgás,/ de innen elhallatszik odáig, / akárha búgó kagylóból a tenger, / hová a kagyló visszavágyik” (Amszterdam). Végül a kötetet lezáró bensőséges hangulatú Altatóval elzsong, elpihen a hiány, megáll minden változás.
Habár az Északi szajkó alcíme szerint Versek gyerekeknek és gyerekekről, a versek legalább annyira szólnak a csodára fogékony, gyermeki énjüket megtartó felnőtteknek is. Ha gyerekversként tartjuk számon őket, a műfaj legnemesebb hagyományait folytatják. Nem ringatnak hazug illúziókban, nem divatokat utánoznak, hanem életünk hétköznapi csodáival szembesítenek. Egyszerűen, minden nagyotmondástól mentesen.
Acsai Roland: Északi szajkó – versek gyerekeknek és gyerekekről. Kalota Művészeti Alapítvány – Napkút, Budapest, 2020.
