„Szitáló babaálmok...”

Az íróként, költőként, műfordítóként és újságíróként egyaránt ismert, érsekújvári származású Pénzes Tímea Ikeranyaversek című kötetét elejétől a végéig derű hatja át. A tizenegy ciklusból álló versgyűjtemény különleges látlelet a szerző gyermekeinek születéséről és az azt követő időszakról, nyolc cikluson át tartva a kronológiai rendet, míg a kicsik ötévesek nem lesznek. Nem más ez, mint tanúságtétel: Csíki Csaba bravúros illusztrációival kiegészítve a könyv számtalan szövegrészlete azt az érzést erősíti az olvasóban, hogy szülőnek lenni semmivel össze nem hasonlítható létállapot, teljesen új világot tapasztal meg, mikor gyermeke születésének csodájában részesül.

A szövegeket a gyermekek és az anya nézőpontjainak (hol elkülönüléseiből, hol áttűnéseiből, egybeolvadásaiból) intenzív, koncentrált, plasztikus érvényesülése miatt látásmódverseknek is nevezhetnénk. Mindez persze elsősorban imitáció, méghozzá az anya kísérlete arra, hogy hangot adjon gazdagon burjánzó tapasztalatainak. A világukat felépítő, véletlenszerű életesemények bemutatása mind azt a célt szolgálja, hogy a gyermekeket a szülőkkel – előbb az anyával, majd később a háttérből felsejlő apával is – különleges egységben, teljességben láthassuk. „Azóta mi egykor szétesett, / összeállt ismét, / két egyre terebélyesedő ág / a helyére tette mindazt, / mi a kezdetek kezdetén egész volt – / teljes a világ.” (Fává lenni) Ezek a tapasztalások a kicsik életkori sajátosságait szemléltetik, melyeket az anya aggodalmai és kételyei kísérnek. A nő nehéz sorsát sejtető előzményekre is történik utalás. „Elsirattam mindenkit, hogy életre kelhessetek, / száműztem röpke pillanatokra a gyászt, / hosszú és rögös volt az út, / de a gyümölcsök látványa mindent feledtet.” (Gyászból)

A versszövegek központi figurájává mégiscsak ő válik, tehát az a karakter, aki a szülői szerep által definiálja és látja önmagát. A gyermekek oldottságát, spontaneitását látva szembesül saját öregedésével is. „Tekintetükből kortyolgatom az örömöt, / miközben szemem sarkában gyülekeznek / az öröm szülte ráncok.” (Növekvés) A kezdeti időkben a szülő a gyermekek felfokozott, a metafizikai gondolkodástól sem idegen testi érzékelésével azonosulva, azokat el- és befogadva látja a világ dolgait maga körül. „Csemetéim reggel a fejükbe veszik, / hogy a cumisüveg fogantyúja helyett / inkább a felkelő nap / ablakon behulló sugarait / fogják meg, / hiszen enni bármikor lehet, / de fényt fogni csak alkalomadtán.” (Fényfogócska)

A megismerésre váró külső környezet és a belső emberi természet előbb az anya közvetlen közelében, majd tőle eltávolodva, olykor csak indirekt jelenlétében tárul fel a kicsik előtt, akik önálló kalandokra indulnak. A gyermekek fokozatos leválása a szülő(k)ről fejlődésük természetes velejárója, és ezt a folyamatot tovább mélyítik az anya önreflexív gondolatai, melyekkel a leválást rögzíti, önfeledten és játékosan. „Oly önfeledten játszotok, / el kéne, hogy lessem, / nem érdekel most anyátok, / hiába keres töretlen, / firkantok hát egy lapot, / hogy minél jobban csengjen.” (Képeslap a kertbe)

Az anyát gyermekei cselekedetei és reakciói megerősítik abban, hogy van értelme életének: a régi-új, naiv rácsodálkozás a világra kirajzolja a lét értelmét és lényegét, és így a felnőttnek is megadatik a lehetőség, hogy újraélje gyerekkorát. További érdekesség, ahogy direkt gesztusok révén az apa karaktere is egyre inkább bevonódik a szülők és a gyermekek között kialakuló intim közösségbe. Különös csavarként hat, hogy az említett vers végére gyakorlatilag eljutunk a címben megfogalmazott állítás tagadásához. „És apát is bevesszük, / ikertárssá emeljük, / és amikor avatjuk, / nyakkendőjét befaljuk. / Este négyen vagyunk kicsik, / felnőttségünk titok kicsit, / jelest szerzünk bolondságból, / nem törekszünk másra mától.” (Ezt csak a kicsik tudják)

Mindeközben a versszólamokba egyre több jelzéssel és nagyobb hangsúllyal kerül be a nyelv használata és a beszéd, amin keresztül az anya nevelő szándékát és a gyerekek játék iránti fogékonyságát egyaránt érzékelhetjük. „Főztem levest, átlátszót, / lássunk benne minden szót, / pár kanálnyi mindössze, / szavakká állnak benne / össze a tészták, / ducik és véznák, / fickándoznak, pancsolnak, / hanyatt-homlok mókáznak.” (Betűk, tészták) A világ tágulásához és észleléséhez magától értetődően járul hozzá a nyelv fogalmi rendszerének fokozatos bővülése, így talán még fontosabb momentum, amikor a nyelvet a gyermek a saját szándékai szerint kezdi használni, nemcsak a környezet leírásához, hanem kérdések feltevésére is alkalmas eszközként. A kötet jó érzékkel állítja elénk a fejlődésnek ezt a lényeges mozzanatát, amely a kicsik meglepő és váratlanul bölcs megnyilatkozásait és kíváncsiságát is láttatni engedi. Az utolsó három ciklus (Gyermekmerengő, Álmodásversek, Anyamonológok) a megelőző nyolcat mintegy általános bölcseleti keretbe foglalja a korábban szerzett tapasztalatok elmélyítésével. „Anya, mi voltunk előbb, / vagy te lettél előbb anya? – / kérdezi mélázva, elgondolkodtatón Ajna.” (Anyaság)

A gyermekek saját testük, és ekképp az egész körülöttük lévő világ változó arányainak észlelésével izgalmas módon szembesülnek: őszintén felszínre törő, leplezetlen érzelmeikkel, és ahogy változik az egymáshoz, illetve a szüleikhez fűződő viszonyuk, minket, olvasókat is bevonnak a szövegek értelmezési terébe. Az egyes versek és ciklusok töredékekből nagyobb egységekké, narratív történetekké állnak össze, ezáltal már-már regényszerűen is olvashatjuk a kötetet. Az elindulás, az életért zajló küzdelem, a megpróbáltató nehézségek, a világgal szembeni kiszolgáltatottság, a nyelv (mint világalkotó- és problémaelhárító elem) és végül az önmagunkra találás fogalmai és asszociációi mentén keletkező mementók ezek a versek, amelyek képesek hozzátenni az élet örök körforgásának közhelyéhez. „Ősidőktől ismerem a szagotokat, / a bőrötöket, / a szuszogásotokat, / úgy árasztottatok el, / mintha mindig is bennem lettetek volna, / lassan szitáló babaálomként leptetek el.” (Elmélkedés a megérkezésről)

A kötetzáró ciklusnak az anya nézőpontja felől megalkotott szövegei a kételyhez fűződő gondolatokat is megfogalmaznak, ezáltal olyan, a szülők és gyermekek közötti közös beszédmódot és nézőpontot kialakítva, amely nemcsak a jelen, de a jövő megjósolhatatlan eseményeit is kíváncsian fürkészi. „S ahogy telnek az évek, / partok maradnak-e majdan a partok, / és kinek mit jelent a part? / Maradunk partjaitok / s ti a miéink, örökké egymás partjai maradtok-e, s milyen más partokhoz csapódtok idővel?” (Egymás partjai) A születés és az azt követő időszak összefüggéseibe az emlékezés folyamata is beépül: történetisége a szemünk előtt valósul meg. Ami ezen túl van, az a szerző szerint bizonyos értelemben a „leírhatatlan” és „szóba foglalhatatlan” szférájához tartozik, amilyen maga a születés misztériuma is, erre a nyelv korlátaival mutat rá. A tanulási folyamatoktól független, már a születéstől (és talán még azelőttről) velünk lévő, ősi tudás „visszavételére” is ösztönöz minket, olvasókat ez a nagyszerű kötet – az anyaság lélekemelő pillanatairól.

Pénzes Tímea: Ikeranyaversek. Kalligram, Budapest, 2020.