A reciprocitás irodalmi-elméleti játékterei

Bollobás Enikő a Kölcsönösségek. Irodalomelmélet, szövegolvasás, kultúraközvetítés című kötetének bevezetőjében jelzi, hogy tanulmányai „nyomon követik az irodalom- és kultúraelméletek különböző […] vonulatainak kölcsönösen megtermékenyítő találkozásait”, miközben „megvilágítják az elméletek és a szövegértelmezés közötti reciprocitások nyomait”, és így „kapcsolódásokat létesítenek az elmélet és a befogadás, valamint az egymás felé nyitó nemzeti irodalmi hagyományok között”. A kapcsolódások, találkozások és reciprocitások révén Bollobás Enikő kötete nagyban hozzájárul az angol és amerikai szerzők magyarországi recepciójához, miközben feltárja néhány jelentős magyar mű angolszász recepcióját is, az „egymás felé nyitó nemzeti irodalmi hagyományok között”. A kötetben szereplő tanulmányok 2006 és 2020 között születtek, és különböző irodalomelméleti területek kapcsolódásait értelmezik, s az elméletek szövegolvasási alkalmazásán túl bemutatják a kultúrák közötti kritikai diszkurzusok módszertanát és változatosságát is. Az amerikai, angol és magyar irodalmi művek tárgyalása élvezetes, az érvelések menete gördülékeny. Az elegánsan összeválogatott szövegek révén a könyv tág nemzetközi kitekintést nyújt.

A kötet két részre tagolódik: az első, Elmélet és szövegolvasás, tizenegy tanulmányt tartalmaz Ignotus, Nádas Péter, Galgóczi Erzsébet, Márai Sándor, Kertész Imre, Esterházy Péter, John Keats, Emily Dickinson, Henry James, Charles Bernstein, Augusto de Campos és Susan Howe munkásságáról, míg a Kultúraközvetítés rész nyolc tanulmánya Thomas Pynchon, J. D. Salinger, John Updike, Jonathan Franzen, Sylvia Plath, Charles Olson mellett többek között a Makkai Ádám szerkesztésében megjelent In Quest of the Miracle Stag kötetét, valamint Kodolányi Gyula és Scheiber Sándor műveit tárgyalja.

Az első nyelvi fordulat Magyarországon: a strukturalista szemlélet megjelenése az irodalomtudományban című nyitótanulmány történelmi és diszciplináris szövegkörnyezetbe helyezi a magyarországi strukturalista fordulatot és a posztstrukturalista váltást; szemléletesen tárgyalja a lazuló „szellemi határzár” magyar kontextusát és jelentősebb eseményeit, ami több csoportra osztotta a magyar irodalomtudomány művelőit. Bollobás kiemeli, hogy a hatvanas-hetvenes években a strukturalizmus a magyar irodalomtudományban valódi paradigmákat hozott be a marxizmus paradigmahiányával szemben, ezért fordulat ugyan, de nem valódi paradigmaváltás. Rámutat arra is, hogy a nemzetközi megjelenésükhöz képest három-négy évtizedes késéssel érkeztek a strukturalista irányzatok hazánkba, valamint arra is, hogy a „strukturalizmus magyarországi elterjedésének megkésettségét” nemhogy nem „követte a posztstrukturalista szemlélet elterjedésének megkésettsége”, hanem éppen az segítette elő a posztstrukturalista paradigmaváltást országunkban.

Az első rész második fejezete, a Képlet ‒ kiterjesztés ‒ gyakorlat: a performatív elméleti paradigmai és alkalmazásuk a performatív megközelítés primér és – az ezek elméleti kiterjesztésével nyert – másodlagos paradigmáit (szubjektumelmélet, interszubjektivitás, testi szubjektivitás, interszubjektivitás) tárja fel Ignotus, Nádas Péter, Galgóczi Erzsébet, Márai Sándor és Kertész Imre szövegein keresztül. Ezzel a fejezettel rokon meglátásokat mutat a Háromszögek az irodalomban: vágyszerkezetek Máraitól Nádasig című tanulmány, ahol Bollobás a háromszögeket és azok variációit tárja föl az interszubjektivitás-elméletek révén. Először kimutatja a tipikusan patriarchális Márai-háromszöget a szerző Válás Budán, Kaland és A gyertyák csonkig érnek című műveiben, majd különféle háromszög-variációkat térképez fel az európai és amerikai irodalomban (D. H. Lawrence, Stefan Zweig, Szerb Antal, Harsányi Zsolt, Carson McCullers, Nádas Péter), és bebizonyítja, hogy ezek a háromszögsémák tulajdonképpen interszubjektív változatok, amelyben „vágyottak és közvetítők szerepelnek, változó felállásban, s amelyekben létrejönnek személyközi-alanyközi relációk”. Ugyancsak a magyar irodalommal foglalkozó fejezetek közé tartozik A politikai pornográfiától az elbeszélhetetlenség kényszeres újramondásáig: parodisztikus kettős beszéd Esterházy Péter két regényében. Itt Esterházy Péter Kis Magyar Pornográfiája és Egy Nő című művei kerülnek fókuszba, amikor is Bollobás az „Esterházy-diszkurzus egyik ritkán tárgyalt aspektusát, az írói beszéd szexizmusának és a pornográfia határára súroló, átlepő, bekebelező gesztusait” tárja fel azokban a szövegekben, ahol az író „a társadalmi nem (gender) és szexuális egyenlőtlenségről, illetve politikai-hatalmi elnyomásról ír”. És míg a Kis Magyar Pornográfiában a szexualitás és a politika egymás kölcsönösségéből építkeznek, az Egy nőben összetettebb a kép; ugyanakkor mindkét műben az szereplők interszubjektivitását legjobban a „megélt test” mutatja. Nem úgy, mint Henry James esetében, akiről Bollobás az Önérték és távlatiság: narratív személyköziség Henry James rövidprózájában című tanulmányban ír. Itt körbejárja a „finomításra törekvés” stációit az amerikai szerző rövidprózájában. A szerző James műveiben is a performatív, a szubjektum- és szubjektivitáselméletek találkozási pontját emeli ki, találóan kötve össze Szegedy-Maszák Mihály tudományfilozófiai meglátásával, és lépésről lépésre bizonyítva, hogy James nem a „végső önérték rögzítésében” érdekelt, hanem az „állandó átalakulás” híve, különösen azon szubjektumok által, akiknek perspektívája a másokéval találkozik, mely „találkozás nemcsak ez élményre teszi mindkettőt nyitottá, de tudással is ellátja őket”.

Az első rész harmadik fejezetének központjában a katakrézis fogalma áll. A katakrézis különleges áthallásos jelenésbővülési alakzat, amelyről még „nem született egyetlen könyv vagy szintetizáló tanulmány sem, pusztán a retorikakönyvekben foglalkoznak vele néhány oldalon”. Már a tanulmány címe, „Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom”: a katakrézis mint trópus és gesztus a költészetben sokat elmond erről az izgalmas, de mellőzött alakzatról, amelyben, miként a szerző fogalmaz, „nyelvi forma (szó) + jelentés kapcsolatában bekéredzkedik, befurakszik egy második jelentés”. Bollobás különböző kultúrköröket körbejárva invenciózusan és igen szellemesen mutatja be a katakrézis mint trópus (pontosabban politrópus) játékait Andrei Codrescu, George Orwell, Csíkszentmihályi Mihály, Emily Dickinson, Arany János, Vörösmarty Mihály, Lewis Caroll, Kodolányi Gyula, Rainer Maria Rilke, Szabó Lőrinc, József Attila, Szőcs Géza, Scheiber Sándor művein keresztül, illetve a katakrézist mind gesztust a képzőművészetben és a zenében (Marcel Duchamp, Robert Rauschenberg, John Cage), éppúgy, mint a költészetben (William Carlos Williams, Ezra Pound, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc, Charles Bernstein, Robert Creeley, Bék Timur, Kodolányi Gyula, Szőcs Géza, Augusto de Campos verseiben). A könyv első részének legizgalmasabb fejezete után, ami Bollobás Enikő MTA székfoglaló előadása is volt egyben, a szerző a katakrézis vizsgálatát viszi tovább a Negatív képesség és katakrézis: Keats és Dickinson című fejezetben. Itt azt olvashatjuk, hogy Dickinson „úgy hajt fejet az angol költő [Keats] előtt, hogy eljátszik a Keatsnek kedves témákkal, de a maga kedvére formálja át őket”. Ezek az átformált konstrukciók, amelyeket Harold Bloom még „furcsaságként” ír le, valóban katakrézisek, amelyekről Bollobás Enikő be is bizonyítja, hogy a „dickinsoni œuvre nagy mesterfogalmait – így például a jelen tanulmányban tárgyalt perem-, Isten-, halál-, lelkiállapot- vagy nőiség fogalmakat – mind a katakrézis (katakhrészisz) sajátos jelentésbővítő mechanizmusai hozzák létre”. A negatív képesség és a katakrézis viszonyáról pedig a következőket írja:

A negatív képesség tételének hatása különösen a performatív szubjektumkonstrukciók esetében érhető tetten. Esetükben a katakrézis lesz a performativitás figuratív hordozója: a katakrézis mondja a „szellem köszöntését”, melyre a dolgok „valódi létet nyernek”. A negatív képesség adta költői én-tágasság produktumai ekképp performatív konstrukciók, mégpedig olyanok, melyeket a konstatív-performatív aporia jellemez. A negatív képesség inspirálta dickinsoni énkonstrukciók esetében a „bizonytalanságok közt maradás” ekképp nemcsak a szerzőről mondható el, hanem az olvasóról is, aki számára a katakrézis jelentéselmozdulása révén áttetszővé válik a határ az önéletrajzi elbeszélés és a végrehajtó ön-megképzés között. (151)

A könyv Elmélet és szövegolvasás részének utolsó négy fejezetét a lírának szenteli a szerző. A performál visszaható ige? Az alany(iság) különös visszatérése a konkrét versben című rész a „lírai hang” eltűnését követi, ami „az amerikai radikális költészet hagyományain belül a konkrét versben jelentkezik a leglátványosabb formában,” mivel az aknázza ki a legjobban a „nyelv performatív pontenciálját, amikor képversekben különböző tárgyakat állít elő”. A fejezetben szereplő példák magukkal ragadják az olvasó-néző képzeletét, amint Emmett Williams, Mary Ellen Solt, Paul de Vree és Richard Kostelanetz képverseit olvassa és látja, hogy amit ezek a versek „performatívuma performál, az nem az előállított tárgy, hanem maga a teremtő költői szubjektum,” egy olyan „sajátos csavar,” ami visszacsempészi a „radikális hagyományból száműzött alanyt a versbe”. A következő három fejezet tárgya három Janus Pannonius Költészeti Nagydíjjal kitüntetett költő: Charles Bernstein, Augusto de Campos és Susan Howe. Elsőként a Nyelvköltészet, figyelemköltészet, gyászköltészet: Charles Bernstein verseiről címen Bernstein tudat-, figyelem-, gyász- és határátlépési költészetéről, az amerikai költő nyelvi radikalizmusáról, beszédmódjainak többszólamúságáról és posztmodern ekfrázisáról ír Bollobás. Ezt követi az Ideogramma, szóhanglátvány és a költő önteremtése: Augusto de Campos radikalizmusáról című fejezet, amely a brazil költő szóhanglátványát, sajátságos nyelvkezelését, kivételes nyelvfilozófiáját tárgyalja. Végül Susan Howe újító hagyományairól ír, amit az amerikai költő revizionista történelemszemlélete, pontosabban nőtörténelmi revíziója hoz létre azzal, ahogy költészetében az önéletrajzi és személyes témákat kezeli, amivel Bollobás szerint egy valóságos „vadszöveget” hoz létre. És ezt, ahogy Bollobás kiemeli Márai Sándor tanácsát követve, csak „erővel olvasással” lehet igazán megérteni.

A Kultúraközvetítés rész fejezeteinek elsődleges célja a kultúrák közötti átjárások bemutatása, legfőképp az irodalmi művek fordítása és ezek értelmezése. Az első fejezet, A szivárványos szövegtöbbszörözés esete Mórickával és az okos leánnyal: Thomas Pynchon Súlyszivárványáról egészen új kontextusba és még újabb olvasatba helyezi Pynchon óriásregényét Székely János „szellemes, mindig pontos, olykor bravúros fordításában”. Az Alkeszek, homárok és húhák: Salinger és Updike új fordításban című tanulmány John Updike és J. D. Salinger műveinek fordítását mutatja be. Salinger 1951-es regénye Gyepes Judit 1964-es fordításában a Zabhegyezőként lett ismert, míg Barna Imre, aki „a 21. század elejének tinédzsernyelvére ültette át bravúrosan a regényt,” Rozsban a fogó címet adott neki; mindkettő mégis sikeresen olvasható, még akkor is, ha a cím, The Catcher in the Rye, angol névszói csoportja „kulturálisan és kontextuálisan lefordíthatatlan”. Bollobás Enikő példákon szemlélteti a fordítási különbségeket, és kiemeli, hogy az „újrafordítás lévén, Barna Imrének tekintettel kellett lennie arra is, hogy szövege saját kultikus-fordítás előzményével, Gyepes Judit Zabhegyezőjével is párbeszédben áll,” nemcsak az eredeti szöveggel, miközben kulturális transzferként a „mai kultúrához igazította a kulturális közvetítés tárgyát”. Updike Nyúlcipője esetében Réz Ádám ötven évvel korábbi, domesztikáló átültetése után Gy. Horváth László 2018-as fordításában a „forrásnyelv és kultúra idegenségét érzékeltető, elidegenítő megoldásokat” keres ugyanúgy, mint Barna Imre, aki tulajdonképpen szintén „aktualizálja” a szöveget. A kultúrák közötti átjárások terén Bollobás Enikő górcső alá veszi Jonathan Franzen munkáit is, aki a 2015-ös Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége volt, és jelenleg az egyik legolvasottabb amerikai író, bár a kötet szerzője szerint túlságosan olvasóbarát, könnyedebb szövegeit nem szükséges igazán „erővel,” ahogy Márai Sándor mondaná, olvasni.

Bollobás a Kölcsönösségek következő két, lírával foglalkozó fejezetében is számos új állítást tesz. A Maszk és Én – és a betegség: a lélek sérülései Sylvia Plath költészetében címűben komplex módon elemzi a költői életmű feloldhatatlan dilemmáját, az egységes és a többes Én között. A Posztmodernitás és apokatasztaszisz: Charles Olson költészetéről (avagy mit tesz egy magyar nagymama) című fejezetben Olson apokatasztaszis fogalmát vizsgálja (Szőcs Géza fordításaiban) rámutatva, hogy azt – vagyis amikor „Krisztus újbóli eljövetelével helyreáll Isten országának őseredeti állapota” – abban az őseredeti állapotban látja, amelynek apai nagyanyja révén „része a költő magyarsága is”. Eszerint, „az európai bezártságban fejlődő magyar nyelv visszaröpítheti egy eredeti állapotba, az írásbeliség előtti helyzetbe, amikor is csak beszéd (kiejtett szó) létezik, s a világ nem áll másból, mint ezekből a kiejtett szavakból”. Bollobás Enikő feltérképezi az apokatasztaszis formáit is Olson műveiben a korai posztmodernizmus szövegkörnyezetéből kiindulva az antimetafizika, a rendetlenségi, prekonceptuális megismerésen keresztül, a partikuláris és fogalmi apokatasztasziszig jutva el.

A kötet utolsó három fejezete a magyar költészet angol fordításáról, Kodolányi Gyula költői munkásságáról és Scheiber Sándor tudós magyar rabbi tanításáról szól. A Magyar költészet angolul: In Quest of the Miracle Stag (1996, 2000, 2003) Makkai Ádám magyar költészetantológiáját tárgyalja, ahol a magyar költészettörténet nagyjai, illetve a mai költészet mellett a női hagyomány képviselői is méltó helyet kapnak, száz fordító színvonalas tolmácsolásában. Ahogyan Bollobás írja, ez az antológia „nemcsak a nagy amerikai és angol antológiák sorában állja meg tökéletesen a helyét, de kanonizációs gesztusa révén modellként szolgálhat költészetünk jövőbeli nagy magyar nyelvű antológiáihoz is”. A magyar versantológia bemutatása után Bollobás Enikő Kodolányi Gyula költői műhelyében találja meg azt a személyes térképet és azokat a pillanatokat, melyekben Kodolányi szerint „a világ helyére fordul”. A Scheiber Sándorról szóló fejezet egy kiadatlan, másfél oldalas, „ártatlanul egyszerű” írás kapcsán a zsidó-keresztény örömfilozófiát mutatja be, amely mind a zsidó, mind a keresztény „emberek számára egyaránt elfogadható”, és – tegyük hozzá – felemelő.

A Kölcsönösségek ‒ Irodalomelmélet, szövegolvasás, kultúraközvetítés kiemelkedően fontos tanulmánykötet, amely elsősorban az irodalomtudományban jártas szakközönséget szólítja meg, ezen belül azokat, akiket érdekel az elmélet és az értelmezés kapcsolatának témaköre. A tudományos közönségen túl bizonyosan haszonnal forgathatják magyar, amerikanisztika, összehasonlító irodalom és a hungarológia szakos egyetemi hallgatók, akik az elméleti vizsgálódásokhoz keresnek támpontokat. Bollobás Enikő kiváló tanulmánykötete végül a művelt nagyközönség érdeklődésére is számíthat.

Bollobás Enikő: Kölcsönösségek. Irodalomelmélet, szövegolvasás, kultúraközvetítés. Budapest, Balassi Kiadó, 2020.