Pilinszky költészetfelfogásáról

„A versíráshoz különleges szellemi konstelláció kell; ezt a különleges konstellációt nevezzük ihletnek.”

(Weöres Sándor: A vers születése)[1]

Legelsősorban hangsúlyozni szeretném azt a szakirodalomban is konstatált kiemelkedő hatást, amit József Attila költészete gyakorolt Pilinszkyre.[2] Ez a hatás nemcsak Pilinszky lírájában, hanem költészetfelfogásában is megmutatkozik. A költészettörténeti kapcsolat számos motívumban (pl. csillag, szem, semmi stb.) reprezentálódik, de visszaköszön Pilinszkynél olyan jelentős témákban is, mint a bűn, a bűnhődés, a büntetés és a szenvedés. Különösen erőteljesnek tűnik ez a hatás Pilinszkynek az első, Halak a hálóban című kötetére vonatkozóan.

Ugyanakkor Pilinszky már itt, ebben az első kötetében bizonyos értelemben el is szakad József Attilától, amit például éppen a címadó versben, a Halak a hálóban soraiban is érzékelhet a befogadó. A bűn és a büntetés tematikája jóval erősebben evokálja Dosztojevszkijt (s ne feledjük, a dosztojevszkiji első nagyregény, a Bűn és bűnhődés címe az eredetiben, oroszul „Bűn és büntetés”), mint József Attilát, noha a magyar költőnek Pilinszky költői gondolkodásmódjára és szövegalkotási gyakorlatára tett hatását semmiképpen sem lehet alábecsülni. Mégis, már ebben a korai Pilinszky-versben is sajátos, egyéni interpretáció bontakozik ki az említett problémakörről, ami inkább Dosztojevszkij,[3] mintsem József Attila felé mutat:

Bűnhődünk, de bűnhődésünk
mégse büntetés,
nem válthat ki poklainkból
semmi szenvedés.

A továbbiakban Pilinszky költészetfelfogásáról beszélve egy, a szerző korai, 1947-es, A mű születése című, egyetemistáknak tartott előadására szeretnék támaszkodni.[4] A költő ezt az előadását felkérésre tartotta meg, mely kérés arra vonatkozott, hogy a szerző adjon látképet arról, miként is kell verset írni, pontosabban ő maga hogyan is ír verset. Ebben a viszonylag rövid Pilinszky-szövegben számos olyan izgalmas meglátásra bukkanhatunk, amelyek nemcsak a költői mű születésének mechanizmusát vagy a költői habitust illetik, hanem erőteljes irodalomtudományi relevanciával is bírnak, és több elméletíró vagy költő meglátásaival is párhuzamba állíthatóak.

Nézzük rögtön az első jelentős állítást, amely a versírás folyamatát a nyelvvel való birkózásként értelmezi: „A vers anyaga a nyelv. Mit jelent ez? Hogy a nyelv ellenében kell megvalósulnia, a nyelv konvencionális jelentése ellenében kell kimondania valamiképpen az egyszerit. Bergson azt tanítja, hogy az alászálló anyag ellenében ható életlendület szervezője az organikus világnak. A vers lényegében ellentétes anyagával, a nyelvvel, s mégis egyedül általa, vagy pontosabban ellenére tud csak megszületni. Ezért a költői ihletnek tökéletesen ismernie kell az ellenálló fél minden fortélyát, hogy végül is kétvállra fektethesse. A jó vers mindenkor diadal, győzelem, a teremtő, eleven élet győzelme az élettelen ellenálláson. Ebből szorosan következik, hogy ennek a diadalnak nem szabad könnyű diadalnak lennie, egy kihalt város ellen kár fölvonultatni egy hadsereget.”[5]

Ez az okfejtés párhuzamba állítható Wilhem von Humboldt, a XIX. század nagyhatású történeti nyelvészének megállapításával, miszerint a nyelv nemcsak „ergon”, vagyis „késztermék”, hanem „energeia”, azaz aktivitás is. Jobban mondva Humboldt szerint a nyelv eredeti, eredendő természete éppen ebben az energeia-mivoltában rejlik, még ha mi a hétköznapi kommunikáció során egyfajta kész rendszerként kezeljük is azt.[6] A magam részéről úgy vélem, a költészet (és általában minden nyelvi művészet) a nyelvnek éppen ez utóbbi és eredendő energeia természetét használja ki és érvényesíti. Vagyis nem a nyelv kész fordulataival, közhelyeivel operál, ellenkezőleg: felbontja azokat, s ebből a „felbontásból” új nyelvi alakzatokat és ezekből származó új jelentéseket teremt. Pilinszky költészete a maga szűkszavúságával, „dadogásával”, rövid, befejezetlen, aszintaktikus mondataival paradox módon éppen a nyelvnek ezt az aktivizáló, „újraértelmező” kvalitását aknázza ki rendkívül eredeti és egyedi módon. Talán elegendő itt a Szálkák kötet Vesztőhely télen ciklusából a Bűn és bűnhődés Sheryl Suttonnak ajánlott rövid szövegét idéznem:

A befalazott képzelet
még egyre ismételgeti –
A pillanat villanyszék trónusán
még ott az arc,
sziklába mártott nyakszirt,
gyönyörü kéz – pórusos jelenléted.

Ereszd le jogarod, királynő.

Pilinszky költészetfelfogásában kiemelendő a költői képesség és a formaművészet ellentmondása, valamint ezzel kapcsolatban az „ihlet” szó József Attila-i átvétele:[7] „A költői képesség éppenséggel nem velünk született különleges nyelvi készség. Ez jó, ha megvan, de ugyanakkor, merem állítani, rengeteg veszélye is van. Ti. egykönnyen félrenevelheti az ihletet. Játékosan könnyűnek tüntetheti föl azt, ami végelemzésben halálosan komoly: a nyelv, vagy ami a tulajdonképpeni nyelv mögött lappang, aminek a nyelv adott esetben csak fedőszerve, a sematikusan elmerevült világ és az ihlet összecsapását. A merő formai és nyelvi bravúr ilyen esetekben, hogy úgy mondjam: jogtalan. Szótár-ihlet. Békebeli katonai parádé és nem győzelmi felvonulás. A költő könnyen elpuhul benne. A magam részéről épp ezért inkább kedvelem azokat a költőket, akik valamiképpen nem született formaművészek, hanem formaművészekké váltak: azaz megtalálták, mert bátrak voltak megkeresni a saját problematikájukat és csakis az igazi, végzetszerűen számukra megadott ellenállások ellenében játszották ki a költői és formai bravúrjaikat.”[8] (kiemelés tőlem, H. K.)

Másfelől Pilinszky nagyon is tudatában van a költők előtt álló formai kihívásoknak, s ezeket a költészet alappilléreiként értelmezi. Magyarán a versritmus, a sorhosszúság, a rímek kérdését érthetjük ez alatt. Amikor ezekről a „feladatokról” ír, mintha Petrarca szavai csengenének vissza a L’ascensione al Monte Ventoso című híres írásából,[9] amelyet meglátásom szerint József Attila is átvett az ismert „szallagút”-hasonlatában, s amelyek éppen a formai problémák leküzdését és költői átsajátítását hangsúlyozzák, miként Pilinszky A mű születésében: „A formai problémák egy költő számára azok a csodálatos kapaszkodók, amik nélkül soha nem pillanthatná meg a világ panorámáját. A kialakított költői formavilág is egy ilyen kapaszkodó – még sok más ellenállás mellett –, tessék megmászni. De elsöpörni: kontármunka.”[10]

A „költői állapotot” és a költői létet Pilinszky a figyelemmel azonosítja: „Talán a legszembetűnőbb, legállandóbb jele a költői alkatnak az örök figyelem, a lankadatlan, ugrásra kész éberség. Költőnek lenni föltétlenül kimerítő és emésztő állapot. A legtöbb költő látszatra tétlenül él. Mivel a szakadatlan munkálkodás közben nem jut ideje a munkás polgárt mímelnie. Bármire is emlékszem vissza az életemben, minden emlékemet túlexponálja az éber, már-már személytelen figyelem. Aki magának él, nem így figyel.”[11]

Pilinszky szerint a költő számára két kihívó ellenállás van: a nyelv és az élet, amelyet szerzőnk a „túlexponált emlékekkel” nevez meg: „Tehát a költő számára két kihívó ellenállásról beszéltünk idáig: első volt a nyelv, második az élet, túlexponált emlékeknek formátlan, állandóan születő és szaporodó tömege, ami valóságosan megfekszi, rárakódik, elnehezíti őt. Éppen ezzel áll kapcsolatban a megformálás igénye: az »ihletet« formák közé kell »szorítani« [ez a nyelvvel való „birkózást” is jelenti – H. K.]: Ezzel szemben dolgozik – és ez már szorosabban a mű születéséhez tartozik – a kiválasztás, az elrendezés, a megformálás igénye. Természetesen ahol a valóság, az élmények szorítása a legélesebb, a legfeszélyezőbb – épp azokon a pontokon sűrűsödik, fokozódik (hogy úgy mondjam, lokalizálódik) a tulajdonképpeni költői tevékenység. Ezek az érintkezési pontok jelzik, mint holmi határzászlók, a költő problémakörét, a költő világát. Tehát a valóság szorításával szemben fölvonuló és mintegy fölszabadulást, a fölszabadító kifejezést, megformálást kierőszakoló ihlet lappangó formában tulajdonképpen állandó előcsatározásban áll saját nyersanyagával.”[12]

Rendkívül izgalmas, amit Pilinszky a mű születésének folyamatáról ír A mű születésében. Ezt a folyamatot, ami a vers keletkezésekor a szerzőben lezajlik, négy mozzanatban rögzíti, amelyeket most pontokba szedek:

1. „indokolatlan biztonságtudat”
2. „szituáció-érzés”
3. ennek „képi megfogalmazódása”
4. mozgások

Az „indokolatlan biztonságtudat” a szerzőé, aki érzi és hiszi, hogy most verset fog alkotni. A „szituáció-érzés” annak a vershelyzetnek a megtalálása, amelyből a készülő vers majd „elindul”. A „képi megfogalmazódásokat” alighanem mindannyian értjük: milyen szóképekben, metaforákban tárja elénk a szerző azt a bizonyos „szituáció-érzést”. S végül a „mozgások”. Pilinszky számára mindig nagyon fontos volt a mozgás, és ebben a szövegében is hangsúlyozza a mozgás és a test (a fizikum) kapcsán: „Nem papiroson írok, hanem fejben, s amit írok, a fizikumommal ellenőrzöm. Ő súg, ő segít át a nehézségeken, ha megtorpanok.”[13] (Kiemelés az eredetiben.) Ugyanakkor ez a „mozgás” a versszövegeiben is tetten érhető: bármennyire objektív lírát művel, bármennyire statikusnak hatnak egyes szövegei (gondoljunk például az Apokrif kezdő versszakára), a versei a látszólagos mozdulatlanság mellett „mozgással terhesek”. Mindig haladnak valahonnan valahová.

Ezt A mű születése című írás egy másik kitétele is alátámaszthatja: „A vers, vagy mondjuk úgy, az ihlet izgalma az indítás pillanataiban a startvonalra kuporodó futó izgalmához hasonló nálam, s az első megtalált kép indítása oly erős, mint a felcsattanó startpisztoly hangja: a pálya, a vers pályája szinte magától húz előre, csak arra kell vigyáznom, hogy el ne vétsem a lépést, a vers fölszabadító örömét s a szigorú versenyszabályokat egy közös élményben élem át, szinte – mint már mondottam – az egész fizikumommal.”[14] A „startra kuporodás”, a futás és az ezzel járó felszabadító öröm: mind a versírás dinamizmusát, s ami számunkra, olvasóknak többet jelent, magának a versszövegnek a mozgékonyságát, ha tetszik, „futását”, de mindenképpen a dinamizmusát jelölik.

A „mozgás” fontosságát a költő számára még egy, ugyanebből az írásából származó idézettel támaszthatom alá: „Az első sor nálam rendszerint első sor marad, s ebben a már említett alapvető szituációt rendszerint valami éles kép rögzíti. Mozgás még alig-alig van benne, de hogy úgy mondjam, mozgással terhes.”[15] Ugyanakkor a mozgás szemantikáját és funkcióját a megjegyzés egzisztenciális, imaginatív és autopoétikus értelemben is kitágítja. Az egyik a verskezdő „első sorra” vonatkozik, ami azért is nagyszerű, mert mind Nemes Nagy Ágnes, mind Weöres Sándor (Pilinszky kortársai, s szintén az Újhold folyóirathoz tartozó költők) rendkívüli figyelmet szenteltek a vers keletkezésében az első sornak, illetve Weöres szavával „az első csírának”. Pilinszky az első sor „problémáját” a mozgással kapcsolja össze, s ebben elválik az említett másik két költőtől. Nemes Nagy Ágnes így ír az „első sor” kérdéséről: „Hogy mi jut eszébe a költőnek legelőször egy leendő, egy megírandó versből, az nagyon jellemző, de nehezen kitapintható szellemi mozdulat. Mindnyájan tudjuk, a vers szinte mindenből kiindulhat, egy képből, egy szókapcsolatból, rímből, ritmusból, vagyis a „téma” és a nyelvi elemek bárhol, bármiben előállható, gyors cserebomlásából. Mégis úgy gondolom, hogy az »első sor«-nak kitüntetett helye van a versindító lehetőségek között. Különösen, ha rövid versről, egyszerű szerkezetről, ómódi szóval dalformáról van szó. Azt hiszem, belenyugodhatunk, hogy a dal – rendszerint – a kezdetén kezdődik.” [16] Weöres Sándor A vers születése című doktori disszertációjában (amelynek megnevezése nagyon is „egybehangzik” az általam elemzett Pilinszky-előadás címével) így beszél a vers megindításának folyamatáról: „Néha valami esemény, látvány vagy más körülmény, melyet annak idején tán alig méltattunk figyelemre, az emlékeink közül kiemelkedik és sürgeti a verssé válást; vagy egy részletnek-való motívum kezd izgatni bennünket, és keressük hozzá a keretéül alkalmas tartalmat [...] Lehet a költemény csírája egy versforma is, amihez csak később képződik a tartalom.”[17]

Pilinszkynél az írás nemcsak a mozgással, hanem a testtel (a fizikummal) is összekapcsolódik,[18] teljesen érthető módon. S ez is megmutatja költészetfelfogása rendkívüli modernségét. Nála a test, a mozgás és az agyi működés összekapcsolása tűnik a költészet „tétjének”, valamint ezen túlmenően az, hogy a költő a saját fizikumát, a saját testét is mintegy „beleteszi” a versbe, áldozatul „dobja” (emlékezzünk csak Bulgakov A Mester és Margaritájára) azért, hogy a vers, mint a költői elme („agy”) és a nyelv kreátuma létrejöhessen. Talán itt ragadható meg Pilinszky lételméleti, a létezés mikéntjére és a – Heideggerrel szólva – a létben való „benneállása”, valamint a költészetfelfogása és a versírási gyakorlata közötti kapcsolat.

Jegyzetek

[1] Weöres Sándor: A vers születése. In: Uő: Egybegyűjtött írások 1. Magvető, Budapest, 1986, 236.

[2] Ezzel kapcsolatban számos szakírást említhetnék, most csak egy nagyon friss szövegre hivatkozom: Kulcsár-Szabó Zoltán: Önmegszólítás és dekreáció. Pilinszky János: Magamhoz. Irodalmi Magazin, 2021/3., IX. évfolyam, 13–19., különösen: 13.

[3] Dosztojevszkijnek a Pilinszkyre tett hatásáról először talán Tverdota György írt. Vö: Tverdota György: Pilinszky és Dosztojevszkij. In: „Merre? Hogyan” Tanulmányok Pilinszky Jánosról. PIM, Budapest, 1997, 96–104. Ugyanakkor éppen ebben az évben, 2021-ben, Dosztojevszkij születésének 200. évfordulójának tiszteletére jelent meg egy magyar és orosz nyelvű tanulmánykötet, amelyben a Dosztojevszkij–Pilinszky-kapcsolattal öt tanulmány is foglalkozik: Horváth Kornélia: Dosztojevszkij és Pilinszky: Létfelfogás – művészet – nyelv, 265–271., Kontra Attila: Dosztojevszkij hatása Pilinszky János kárhozatról szóló elmélkedéseiben, 272–278., Szmeskó Gábor: „…válasza az alázat”. Pilinszky és Dosztojevszkij, 279–287., Burján Ágnes: A lét negyedik dimenziója – Rilke, Pilinszky és Dosztojevszkij, 288–296., Szávai Dorottya: „Dosztojevszkijnél látom, amit nem látok.” Dosztojevszkij – Pilinszky – Takács Zsuzsa, 297–315. In: Dosztojevszkij 200. Szerk. Földes Györgyi, S. Horváth Géza, Szávai Dorottya. Gondolat, Budapest, 2021.

[4] Pilinszky János: A mű születése. In: Publicisztikai írások. Osiris, Budapest, 1999, 37–41.

[5] Pilinszky János: Publicisztikai írások, i. m., 37.

[6] Wilhelm von Humboldt: Az emberi nyelvek szerkezetének különbözőségéről és ennek az emberi nem szellemi fejlődésére gyakorolt hatásáról. In: Uő: Válogatott írásai. Európa, Budapest, 1985, 69–116.

[7] József Attila: Ihlet és nemzet. In: József Attila: Tanulmányok és cikkek. 1923–1930. Szövegek. Közzéteszi: Horváth Iván bevezetésével Barta András, Golden Dániel, Hegedűs Orsolya, Kis Zsuzsanna, Serény Zsuzsanna. Osiris, Budapest, 1995, 53–55.

[8] Pilinszky János, i. m., 37–38.

[9] https://letteritaliana.weebly.com/lascensione-del-monte-ventoso.html. (Letöltés ideje: 2021. 10. 16.)

[10] Pilinszky, i.m., 38.

[11] Pilinszky, i. m. , 38.

[12] Pilinszky, i.m., 39.

[13] Pilinszky, i.m., 40.

[14] Pilinszky, i.m., 41.

[15] Pilinszky, i. m., 40.

[16]konyvtar.dia.hu/html/muvek/NEMESNAGY/nemesnagy00137a/nemesnagy00158/nemesnagy00158.html (Letöltés ideje: 2021. 10. 16.)

[17] Weöres Sándor: A vers születése. (Meditáció és vallomás). In: Uő: Egybegyűjtött írások 1. Magvető, Budapest, 1986, 247.

[18] E tekintetben érdekes lehet a szintén 1947-es A test költészete című Pilinszky-szöveg is. Pilinszky János: Publicisztikai írások. Budapest, Osiris, 1999, 41–43.