A kultúraközvetítés legmagasabb foka
A műfordítók sosem állnak reflektorfényben, kivéve talán egyetlen napját az évnek: védőszentjük, Szent Jeromos napját, szeptember 30-át. Idén is ezen a napon adták át a Külgazdasági és Külügyminisztérium szervezésében a Balassi műfordítói nagydíjat a Magyar Tudományos Akadémián. Az idei díjazott Sohár Pál.
Szent Jeromos idén szeptember 30-án egy kis délutáni, beragyogó napsütéssel örvendeztette meg a műfordítás napját ünneplő vendégeket a Magyar Tudományos Akadémia Felolvasótermében. A Balassi műfordítói nagydíjat 2017-ben a Külgazdasági és Külügyminisztérium alapította, céljuk az volt, hogy ösztönözzék az irodalmunkat fordító külföldi alkotókat, másrészt hogy ezeknek a műfordítóknak köszönhetően az idegen ajkú olvasók is megismerhessék a klasszikus és kortárs magyar költészet, próza jeles képviselőit. A műfordítás terén a Balassi-díj az első magyar állami kitüntetés, jelenleg nincs is más ehhez hasonló rangú elismerés. Idén ötödjére adták át a díjat, korábban Adan Kovacsics (Chile), Vickó Árpád (Szerbia), Teresa Worowska (Lengyelország) és Jurij Pavlovics Guszev (Oroszország) részesült az elismerésben.
Az ünnepélyes díjátadónak méltó helyszínéül szolgált a Magyar Tudományos Akadémia épülete. Már az aula magával ragadó eleganciája lenyűgözi az ide látogatót, de a festményekkel, szobrokkal gazdagon díszített Felolvasóterem sem kevésbé figyelemre méltó: az óriás ablakok felölelik a Duna látképét és a Lánchidat. Mint az ünnepséget bevezető moderátori beszédben hallhattuk, a díjátadó eseménye különleges, intenzív találkozás a műfordítással. A műfordítói tevékenység egy olyan jól bevált kétezer éves gyakorlat, amely nemcsak hogy megállja a helyét a mai modern, digitalizált, kaotikus világban, hanem képes ezt a világot felülmúlni is. A fordítás országokat, kontinenseket köt össze, s mint ilyen, kiemelten fontos a Külgazdasági és Külügyminisztérium számára – hallhattuk a köszöntő szavakat.
Ezt a gondolatot fűzte tovább Schőberl Márton, a Külgazdasági és Külügyminisztérium helyettes államtitkára, aki beszédében hangsúlyozta: a műfordító küldetése mindig ugyanaz, kultúrát fordít. Célja, hogy beavassa a célnyelvű olvasókat a forrásnyelvi kultúrába, és a szavak erejével szoros kapcsolatot teremtsen az olvasó és az olvasott között. Schőberl Márton úgy fogalmazott: nincs a kultúra közvetítésének magasabb foka, mint a műfordítás, hiszen a műfordítók lehetővé teszik, hogy a világ idegen nyelveken is megismerhesse irodalmunk nagyjait. A díjazott személyét persze nagyon nehéz évről évre kiválasztani – tért ki a politikus az elismerés odaítélésnek gyakorlati részére. Mint elmondta, hét szakmai szervezet képviselőiből álló kuratórium tesz javaslatot rá, és az eddigi névsor azt bizonyítja: méltó alkotók kiváló szakmai teljesítményét jutalmazzák az elismeréssel.
A helyettes államtitkár ekkor bejelentette az idei díjazott személyét: Sohár Pált. Az alkotó nevének elhangzásakor betöltötte a taps a termet. A költőként, íróként is ismert Sohár Pál a mai napig aktív műfordító. A helyettes államtitkár röviden ismertette a címszavakban is regényesnek ható életrajzot. Sohár Pál a magyar irodalmat ülteti át angol nyelvre, és egyben népszerűsíti is Amerikában. Tizenhat vers- és prózakötet fordítása fűződik a nevéhez, többek közt Faludy György és Kányádi Sándor műveit ismertette meg a nagyvilággal. A közelmúltban fordította le angolra a kortárs erdélyi költőnemzedék két fontos képviselője, Böszörményi Zoltán és Farkas Árpád új versesköteteit. A műfordításokon kívül több saját verseskötete és prózai műve jelent meg.
A délután fénypontjaként Schőberl Márton a díjazottat szólította maga mellé a pódiumra, ám jó ideig senki nem tudott megszólalni a szűnni nem akaró taps miatt. Sohár Pál mosolyogva, a maga kedves szerénységével, megilletődve állt a közönség előtt, és mintha az „igen, megérkeztem, érdemes volt” érzése sugárzott volna róla. Miután átvette az elismerést – a Balassi műfordítói nagydíj egy, Friedrich Ferenc Munkácsy-díjas szobrász- és érmeművész készítette kisplasztikából, egy díszes kivitelű oklevélből, valamint pénzjutalomból áll – rokonszenves közvetlenséggel, ízes akcentussal és nem utolsósorban derűvel mesélt pályafutásáról, annak nehézségeiről és szépségeiről. Az irodalom iránti szenvedélye Magyarországon kezdődött, és azóta is ide kapcsolódik. Rendkívül fájdalmas volt számára 1956-ban elhagyni a hazáját – vallotta meg a költő. Beszédének különösen élvezetes része volt, amikor azt fejtegette, milyen fontos szerepet játszik a magyar versben a rím, és hogy mennyire más e téren az angol nyelvű költészet. Sohár Pál kitért arra is, hogy barátja, Kányádi Sándor révén ismerhette meg Böszörményi Zoltánt, aki találkozásuk óta meghatározó szereplője pályájának. Sohár úgy fogalmazott: munkássága megkoronázásaként, megpecsételéseként értékeli a Balassi-díjat. (Sohár Pál teljes beszéde itt olvasható az Irodalmi Jelen oldalán.)
Az est moderátora ekkor kérte fel a már többször emlegetett pályatársat és barátot, Böszörményi Zoltánt laudációja megtartására. A költő, író szerkesztő maga is érezhető megilletődöttséggel méltatta a díjazottat. Beszédében Sohár Pált Gabriel García Márquez egy kiváló fordítójához, Gregory Rabassához hasonlította, akiről a világhírű író egyszer azt mondta: a Száz év magány jobb az ő fordításában, mint az eredeti regény. Sohár Pál is ilyen értő és értelmező alkotó – emelte ki Böszörményi Zoltán, majd felolvasta azt a lenyűgözően gazdag költői névsort Ady Endrétől Szőcs Gézáig, akiknek műveit Sohár megismertette idegen nyelven. Mindezt úgy, hogy a forrásnyelv jelentésbeli árnyalatait, ízét-zamatát, lüktetését és hangulatát mindenben érzékeltetni tudta. Egy ilyen színvonalú munkához már-már némi – a legjobb értelemben vett – megszállottság szükségeltetik, fogalmazott Böszörményi Zoltán. És végül egy igazán szép elismerés írónak és fordítójának egyaránt: miután egy kanadai irodalomprofesszor elolvasta fordításban Böszörményi Zoltán egy regényét, megkérdezte tőle: angolul írta-e. Kell-e mondani: a fordító Sohár Pál volt. (Böszörményi Zoltán teljes beszéde itt olvasható az Irodalmi Jelen oldalán.)
Hogy a díjátadó fényét emeljék, egy rövid zenei irodalmi műsorral is készültek a szervezők. A műsorban fellépett Törőcsik Franciska színművésznő, Haumann Máté színművész és Borbély Mihály klarinét- és szaxofonművész. Egy virtuóz klarinétszóló azonnal meg is adta az est hangulatát: miközben a művész nagy átéléssel szólaltatta meg hangszerét, megkoreografált mozdulatokkal járta be a helységet. Végül a klarinét elhalkult, és „átadta a szót” a színművésznőnek. Törőcsik Franciska hasonló hatást váltott ki Faludy György Alkony a dűnén című versével. „A dűné oldalán ülünk az estben / s nézzük, míg lábaink alatt / homokszemek tolongnak, esnek, / gördülnek, folynak, hullanak” – hullámzottak a verssorok, s közben aláfestésként lágyan szólt a klarinét. Ugyanezt a művet Haumann Máté előadásában is meghallgathattuk angol nyelven, Sohár Pál fordításában – úgy, hogy aki esetleg nem beszéli az angol nyelvet, az is megértette a sorok lüktetését.
Különös módon még a kinti világ is bekapcsolódott ebbe a zenés-irodalmi élménybe: az ablakokon betűző, lemenő nap lényegében élő képkeretként fogta közre a művészeket. Törőcsik Franciska ezt követően Böszörményi Zoltán Regál című regényéből mondott részletet, majd közvetlenül utána ezt is meghallgathattuk angol fordításban Haumann Mátétól, tanulságos élményként, hogy a prózának is milyen szerves része a ritmika, a lüktetés. A műsor végén Kányádi Sándor Halottak napja Bécsben című költeménye, ez a mindig felkavaró vers hangzott el magyarul és angolul egyaránt. Klarinétszóló zárta a verssorokat; a művész utolsó hangként már csak levegőt fújt a hangszerébe. A kezében megnyugodott, és elcsitult a hangszer.
A csendet megtörve az est moderátora végül arra kérte az egybegyűlteket, koccintsanak a díjazottal, és ünnepeljék vele tovább életműve elismerését.
Grecz Andrea
Fotók: FIRO
További fotók az eseményről a cikk fölötti lapozható képgalériában.
