Táj olvasószemüveggel

„De ahogy most felvillan benne közelgő útja (…), eszébe jut, vajon Anne Bogart (…) nem azt mondta egy előadásában, amire őt is elhívták, hogy a dolgokhoz vagy nagyon közel kell hajolni, vagy távolról kell őket szemlélni? Talán valami olyasmire gondolhatott, hogy közelről látszanak a részletek, a bonyolult szerkezetek, a megfejthetetlen összefüggések, kusza rendszerek, míg távolról a nagy összefüggések volnának kivehetők egy pillanatra, mint amikor az óriások, a küklopszok emelik fel súlyos fejüket, és körülnéznek. És hogy a középnézet, the medium view a semmi, a szürke halál, ahol minden megnyugtatóan ismert és tudható.”

Nem vagyok híve annak, hogy egy-egy, regényből kiemelt mondatot, passzust számukra túl súlyos, elbírhatatlan értelmekkel felruházzunk. Maga a szerző, Tompa Andrea figyelmeztet egy vele készült beszélgetésben, hogy egy regény mondatai csakis annak a regénynek a kontextusában telnek meg jelentéssel, amelyben megjelennek. Különösen így van ez egy ilyen gazdag szövetű, esszéisztikusan szétterülő szöveg esetén. Most mégis úgy érzem, a kiemelt mondat a regény egészére nézve fontos megállapítást tesz. És nemcsak azért, mert utalás történik benne az Odüsszeiára, minden utazás- és hazautazás-történet alapszövegére. És mert az Odüsszeia motívuma egyfajta búvópatakként a teljes regényen végigvonul. Hanem az utazás és értelmezés egysége miatt. Amiért az utazás belső utazás is. Mert miért indul útnak a regény névtelen főhőse, és miért jön haza annyi, a szülőhazától távol töltött év után, ha nem azért, hogy egyszerre közel is meg távol is legyen? Ahonnan a dolgok, és elsősorban a hazához való viszony új fényben, új perspektívából mutatkozik meg?

A regény legelején ez a névtelen főhős olvasószemüvegen át nézi a tájat, ennek köszönhető torzult látása. Az olvasószemüveg ugyanis a közellátás eszközeként a távoli dolgokat jótékony homályban hagyja. A regény elején megtudjuk, hogy ötvenes éveire kiveszett belőle az utazás vágya, a távoli tájak meghódításának szenvedélye, és tevődik fel benne a ’mit jelent a haza’ kérdése. Egészen addig csak utazott, mindig egy elérendő cél lebegett a szeme előtt. Akkor messzire kellett látni. Most befelé nézve, hazatérve, kicsit az időben is vissza közelre, a részletek megfigyelésére van szükség.

Ki ez a névtelen főhős? Senki több, mint az a valaki, akinek tudatában értelmet, formát nyernek a dolgok. A regényben minden, az értelmiségi létforma, a konferenciák, az orosz irodalommal való kapcsolat, a múlt, az apa múltja, az anya másik országba költöztetése ezt a tudatfolyam-áramlást mutatja meg. Azé az emberé, aki a regény elején egy osztálytalálkozó apropóján visszatér a szülővárosába. Aki felteszi a kérdést: mi a haza, mit jelent hazatérni?

A regény ezt a kérdéskört járja körül, próbálja megválaszolni. Méghozzá elsősorban három síkon: a tér, a nyelv, valamint a regény szereplői által. Lássuk először, hogy a tér mit is jelent.

Az osztálytalálkozóra a főhős frissen megszerzett jogosítvánnyal a zsebében, autóval indul. Autózni, vezetni szokatlan számára, ráadásul még egykori osztálytársait is szállítania kell. Az autózáshoz távollátó szemüveget kell felvennie. Ezt a távollátó szemüveget még felnőtté válásakor kapta meg. Messzire, a szemhatárig látni a felnőttséggel egyidős számára. „Mintha megállt volna az idő a szemében, ugyanaddig látna most is. Csak a szemüvegkeretek változnak, szépülnek, drágulnak, divatoznak, a fókusz azonban változatlan.” Még akkor is, ha az éles látás inkább lehetőség, mint megvalósult cél, hiszen ritkán használja, akárcsak az olvasószemüveget, mert sosem érezte szükségét, hogy a maga teljességében lássa a dolgokat. Elvégre „a dolgok tisztán, egészen tisztán úgysem láthatóak. És a teljesség sem rajzolódik ki.” Olvasószemüvegen át nézni a távoli dolgokat a körvonalazatlanság, a töredezettség szimbóluma is a regényben, melyek elsősorban köztes, átmeneti terekhez kapcsolódnak. Ilyen átmeneti terek a két repülőút közötti bolyongások ismeretlen helyen. Például az a „másik” Jamaica, a New York városrész megszámlálhatatlan templomaival és mosodáival. Mégis minden megállás, átmenet fontos, mert tükröt tart: mi lenne, ha végleg itt maradna, egy olyan helyen, amely a „vágyak térképén” sosem szerepelt? Milyen fordulatot venne onnan az élet?

Átmeneti tér az otthon és haza közötti reptér szorongató senki földje. Mégis ez a kezdet, a kiindulás az egykori haza felé vezető úton, aminek már nincsenek meg a megfogható konkrétumai: „se ház, se szeretett arc, csak valamiféle múlt várakozik, mégis úgy érzi, valaminek lennie kell, és ő alkalmatlan a megnevezésére.” Fontos mondat ez a regényben. Mivel maga a cél is elmosódott, az utazni kell imperatívusza egyre inkább egy belső utazás felé ragad el. (A szülőváros neve nem hangzik el, viszont az olvasó könnyen beazonosíthatja, hogy Kolozsvárról van szó.) És ebben a belső utazásban derül ki, hogy hazatérni fáradságosabb, mint elmenni. Elmenni ifjúságunk teljében boldog harcba indulás, vágyódás az ismeretlen után. Hazatérni sok év távlatából magába foglalja a megnevezhetetlenséget, az odüsszeuszi senkiséget. Számvetésre, önértelmezésre késztet. Amikor rájövünk, a múltunkhoz apánk besúgó múltja is hozzátartozik. Amikor mellbe vág, hogy szülővárosunkban nincs egy élő ember, akinél megszállhatnánk. Hogy ugyanúgy fizetnünk kell a szállásért, mint egy idegen nagyvárosban. Ilyen szempontból telitalálat a regény címe, amely egyszerre lehet főnév és határozószó. Főnévi értelemben is termékenyen többértelmű, tájat, szülőföldet, nyelvet, nemzetet egyaránt magába foglalhat, és akkor még a szóhoz tapadó kulturális vagy történeti (romantikus) allúziókról nem is beszéltünk. Határozószói értelemben a haza nem hely, hanem irány. A haza nem otthon. Haza csak elindulni, legfeljebb megérkezni lehet, benne lenni nem.

A regény olvasása során olyan érzés kerítheti hatalmába az olvasót, mint amikor egy burjánzó mintájú keleti szőnyeget szemlél. Távolról nézve a szőnyegminta egy nagy egészt rajzol. Közelről nézve viszont a nagy minta sok kicsire ágazik szét, az egyes motívumok újabb motívumokat rejtenek magukban. Ilyen nagymintaként fogható fel a regény cselekményváza: a középkorú írónő hazaindulása érettségi találkozóra, amely viszont rengeteg kis mintára, emlékezésszálra, időbeni előre- és hátraugrásra, kulturális témájú esszébetétre, gondolati-képi általánosításra szövődik tovább. Az olvasó magáról az utazásról, a mit jelent utazni kérdéséről is fontos gondolatokkal szembesülhet. Arról, hogy a köztes tér köztes időt is jelent, valamitől távolodni, valami felé közeledni az időben is összezavar. Nemcsak terek közé, de az idők közé is be lehet ragadni. Mint amikor időzónák közé szorulunk egy-egy repülőúton. Mint amikor első repülőútjára emlékezik a beszélő. Habár az első repülőút az idők kezdetét jelenti számára, az ablakból megpillantott Grönland mégis az időtlenségre emlékeztet. És akkor már rögtön a nyelvnél is vagyunk. Hiszen a sziget angol megnevezése, a Greenland egészen más képzeteket kelt, mint a magyarul megnevezett Grönland jégszigete. Van ilyen, hogy Greenland? – teszi fel a kérdést a főhős. Valami egészen új, ismeretlen helynek mutatkozik a világ teteje, amely ráadásul a repülőből csak egy karnyújtásnyira van. Amihez nem elég az anyanyelv megnevező funkciója. Az inkább csapda, mivel elrejti a világot, ahelyett, hogy feltárná. A nyelv elégtelensége máshol is felbukkan a regényben. Mint a fordítás problémája. Mint egymás megértésének a kérdése. Ez a nyelvi elégtelenség élteti a rengeteg idegen, angol, orosz szót, kifejezést a regényben. Az anyanyelvbe beékelődő idegen szavak hangzása, holdudvara sajátos színt, hangulatot ad a szövegnek.

A nyelv mint a haza-hazátlanság kettősségének szép, mély értelmű része a szentpétervári ösztöndíjas időszakra emlékező rész, amikor is a beszélő folyton hiányos orosz nyelvtudásával szembesül. Az idegenség nem az otthonlét hiánya itt, hanem a szétterülő, parttalan, egyformán szürkésfehér tér. „Hogy hol végződik a szárazföld és hol kezdődik a tenger, megállapíthatatlan.” Nincs semmi, csak ez a jégtakaró, ez a befagyott tenger. A dolgok legsajátabb neve, jelen esetben a horgászlék válik fájó hiánnyá, idegenségbélyeggé, hogy aztán mégis ennek apropóján kezdeményezzenek beszélgetést a helyi horgászokkal az orosz irodalomról, valamint ennek fekete bárányáról, az emigráns Nabokovról.

A tér, mint láttuk, mindig az időt veti fel a regényben, a karakterek viszont – egykori osztálytársak, tanárok – a fragmentumok általi történetszövést. A történeteknek az elmondhatóság a tétje, a részletekből a mégiscsak valami egész felé való kilendülés. Az osztálytalálkozó mint olyan maga is az elszakadásból él. Arról, hogy mi történt az alatt a sok év alatt, mióta nem találkoztunk, csak képekről, egymás történeteiből értesülhetünk. És persze a történetek által sokféle haza és hazátlanság kirajzolódik. Ágó, a tengerentúlon tudományos karriert befutott ötvenes nő históriája, ahogy a cipőkben méri a karrier egy-egy mérföldkövét. A cipők története az osztálytalálkozón az elmúlt harminc év története. A Svédországban letelepedett, életrevaló Csabáé a skandináv életforma idegenségével, amely mégis a boldogulás lehetőségét jelenti számára. A főhős „földijével”, a Festővel való találkozásé, ahogy a Festő elszólja magát, elárulva idegenségét, amikor a porcukrot cukorpornak nevezi. És akiről halála előtt, amikor haza akarják küldeni a kórházból, kiderül, hogy műterme van, nem hazája. A kiüresedett, megtört, valaha fiatalokat pártfogoló Tanárnőé, aki az egykor szigorú, összeszedett Tanítónővel együtt már legfeljebb csak a múlthoz tartozhat. A haza viszont nemcsak a múlt felé, hanem előre is mutat a regényben, és ennek a jövőnek a Fiú a letéteményese. Bizonyítva azt, hogy a történetek továbbadhatók, a fia szemében a főhős története is továbbgyűrűzik egy újabb ismeretlen, ámde megértendő történetként. Akárcsak a főhősben az egykori osztálytársaké: egy lehetséges múlté.

Tompa Andrea: Haza. Jelenkor, Budapest, 2020.