Nyolc után
Válság-triptichon
Az ajtófélfának dőlve röhögött,
mint egy ostoba kölyök. Hiába, hogy közel
negyven volt már, kurvákkal a háta mögött
és az ölében. Vérágas szemekkel pásztázta
a szobát, hogy áldozatot találjon legalább
egy mondat erejéig, ami azonnal megaláz,
elsősorban téged. Pedig csak a saját
szomorúságát és gyávaságát nem érti, téved.
Ott állt tehát, nevetett, amíg te, nyomorult
hétéves, mozgattad a kezedet a papíron,
hogy az első szószerkezetet leírd,
ami talán pont az volt, amit ő elsősorban magának
beszélt. Mindig te vagy a célpont, de ő maga a cél,
s már az arcél egyetlen moccanása is azonnali jele,
hogy a csalódottsága hirtelen jelöli ki a bűnöst,
aki ezen az estén csakis te lehetsz.
Gyenge vagy és védtelen.
Nincs sok tapasztalatod a gyűlölet terén,
így semmi gondolat vagy vélemény,
csupán egy szorítás belül. Gyorsan nő,
a mellkasod feszül, amit egy lélegzetvétel
még enyhíteni képes, amíg ismét rád nem vetül
a szem, a véres. Úgy látod, forog,
és mindig egy irányba néz, mégis mintha
egyfolytában követné, hogy merre mész.
Pedig nem is menekülsz, bár jó volna már.
A szoba minden éle összezár, és egész lényed
már csak várakozni képes. Majd újabb szavak,
akár a kövek, rakódnak a könnyek helyett,
ismerős és mégis ismeretlen minden kép
és mozdulat, s csak azt érzed, hogy fogva tart.
Aztán jön, ő maga, akár a rémület, és egyetlen
ütéssel mintha kifordítva szülne meg.
Hogy kifordított legyél, szegény.
Egy elnémított ellenvélemény.
*
Félelem és szorongás, ezt hozta nekünk.
A minden elvesztése nem a hírnév vagy a pénz,
s hogy nincs, ki többet ránk nézzen tisztességesen –
én amúgy is unom már a sok tekintetet.
Hogy kisemmiztek, bizonyára a mi hibánk is.
Néhány szabály, lábjegyzet, paragrafus
számunkra ismeretlen volta, némi hanyagság,
ami összefügg az idő természetével,
hogy valami oknál fogva mindig kevés
adatik meg ebből a végtelennek tűnő egészből.
És még csak azt sem hiszem, hogy jót nevetnek
a hátunk mögött. Bárcsak állna ott valaki,
zajt csapva, akire mi őszintén és odaadón
figyelhetünk. Bárcsak nyílt volna egy száj,
mozdult volna egy kéz. De még mi is tehetetlenek
voltunk magunkkal szemben. Most, hogy közeledik
a tél, nem a hideg, a hó aggaszt, leginkább a csönd,
a legérthetőbb nyelv, a kimeríthetetlen.
*
Mit is akartak tőlem, nem tudom.
Talán főhajtást, egyszerű várakozást.
Azt, hogy ne szóljak, ne lázadjak,
ki ne álljak magamért –
az ilyen akár még veszélyes is lehet.
Letörtek, ha mozdultam, és a kezüket
ajkukhoz emelték, mikor szólásra nyílt a szám.
A mozdulat elcsuklott,
hang nem jött ki többé a torkomon.
Már szállingózott az azévi első hó,
január vége. Nem tudtam máshová menni,
a téren állva fogalmam se volt,
merre van észak, hogy arra épp dél-e,
kelet vagy nyugat, irányt nem láttam,
csak az egy helyben levést.
Nincs annál rémületesebb,
ha már tétje sincs a lélegzetnek
és az evés sem öröm, csak kötelesség,
amit napról napra teljesíteni kell.
Nem volt már kulcs, ami a zárba illene,
mert zár se volt, ami elválaszt két külön
világot. Egy tömbbé vált a tér, a házak,
utcák, és nem voltak már csak hónapok hátra,
és legfőképp januárok.
Nyolc után
Egyszer csak vége lett az ásításnak,
kinyíltak a szemek, a szájak becsukódtak.
A szoba fülledt ámulatba zuhant,
végre ígéret és elvárás nélkül ültünk.
A történetek végét jött idő megélni,
mindenkinek saját szennyesére kötni csomót.
Ha már kidobni nem lehet, mi volt,
legyen zárt, mint egy játszótér este nyolc után.
A csönd azonban rég nem illik ránk,
föltűnik pislogása, jajgatása,
s hogy alábbhagy szinte mindegyik
mozdulásra, azt hirdeti, a szív is félrever.
Öngyújtó kattanása, lélegzetvisszatartva
nézel, mint akire fal omlott, nincs erőm
levenni, bátorság se már, mindenem füst
takarja el. Fölállok, aztán körbe, ahogy szoktam.
Ebben a pillanatban szinte bármiről azt
mondanám, értelmetlen hogy van.
A beszéd persze nem segít, tovább a hallgatás.
Ketten mondatok nélkül, semmi más.
Ha indulok, áldott leszel ugyan, de elhagyott.
Még itt vagyok.
Nietzsche
Nagy voltam szónoklataimban.
Nem volt csatorna, miben bent ragadt
volna a legkönnyebb emberi nedv,
mely egyúttal a legfájdalmasabb is.
Ezzel teltek be napjaim.
A hangokra sokáig nem figyeltem.
A játék fontossága némi frázis volt csupán.
A kéz csak eszközként előttem évekig –
biztos alap támaszkodáshoz.
Végül nem is a nyelv hozta meg a sikert,
inkább egy mozdulat egyszerűsége.
Közöny nem kergethetett el
egyetlenegy tekintetet sem.
Szomorúság nem létezett, csak ráhagyatkozás
arcaimra. A szemek mereven, a rögzítés kín.
A döbbenet lesz gyilkosa a zajnak,
néha hallhatod te is, ha figyelsz.
Azt sem lehetne mondani,
hazudtam – legfeljebb, hogy hallgatásom
jókor érkezett. Sokan nem tudják,
töprengésük mérgezett nyíl, hegyes,
akár a tekintet, ami kikényszeríti.
Máshogy nem is, negédes álom volt,
amelyre vágytak, de pusztításom
elűzött minden manírt,
ami a kétkedésnek alapja lehet.
Brutális színházat emeltem.
Véres kezet mutattam föl –
holott csak elbeszéltem
mindannyiunkra érvényes történeted.
