Az orientál férfi
A szobor intelme Pygmalionhoz
Ó, Pygmalion, vigyázz, mit kívánsz,
mert az istenek meghallják szavad!
Ivorszobrot kapsz magad mellé,
társadul, ha szobor vagy tenmagad.
Ha élettelen kőtenger maradsz,
a metamorfózisra hiába vársz;
Az agg szobrász csak a márvány
vissztükrében láthatja önmagát.
Pygmalion, jól vigyázz, mit kívánsz,
mert hasonló csak hasonlót vonz,
tükörként veti rád vissza mindazt,
ami benned szép, és azt is, mi torz.
Ha szobrászként kemény anyagba
ülteted mindazt, ami férfiként vagy,
mondd csak, mesterem, csodálod,
hogy a vágyott átalakulás elmarad?
Pygmalion, vigyázz hát, mit kívánsz,
mert hiába a naphosszat faragás,
a szobrod csak fénylő árnyékként
vetül rád, mint élettelen lélekmás.
Vakít, kápráztat, ugyanakkor régi
hályogot tép le megfáradt szemedről,
s érthető talán, hogy egy magadfajta
mester, ettől, napról-napra kimerül.
Pygmalion csak vigyázz, mit kívánsz,
két kőtest összeforrni nem szokott.
Gátakkal teli egyesülésükben letörik
belőlük egy-egy darab imitt és amott,
s bár tüzet csiholni lehet velük, de karc-
sebek közt a szikra tovapattan hamar,
lágy összeolvadás köztük nem lesz soha,
csak egy suta találkozás és némi zavar.
Először neked kell átváltoznod, Pygmalion.
Az orientál férfi
Beléd rejtőzött az egész Távol-Kelet, és én
már képzeletemben sem érintelek, mert
távol, annyira távol rekedtél valahogy.
Egy despotikus egyszemélyes államban,
melynek uralkodója, alattvalója is te vagy,
bevehetetlen birodalmad őrzöd konokul.
Magad köré húztad a kínai nagy falat,
neked már túl nagy falat nyitott szívvel
állni a sarat monszun idején. Gondoltad,
inkább pókerarcú Buddhaként sakkozol
kedvedre, kis cserépkatonák a kezedben,
elvégre abból baj nem származhat.
Emlékszel? A cseresznyevirágzásról
beszéltél, egzotikus szigetekről, valami
távoli, titkos menedékről, miközben
csíkszemedből olvastam ki régi történetet,
a csukott szemhéjad vonalából, mert
a kérdő és értő tekintetemet nem álltad,
mialatt átsimítottam a bőröd, a hajad,
az idő szárított tealevelekké varázsolta
arcodat, elfordítottad a szoba nagy fala felé.
És ekkor én Csocsoszán sorsára jutottam,
mint megannyian előttem, a naiva szerep
már mögöttem, utánad meg az özönvíz.
