Könyvheti újdonságok – Kántás Balázs: A tér tenyerén

Az Ünnepi Könyvhéten az Irodalmi Jelen Könyvek (K 11-es) standjánál a szerző szeptember 4-én, szombaton 14 órakor dedikál.

Részlet a monográfiából

A Regál a kiűzetés, a talajvesztettség, az útkeresés és egyúttal egy új élet reményének regénye. Az emberi szenvedés és a megigazulás állomásainak dokumentarista eszközökkel bemutatott lélekrajza. Mányoki Endre a kötet fülszövegében a határhelyzet poklát, a minden mozzanatában kétséges létezés drámáját ragadja meg: „A menekülés mindig ugyanaz: hátunk mögött a kín, előttünk a remény. Közbül pedig az út, ami mindkettő egyszerre. Tarkovszkijnál mocsár, Babitsnál a cet gyomra. Böszörményi Zoltán Regálnak nevezi.”

Böszörményi esetében a keresés vágya felfogható egyfajta életbe avatási allegóriaként, amelyben az útkeresés során a főhős önmagát ismeri meg, miként a polgári életben is megpróbáltatások, kihívások sorozatait elszenvedve és legyőzve lehetséges feljebbre – akár csupán az önismeret magasabb szintjére – eljutni. A megélt sors eseményei közül a kommunista Románia, a hetvenes évek vége, a kezdődő felnőttkor egzisztenciális problémái, a körülmények szürkesége, valamint a kisebbségi lét, a Securitate börtöne, a szökés és a lágerélet jelzik az alászállás stációit. A kilátástalanságot megtapasztalva elhull vagy edződik a lélek, a próbatétek során a psziché addig ismeretlen képességeket szerez. Minden beavatásról szóló mítosz és a népmesék is erre figyelmeztetnek: nem való az ilyen ösvényre az, aki megijed az alvilágba való bepillantástól. A valóság embert próbáló helyzetei, hús-vér rémalakjai legyőzhetők, szerepük jelentősége csökkenthető, különösen az írás és általában a művészetek segítségével. A Regál ilyesféle győzelem regénye: nemcsak annak lehetünk tanúi, ahogy a főhős megküzd saját démonjaival, félelmeivel, de valóságosan is felülkerekedik az embertelen körülményeken, nemet mond a diktatúrára, majd a lágerlét kilátástalanságára, és elindul a maga útján. Talán épp ez a nagyon ősi, mesei-mitikus küzdelem teszi annyira olvasmányossá a könyvet, hogy az – Payer Imre meglátása szerint – mindvégig fogva tartja az olvasót:

„Böszörményi Zoltán könyvét nem lehet letenni. Olvastatja magát. Mesteri módon adagolja a feszültséget, tartja fenn az érdeklődést. Nagyon jó a kompozíciója. Sőt, a végén felsejlik, csak fikcióként is értelmezhetjük a történetet. A váratlan tulajdonnév-kimondás a sok jelképes név helyett valódi katakrézissé lesz, megidézve a retorika nagy, archaikus erejét, hiszen minden név eredetileg katakrézis, nagy pillanatával úgy zökkent ki a fikció dimenziójából, hogy, mint az igazi irodalmi tapasztalatban másképp, újonnan értjük meg önmagukat is a regény olvasása után. Az igazság az eredetben van – mondta Heidegger. Talán ezért is írta meg Böszörményi Zoltán a kezdet könyvét. Lássuk mai eredetünk metaforáját – ami nem más, mint a Regál. A főhőst végül kiengedik a Regálból. Mehet tovább. De ez már csak a szubjektum-építés utáni, léttörténet utáni helyzet lehet. A könyv ezzel a fordulattal végződik. Hiszen, ahogy Ottlik Géza írta az Iskola a határonban – a másik nagy határ-regényben – a többi már csak meghosszabbított vakáció.”*

Amiként a határhelyzetben létezés regénye Ottliké, úgy a lágerélmény alapműve Örkény István Lágerek népe című dokumentumregénye.

Bevezető sorait szinte Böszörményi Zoltán művének mottójául írhatnánk fel:

„Kemény sors, de csak kemény kövön csiszolódik a jellem. Hiszek abban, hogy akik elviselték a fogság próbáját, elviselik a nehezebbet, a szabadság próbáját is. Hiszek abban, hogy otthon, a szabad hazában, sokszor igazságosabb bíró lesz az, aki itt a fogságban kenyeret lopott, mint aki a bírói hivatást megtanulta, de nem tudja, mi az: híján lenni a kenyérnek. Az igazságot sosem osztogatták ingyen. Mindig szenvedni és harcolni kellett érte.”**

Mezey Katalin Lengyel József és Fejes Endre örökségének továbbvitelét látja a Regálban:

„Lágerregény a sokoldalú író, költő, főszerkesztő új műve, és mint olyan, szervesen illeszkedik be a 20. századi magyar lágerregények sorába, valahová Lengyel József és Fejes Endre infernális tudósításai után. Csak gyorsabb, szerencsésebb ezúttal a főhős szabadulása, és várható a megkapaszkodása a polgári életben, ezáltal megengedi olvasóinak azt a következtetést, hogy a »regál« világa egyszeri és abszurd: elég behúzni a kapuját magunk mögött ahhoz, hogy megmeneküljünk az emberi lét egy végletesen romlott és erőszakos dimenziójától.”

A Regál megírásának idejét tekintve a trilógia harmadikként született darabja, és messze nem olyan szerteágazó történetekkel, fordulatos kalandokkal operáló mű, mint Az éj puha teste, vagy filozofikus betétekkel teli, mint a Vanda örök – Míg gondolom, hogy létezem, inkább a lélek és a fizikai valóság mélyrétegeibe enged bepillantani, letisztult írói eszközökkel. A szikár, szaggatott mondatok, a feszült, realista stílus az első oldaltól kezdve magával ragadja az olvasót. Mintha azonnal egy alagútba kerülnénk, kiűzetve az emberek világából, ahol végig kell botorkálni az ismeretlen végkifejletig, miközben csak a főhős, az elbeszélő magánmonológjait hallgatjuk. A téridő szűkös, minden percnek, kimondott gondolatnak súlya és ára van, minden történést éber figyelemmel kísérhetünk végig. A nyomasztó alaphangulatot irodák, szűk folyosók, bevándorlókkal zsúfolt szobák lámpafénye fokozza, mintha mindig ősz vagy tél lenne. Mintha a természetben, odakint is mesterséges nap sütne az égbolton. A Regál nem dokumentumregény, és nem is visszaemlékezés, noha stíluseszközeit tekintve ezekhez a műfajokhoz áll a legközelebb. Az író több mint két évtizeddel a traiskircheni menekülttáborban töltött időszak után vetette papírra erősen fikcionalizált, mégis alapvetően önéletrajzi ihletésű élményeit. A cím a láger szó, azaz tábor, jelen esetben menekülttábor anagrammája. Ugyanakkor a latin regal(is) melléknév és ennek újlatin származékai (az ófrancia és román regal, a mai francia royal, a spanyol real, az olasz regale és reale stb.) elsődleges jelentése királyi, átvitt értelemben fenséges, pompás, pazar, ez pedig a menekülttáborban élő ember körülményeihez képest hatalmas szemantikai ellentét.

Mezey Katalin kritikájában a címként szereplő szó egy másik jelentésrétegre is felhívja a figyelmet, amit ha a regény ábrázolta léthelyzetre vonatkoztatunk, mindjárt élesebb megvilágításban látjuk a szereplők kiszolgáltatottságát.

 „Esélyeik alakulását meghatározza ugyan a múltjuk, amelyből érkeznek, amelyből történetüket, emberi adottságaikat, iskolázottságukat, anyagi eszközeiket magukkal hozzák, de legalább ennyire, ha nem ennél is jobban befolyásolja lehetséges jövőjüket az a szűrő, amelyen itt keresztül kell jutniuk: maga a láger, vagyis a »regál« (amely szónak a jelentései közül kifelejtik a fülszöveg szófejtői a »polc«, »osztályozópolc« értelmet, pedig ez az a jellemzője, ami miatt a szóban forgó intézmény valamelyest különbözik

minden más lágertől).

A regény mintha azért született volna, hogy a szerző – talán az olvasók rejtvényfejtő képességét is bevonva – felderítse: valójában ki és mi rostálja meg, milyen szándék vezérelheti tovább, illetve akaszthatja el ezen a ponton a minden rendű és rangú, több országból ugyanide kerülő menekültek sorsát?”

Jegyzetek:

* Payer Imre, A modern lét metaforája, Prae.hu, 2011. november 15.

http://www.prae.hu/article/4262-a-modern-let-metaforaja/

** Örkény István, Lágerek népe, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó,

1984.

Kántás Balázs: A tér tenyerén. Közelítések Böszörményi Zoltán életművéhez, Irodalmi Jelen Könyvek, 2020.

Ízelítő a Kántás Balázzsal készült interjúból A hónap alkotója rovat vendégeként 2019 októberében

A fizetés nélküli szabadságra ment költői én

– A tervben levők közül elkészült viszont egy kismonográfiád, nevezetesen Böszörményi Zoltánról. Mivel ismerem a művet, ki merem jelenteni, hogy bármennyire szakmainak hangzik is a monográfia műfaja, ez a kötet biztos, hogy nemcsak a szakma érdeklődésére tart majd számot, mert alapvető művészeti, alkotói, irodalmi témaköröket érint. Lehet, hogy a Böszörményi-életműben is a nagyon aktuális vagy épp az örök érvényű társadalmi kérdések ragadtak meg?

– Zoltán pontosan olyan alkotó, aki verseiben és prózájában is igen gyakran foglalkozik mind örök érvényű nagy kérdésekkel, mind pedig aktuális társadalmi-politikai témákkal, problémákkal. Vagyis szépíróként hozzám hasonlóan jó értelemben konzervatív szerző, aki hisz abban, hogy az irodalomnak dolga a külvilágra, az emberi valóságra reflektálnia és referálnia, és nem csak l'art pour l'art érdemes írni. Ő is leginkább egy késő modern, kevésbé posztmodern szerző (pontatlanok persze ezek a korstílus-elnevezések, főleg egy rövid interjúban, de valahogy hívni kell őket), és eléggé ugyanabban az irodalomfogalomban és paradigmában hisz, amiben én is. Ebben az értelemben egy igen érdekes és jó életmű az övé. Nem véletlenül vállalkoztam róla is kismonográfia írására számos más kortárs magyar szerző mellett (eddig Kemény István, Bíró József, Géher István, és előkészületben egy kisebb esszémonográfia Petőcz András és Zsávolya Zoltán életművéről), és nem véletlenül van átfedés a Poetica Humanistica Hungarica Postmoderna (?) és a Böszörményi Zoltán életművét tárgyaló könyv között. Ami azt illeti, igen, akár laikusok is kézbe vehetik bátran, hiszen ez egy esszémonográfia, kevésbé száraz, tudományos szöveg. Miként hiszek abban, hogy a szépirodalom a valóságra adott művészi-emberi reflexió, abban is hiszek, hogy a metairodalmi szövegeknek sem feltétlenül csak a szűk irodalmárszakmának kellene szólniuk, hanem esetleg próbálják meg megszólítani az irodalomkedvelő laikus közönséget is, rávéve az olvasót az olvasásra. Mert lehet olyat játszani, hogy tíz irodalomtudós ír egymásnak egymást agyonidéző tanulmányokat, amiket a laikus olvasó nem ért, vagy legalábbis unja, ha a szeme elé kerül az ilyen szöveg, csak szerintem annyira nem érdemes. Az érthetőség és az olvasmányosság pedig egy bölcsészettudományi, művészetelemző szöveg esetében szerintem nem zárja ki az elmélyültséget és a szakszerűséget.

– Azt hiszem, ez a kézzelfogható és hiánypótló műveket eredményező irodalomtörténészi ars poeticád is szerepet játszott abban, hogy idén te kaptad a Gérecz Attila-díjat. A terveid hallgatva úgy tűnik, a díj nem szusszanásra, leülésre késztet, épp ellenkezőleg…

– Mit is mondhatnék erre… Hogy hiánypótló műveket írtam volna, nem hiszem, de leginkább olyan szerzőkről-életművekről írtam és írok, akik, amelyek érdekelnek. A Gérecz Attila-díjról azt tudom mondani, hogy a díjakat emberek adják embereknek különböző szempontok alapján, és körülbelül ennyit is érnek. A Gérecz Attila-díj alapvetően az elsőkötetes szerzők díja szokott lenni, bár a jogszabály nem zárja ki, hogy többkötetes, de mindenképpen 35 év alatti irodalmárnak adományozzák. Nyilván szórványosak és pletykaszintűek az információim, de történetesen tudom, hogy idén a József Attila-díj kapcsán is szóba került a nevem. Tudom, kik támogattak, kiknek köszönhető a döntés. Mivel az irodalmi középdíjak kissé elcsúsztak eredeti funkciójuktól, és az eredetileg pont az én nemzedékemnek és a középnemzedéknek szánt József Attila-díj (régen ráadásul konkrét kötetre is adták!) egyre inkább az idősebb, addig állami elismerés nélküli szerzők díja kezd lenni az utóbbi években a 65 év feletti díjazottaknak járó művészjáradék intézménye miatt (más művészeti középdíjak kapcsán ugyanez a tendencia megfigyelhető), hát itt van ennek de facto ifjúsági változata, de vele pro forma ekvivalens Gérecz Attila-díj, az én generációmnak, úgy tűnik, most ez a jussa...

Úgy vélem, növelhetné a kulturális kormányzat a kiosztható középdíjak számát, mert a nyolc (idén rendhagyó módon 16) József Attila-díjhoz képest a kétévente egy (idén rendhagyó módon 2) kiosztható Gérecz Attila-díj tényleg nem sok. Ha megkérdeznének erről, átgondolnám a jelenlegi rendszert. Lehet, hogy nem volna ördögtől való visszatérni az ántivilágban egy ideig fennálló gyakorlathoz, mikor a József Attila-díj például három fokozatú volt, nagyobb volt a kiosztható elismerések száma, és a különböző fokozatok különböző nemzedékeket szólítottak meg. Ezzel együtt természetesen örültem, amikor értesültem róla, hogy állami középdíjat kapok, és igen jól mutat az ilyesmi az ember szakmai önéletrajzában, azonban ettől sem jobb, sem tehetségesebb szerző, sem más ember nem lettem. Nem hiszem, hogy emiatt le kéne ülnöm, halogatnom kellene a további szakmai terveimet, az (irodalmi) élet megy tovább. Hangozhat ez akár valamiféle álszerénységnek, pedig csak igaz, mert nem vagyok egy túlzottan hiú gyerek... (nevet)

A teljes interjú az Irodalmi Jelenen olvasható.