Könyvheti újdonságok – Rónai-Balázs Zoltán: A vascsöves atya legendáriuma

Az Ünnepi Könyvhéten az Irodalmi Jelen Könyvek (K 11-es) standjánál a szerző szeptember 4-én, szombaton 15 órakor dedikál.

Rónai-Balázs Zoltán friss prózakötetében arról a kallódó korosztályról (pontosabban egy részéről) szólnak a történetek, amely a rendszerváltás környékén ért éppen fiatal felnőtté, és „nem találta fel magát”. Az ő mélyrepülésüket, züllésüket ábrázolja a szerző legtöbbször vidéki, kisvárosi környezetben.

A történések, bár különálló kisprózák, szorosan kötődnek egymáshoz számtalan átfedéssel, végső soron egy egészet alkotva.

Részlet a novelláskötetből

A Kisház

A Kisház, az ikonikus Kisház volt az önsorsrontás és a hülyeség egyezményes szimbóluma azok között, akik ismerték M. Antalt, aki az átlag mezővárosi alsó középosztály tagjaként hasalt át a szocializmus és a kapitalizmus határán, amit közkeletűen „rendszerváltás” névvel szokás illetni. Közben valahogy politoxikomán lett. A Kisházat sokszoros bukása után kapta a szüleitől a Felvégen, nem is rossz vidéken, és egy kis felújítandó, százéves parasztházat jelentett. Valójában azért adták, mert az öreg M. már tűrhetetlennek ítélte viselt dolgait, és imígyen szándékozott tisztességben a szárnyaira bocsátani. Jelezvén egyúttal, hogy ezzel vége is az anyagi támogatásnak. M., akinek érettségimentesen sikerült otthagynia a középiskolát, majd ráébredt, hogy dolgozni rossz és fölösleges, ellenben rumot inni hasznos és jó, így háztulajdonossá avanzsált. Az apjával aztán felújítgatták. És igazából szép kis kulipintyó lett. De ami a legfontosabb: kuriózum, már a puszta léténél fogva. Mert a „vitézek”, ahogy a kisvárosi léhűtő baráti kör magát nevezte, csak álmodhattak ilyesmiről. De nem kaptak. Nem ám! M. viszont igen! Nem is tudta feldolgozni.

Jó barátja, Mégnemady ugyan mondta neki még az elején, hogy adja el a francba, mert tönkre fog benne menni. Lévén, hogy egy házat fenn kell tartani. Úgy meg, hogy valaki nem csinál semmit, csak álmodozik, okoskodik, mesél meg vedel, az ilyesmi nem lehetséges. Aztán jönnek a köztartozások meg a megőrülés és a többi. Az árából viszont kihúzhatja, míg megszerzi az érettségit estin. Még az egyetemhez is hozzá tud kezdeni. És akkor majd lesz valami. Ámde M. nem hallgatott rá. Másokra sem hallgatott, akik pedig arra hívták fel a figyelmét, hogy ne adja el, becsülje meg, menjen el dolgozni, és éljen szép, normális életet, mert itt a lehetősége rá. Helyette inkább megőrült, még a köztartozások előtt, rögvest az elején. Belekattant, hogy van egy háza. Tele volt a fal meg a padló varázskörökkel. Megszállta a Vascsöves Atya, aki a nevében foglalt eszközzel szándékozott mindenkinek elhozni a szeretetet. Például az a pont is eljött, mikor M. próféta kijelentette: „Bennem már akkora a szeretet, hogy senkit nem vagyok képes szeretni.” És ez igaz is volt. A második tagmondat, legalábbis. Összeköltözött egy nővel, aztán az Atya szétválasztotta őket. Volt közben Vascső is, bőven. Addigra kinőtt az elgazosodott udvaron egy hamvába holt kerékpárjavító kisvállalkozás, nem magasra, csak olyan félméteresre, pont, mint a műhely falai, amelyek közt sohasem javult meg egy bicikli sem. Ellenben szép összegű állami hitelt hagyott hátra, miután a Munkaügyi Hivatalnál is be kellett ismerni a csődöt. Halihó! Szép szabadság! Nőjetek az udvaron, gyomok, nőj a konyhaasztalon, te mosatlan-Bakony, hízogass a szoba padlóján, te telente kályhából kikotort hamukurgán! Majd a kíméletlen szeretet egének gondfelhőkkel terhelt, zavaros szürkéskékjéből aláereszkedett a megváltó gondolat. És ezt a Müller Péter-féle Jóskönyv is megerősítette. El kell adni! Dobra vele! Dobra a Kisházzal, a felelősséggel, az immáron fűtetlen telekkel! Dobra magány! Dobra minden! Az Atyát kivéve! Meg a Vascsövet! Az ablakban tehát megjelent egy négyszögletes hullámpapír, talán banánosdoboz az előző életében, azon pedig egy felirat: EZ A HÁZ ELADÓ. Az ár kissé magasan. Annyira pont, hogy nem akadt vevő. Az idő meg telt, pergett a könyvelések homokóráiban a banki türelem homokja. M. pedig idegesen járt-kelt, még mindig a háztulajdonos parodisztikus gőgjével, de immár csak a maradékával, mert a nyakán a láthatatlan hurok fonódott összébb, és ez szerénységre intette. Barátai le-lejárogattak hozzá, elüldögélni a gazerdőség szélén, mert az Atya csak ritkán tört elő belőle agresszívan ekkortájt. De azért ott munkált. Erősen és mindenhatón. Olyannyira, hogy például egy nap elküldte hozzá a Boszit.

Amikor a Boszi megérkezett és bezörgetett neki az ablakon, M. Ösvényen volt. A magány ösvényén, ami szűk és néptelen, de leginkább nők nem járnak rajta, vagy férfiak, szóval, aki pont kéne, az nem. De annyira, hogy még véletlen sem. Nem lesz nőd, míg az Ösvényről le nem térsz! Az Ösvényről meg csak úgy tudsz letérni, hogy lesz egy nőd. Esélyed tehát annyi, hogy egyszer csak valaki más Ösvénye keresztezi a tiédet. Térben és időben. Mégpedig egyszerre. Szigorú, de a helyzet ez: ha egyszer ráléptél az Ösvényre, addig kell rajta járnod, míg ez be nem következik. Olyat is hallottam, hogy valaki élete végéig azon gyalogolt. Pech. Nagy pech. Volt már, aki öngyilkos lett emiatt. Megértem!

M. tehát Ösvényen, a Boszi pedig zörgetett az ablakán. Ki ne gondolna ilyenkor mindenfélét?! M. is gondolt. Mindig is tetszett neki a Boszi, de az másokkal volt, vagy egyedül. Vele nem. Ámde most… A Háztulajdonos elérkezettnek látta az időt!

A Boszi megnézte a házat, aztán beszélgettek. M. pedig örült, mert a vékony lány kedves volt hozzá. Na, nem annyira, csak az illendőség határain belül. Ámde mégis! M. megfújta a harci kürtöt, és támadásba lendült. Másnap már ő zörgetett a Bosziéknál mondvacsinált indokkal, és azt tapasztalta, hogy szívesen látja a lány. Ó, igen! − ezt gondolta. Itt a szerelem! A szerelemnek erről ugyan fogalma sem volt, de nem akart vitatkozni.

A Boszi pár utcával arrébb lakott maradék, masszív alkoholista családjának ehhez mért szeretetében. Ügyesen rajzolt és pszichésen nem volt kerek, sokkal inkább a nyugtatók és hangulatjavítók nagy kedvelője, leginkább némi alkohollal. Ezenkívül rendelkezett művész- és úrinőallűrökkel, szép termettel, szép arccal, akörül pedig hosszú, fekete hajjal. A munkát nem bírta. Idegrohamot kapott tőle. Mikor végzett a gimnáziummal, tekintettel apja, anyja és egy szál bátyja szórakozási szokásaira, no meg az anyagi helyzetükre, kipróbálta. Egy boltban lett eladó. Juventus ventus! De tényleg, a szó szoros értelmében idegrohamot kapott. A továbbiakban nem erőltette.

Mivel nem tudott a helyére kerülni társadalmilag, aminek persze a pszichés zavarokban is keresendő az oka, igen zárkózott lett. Kerülte az embereket, Orosházán csak oda ment, ahová muszáj volt, ellenben szeretett átruccanni Szegedre vagy Békéscsabára egy kis nagyvárosi levegőért, meg jobb gyorskajáldákban, diszkókban úgy tenni, mintha mindig ezt csinálná. De nem ezt csinálta mindig. Nagyon nem. A szobáját feketére festette, nyelte a Xanaxot. Enni nem nagyon evett. Mondjak még valamit? Hat forintja nem volt általában. Közben egyre cifrább lett otthon a családi élet, mígnem az apja valami májelégtelenségben vagy miben „feldobta a pacskert”. Ez némi könnyebbséget hozott. Ám nem anyagilag. Aztán az anyja lett beteg. Pár év csupán, és már az ő nyugdíja sem volt. Most mi legyen? És akkor, egy éjjel, bár talán csak én képzelem, hogy éjjel volt, a hisztérikusan hunyorgó csillagokkal terhelt, depressziós ég feketéjéből aláereszkedett a megváltó gondolat. Dobra a házzal! Dobra vele! Itt az idő, a szabadulás! Másnap beszélt a bátyjával, és az egyet is értett. Eladni, elosztani az árát! Venni egy kisebbet, különköltözni végre! A maradékból meg majd minden rendbe jön! Vagy nem, de legalább lesz valami a zsebében. Igen ám! Csakhogy ahhoz igen olcsón kell vásárolni. Mérsékelt áron, ahogy mondani szokták. Nagyon jó vásárt csinálni. Érték alatt. Lehet ilyet?

Nos, úgy tűnt, esetleg igen. Talán a Vascsöves Atya jóvoltából, akiben pedig nem is hitt, sőt nem is tudott róla, talán más égiek kegyelméből, akiknek a mi életünk csak reality show, kisvártatva a vegyesboltban meghallotta, hogy M. árulja a házát. M.! M., aki szerette volna régen felszedni őt! Ez nem lehet véletlen. Hátha még mindig? Egy próbát megért. Másnap zörgetett az ablakon. És látta, hogy M. szívesen fogadja. Megnézte a házat, aztán beszélgettek. Következő nap, hogy az kereste fel őt, még többet. És igen kedves volt vele. Sokat sejtető. Közben elpanaszolta, hogy bizony ő annyit nem tud adni a házért, de arra számít, hogy M. a barátja, és hogy megérti őt. És lám! M., úgy festett, valóban megértőnek bizonyul. Mondta is, de még inkább látszott a szemén.

M. pedig örült. Aznap kapott munkanélküli segélyt, beült tehát a Szőke Tehénbe tervezgetni. Rendelt egy sört, három cent rumot is, azzal kiült a teraszra, ami az állomásparkkal volt szomszédos. Lenge nyári szellőben kortyolgatott, és úgy érezte, most jó úton van, le az Ösvényről, ki az adósságból, meg a szűkölködésből is. Lesz pénz, sok pénz lesz, még akkor is, ha rendezi a hitelét. Sőt, a Kisház is megmarad. Mert ő most felszedi a Boszit. Közben eladja neki a házat. De mégis megmarad, mert összeköltöznek szépen, és ő továbbra is ott lakik. Ez volt az elképzelése. Szép, rózsás elképzelés! Kiváló terv! Igyunk csak még egy kört, mert van mire!

Azt nem tudni, csattant-e csók. Esetleg popsira ágyék. Mindenesetre szaporodtak a találkozások, végül az üzlet megköttetett. M. még költözni is segített. Lepakolták a córeszt a házban, egy kupacba, aztán a Boszi szépen kikísérte. Elköszönt tőle kedvesen, végül bezárta mögötte a kiskaput. És M. azon többé be nem léphetett. Sőt, a Boszi szóba sem állt vele. Később az utcai ablakot is befalaztatta. És ezzel eltűnt.

A Kisház pedig állt a helyén tovább, épp csak a teteje lett horpadtabb az idővel. M. néha arra kujtorgott, próbált belesni a kerítésen. De nem látott semmit, soha semmit. Ha pedig épp arra járt valaki, hallhatta, amint magában morog:

− Befalaztad a szerelmet! Boszi! Befalaztad a jövőt!

*

Rónai-Balázs Zoltán: A vascsöves atya legendáriuma. Irodalmi Jelen Könyvek, 2021.

Ízelítő a kötetbemutatóról készült híradásából a Magyar Hírlapban

Rónai-Balázs Zoltán A Vascsöves Atya legendáriuma című prózakötetét mutatták be a hétvégén Miskolcon, az Irodalom a kertben című programsorozat újabb állomásaként. Az iróniával dúsított történetek egyfajta rendszerváltás-narratívák, melyek azt beszélik el, milyen érvényesülési lehetőségei kínálkoztak annak a korosztálynak, amely egy megváltozott társadalmi rendszerben lépte át a felnőtté válás küszöbét.

A tizenhét egymáshoz szervesen kapcsolódó, de látszólag különálló kispróza kisvárosi környezetben játszódik, és a szerző — kortársai, baráti, ismeretségi köre — fiatalkori élményeit, útkereséseit emeli irodalmi rangra. „Nem éppen az egyén érvényesülésének diadalát ábrázoló történeteket írtam” — mondta sejtelmesen Rónai Balázs Zoltán író, költő az irodalmi est során, hozzátéve, hogy történeteit az életből merítette, s mivel akkoriban javarészt mélyrepüléseket látott maga körül, ezt szövegezte meg.

A teljes cikk a Magyar Hírlap oldalán olvasható.