Szalonok, zongorák, névjegyek

A szalon szó eredeti értelmében ma már kihalt a nyelvünkből, úgy tekintünk rá, mint egy letűnt korszak különös termékére. Amire ma használják, köszönőviszonyban sincs a valódi jelentésével. A huszonévesek el sem tudják képzelni, hogy mekkora jelentősége volt ennek a fogalomnak a 18–19. században, de még a 20. század elején is.

Frank Tibor történészprofesszor tudományos igényű kötete bevezeti az érdeklődőket a szalonok világába, a társas együttlét, a zene, az irodalom és általában a kultúra ezen kisebb és nagyobb színtereibe, egyúttal eloszlatja azt a téveszmét, miszerint a szalonok csak magamutogatásra és üres fecsegésre szolgáltak volna a sznobok számára. A kötet előszavában a szerző rávilágít a szalonnak „a találkozás, társas kapcsolatteremtés és szociális mobilitás” terén betöltött szerepére, és utazásra invitál minket a 18–19. századi Európába. Mielőtt rátérne a szalonkultúra részletesebb bemutatására, röviden felvázolja Magyarország helyzetét és történelmi szerepét Európán belül, kitér a politika, kultúra, tudomány összefüggéseire, főleg a 19. századra fókuszálva. E rövid eszmefuttatásból megismerjük azt a társadalmi közeget, amely igényelte és meg is alkotta ezt a találkozási formát.

A könyv gerincét a nemzetközi és benne a magyar szalonkultúra részletes ismertetése alkotja. Ez a bő fejezet végigvezeti az olvasót Párizs, London, Bécs, Berlin és Pest-Buda, majd később Budapest szalonéletén, kialakulásától elhalásáig. Ezután két rövid, de annál érdekesebb fejezetben megjelenik a zongora, a szalonok központi hangszere és ékessége, valamint bepillanthatunk a névjegy, mint egyfajta korabeli kommunikációs forma történetébe.

Mi is a szalon tulajdonképpen? „A salon szó az olasz salone, eredetileg pedig a sala szóból származott, amely fogadótermet jelentett, ahol a meghívottak eszmét cseréltek.”

A helyszín változott az idők folyamán, akárcsak az együttlét módja. Ma már furcsának találjuk, hogy a 17. századi Párizsban egy szalonhölgy a hálószobájában, ágyban fekve fogadta a vendégeket, akik körülülték őt, és így társalogtak. Később már állniuk kellett egy-egy hölgy köré csoportosulva. Azután változtak ezek a szabályok, persze ahány ház, annyi szokás. A ház asszonya reggelire, uzsonnára, irodalmi estre, házimuzsikálásra is hívhatta barátait, egy-egy neves személyiséget (írót, költőt, muzsikust) is meginvitálva. A szalonélet bevonult a főúri paloták dísztermeibe és a 19. században a feltörekvő pénzarisztokrácia – nem a nemesi születésűek, hanem a meggazdagodottak – fényűző szobáiba, ahol kényelmesen üldögélve beszélgethettek a meghívottak. A francia szalonkultúra meghódította Európát, sőt Amerikába is eljutott.

A szalon később beköltözött a középpolgárság otthonaiba is, és a meghitt házimuzsikálás színhelyévé vált. A felvilágosodás és a romantika nagy nevei szinte mind megfordultak itt, sőt nem egyszer pályafutásuk is ezekből ívelt fel.

Frank Tibor jónéhány példát hoz erre, említi Goethét, aki Henriette Herz berlini szalonjában olvasott fel készülő műveiből. Liszt Ferenc is előkelő, csodált vendége volt különböző külföldi és magyar szalonoknak. E híres vendégek természetesen emelték a ház fényét. Néhány író és zenész saját szalont működtetett, és pártolták az ifjú tehetségeket. Magyar példa erre Hollósy Kornélia operaénekesnő, majd Kodály Zoltán és felesége, valamint Hubay Jenő.

Miről folyt a társalgás? Ne gondoljunk üres fecsegésre vagy pletykaszintű összejövetelekre. Frank Tibor hangsúlyozza, hogy a szalonokban a kultúra játszotta a főszerepet, különösen az irodalom, a zene, és később a képzőművészet. Neves festők is részt vettek ilyen rendezvényeken (Munkácsy, a Ferenczy testvérek és sorolhatnánk). A szerző külön kiemeli a politikát a beszédtémák közül, hiszen a 19. században uralkodók, államférfiak is ellátogattak az arisztokrata szalonokba, hogy megtárgyalják a világ aktuális társadalmi problémáit, sőt előfordult, hogy országok sorsa dőlt el ilyen beszélgetések alkalmával. Frank Tibor kinyitja előttünk a bécsi Ringstrasse híres palotáinak ajtaját (Epstein és Todesco), bemutatja az ott beszélgető főnemeseket, befolyásos pénz- és iparmágnásokat. Gróf Apponyi Albert londoni magyar nagykövetre külön is kitér, mintegy megerősítve, hogy a diplomáciában mennyire fontosak voltak a társadalmi kapcsolatok.

A szalonok lelke a ház úrnője (salonnière), általában egy idősebb, művelt hölgy volt, aki nem ritkán maga is a zongorához ült, hogy szórakoztassa a vendégeit. Őket a szerző részletesebben be is mutatja: Madame de Stäel (Párizs), Mary Gladstone (London), Henrietta von Pereira Arnstein (Bécs), Henriette Herz (Berlin). A francia szalonok leépítették a társadalmi gátakat, az angolok megteremtették a beszélgetés kultúráját, a németeknek erős hazafias kisugárzásuk volt, és a bécsi szalonokban a zene, a házimuzsika uralkodott, ez utóbbit a pestiek is átvették. A szalonokról irodalmi művek és kiállítások is születtek. Az írók pro és kontra értékelték a szalonéletet (Marcel Proust, Justh Zsigmond, Kaffka Margit, Karinthy Frigyes, sőt az angol Mary Gladstone 13 kötetes naplójában saját szalonjának eseményeit örökítette meg).

Mi volt a szalonok két fontos kelléke? A zongora a paloták díszterméből egyrészt a kialakuló koncerttermekbe, másrészt a polgári otthonokba is bevonult, sőt utóbbiak esetében nélkülözhetetlen dísz és a jólét jelképe lett. Képet kapunk a bécsi és angol zongoratípusokról és neves műhelyekről is, továbbá a hangszert méltató irodalmi példákat olvashatunk Ady és Kosztolányi tollából.

A névjegyek elképesztő díszítésekkel, különböző formákban jelentek meg és váltak közkedveltté a 18–19. század folyamán. Valóságos kultuszuk alakult ki az egyszerű papírcéduláktól a barokkos, aranyszélű, angyalkás díszítésűekig. Használatukat még illemtankönyvekben is rögzítették.

Frank Tibor részletesen közli, hogy a ház ura/úrnője mi mindent tudhatott meg egy névjegy beküldőjéről. Nemcsak az illető személyére lehetett következtetni a címeréből, rangjából, hanem a látogatás pontos célját is fel kellett tüntetni: bemutatkozás, baráti látogatás, részvét, gratuláció, köszönet stb., amelyeknek külön rövidítése volt. Néhány illusztrációt is láthatunk ezekből. A hírességeknek (Liszt, Kossuth) természetesen elég volt a vezetéknevüket feltüntetni egy sima kártyán. Később egyszerűsödtek a névjegyek is, korunkban csak a legfontosabb adatokat tartalmazzák.

A szerző némi nosztalgiával jegyzi meg könyve végén, hogy a szalonkultúra a 20. század első felében elhalványult és véget ért, azonban talán új keretek közt még feléledhet, például házikoncertek formájában, hiszen a társas együttlét, a nemes szórakozás az emberek el nem múló igénye még a mai tömegkultúra korában is.

A szalonélet hálás téma, és Frank Tibor sokrétűen, részletesen, irodalmi betétekkel színesítve mutatja be ezt a letűnt világot, amely a művelődéstörténet különös, izgalmas és megismerésre érdemes szelete. A Rózsavölgyi Kiadóhoz méltó szép kiállítású, illusztrált kötet végén bőséges irodalomjegyzéket találunk, amely nagy segítség lehet a téma és a korszak iránt érdeklődő egyetemisták számára is.

Frank Tibor: Szalonvilág. A polgári érintkezés modernizálódása a 19. században. Rózsavölgyi és Társa, Budapest, 2020.