Eldobható mankók
Szabó Fanni debütáló kötete, a három ciklusba foglalt, huszonhárom meg kilenc meg harmincnégy verset tartalmazó Paraszomnia különleges utazásra hív, lidércekkel teli, homályos éjszakai világba, ahol fullasztó légkör uralkodik, és amelyből nehéz kikecmeregnünk vagy felébrednünk olvasóként. Jóllehet, az enigmatikus versnyelv számtalan kérdést vet fel és hagy megválaszolatlanul, néhány támpont mégis adódik. Ilyen lehet az irodalmi hatások és előzmények témája, amellyel korábbi interjúk során a szerző szembesülhetett, és ami szinte megkerülhetetlen egy elsőkötetes alkotó esetében.
Szabó Fanni nem vádolható azzal, hogy a Harold Bloomtól eredeztetett hatásiszony jelensége komolyabban érintené, leplezetlenül felvállalja a versek elé tűzött mottóként vagy idézetként azokat a szerzőket és szöveghelyeket, akikkel és amikkel diskurzusba kíván lépni. A lista, amelyet szemlézhetünk, Albert Camus-től József Attilán át olyan, némiképp elfeledett huszadik századi szerzőkig nyúlik vissza, mint Bella István vagy Hernádi Gyula. De nem maradnak ki a kortársak sem, például Osztojkán Béla vagy a tragikus hirtelenséggel elhunyt Borbély Szilárd. Csakhogy ez a kiváló seregszemle problémát is rejt magában, azt, hogy a hagyományok és szövegcitátumok uralkodóvá és dominánssá válnak, jó esetben lehalkítják, rossz esetben teljesen elnyomják az idéző szerző saját hangját. A mások előtt tisztelgő, hommage-szerű műveknek megvan ez a tulajdonsága, első kötetként ebben gondolkodni meglehetősen kockázatos.
Hacsak nem éppen az volt Szabó Fanni szándéka, hogy a paraszomniás – alvászavarral, alvajárással, olykor észlelési- és mozgásdeficittel járó – szituáció révén szemléltesse: a költői megszólalás ma, a huszonegyedik században éppolyan nehéz, mint a szabad, független mozgás ebben a rendellenes állapotban. A kezdővers egy idevágó Faludy-idézetet hoz játékba: „Akkor sem vagyok magasabb nála, / ha lábujjhegyre állok előtte. / Összekulcsolom nyakán a lábam.” (Összekulcsolom nyakán a lábam). Az első ciklus címe, a Pórázon sétáltatja ujjait is ennek a kiszolgáltatottságnak és megkötöttségnek az áthallása lehet, a nagyszerű elődök életműve olyan alkotásmódszertani dilemmákat okoz, amely problematikussá teszi a megszólalást.
Sajnos a ciklus második felére sem rajzolódik ki egy jól kivehető lírai szubjektum: nem a didakszist és nem feltétlenül a narratív megszólalást, sokkal inkább a legalapvetőbb értelemképző konkrétságot hiányolom. Bár Szabó Fanni beszélője képileg gyakran túlzsúfolja a szövegeket, mégsem tudjuk ezt a gazdagságot keretek közé helyezni, hiszen a különböző személyiségek, testek, pozíciók, irányultságok áramlásában a „ki?”, „honnan?”, „kihez?”, „miért?” kérdéseire nem tudjuk a választ. Ennélfogva a lírai én tragikus (?) sorsa sem tud minket megérinteni, akár önmagáról, akár egy vélt vagy valós közösségről, vagy annak hiányáról számol be. „Lakatlan szigetre hajózunk, / benépesítjük a tengerből kinyúló sávot. / Nincs térerő, anyád, apám, / csak sokasodó önmagunk.” (Kolónia) „Neontáblák égnek minden kirakatban, / testeden megolvad a fény. / Tükörszobában vagyunk önmagunk, / visszavertük támadásaikat.” (Fojtó)
Mindenesetre az átalakulás/átváltozás lehetőségei egy feltételezett, az interjúkban a szerző által is hangsúlyozott panteisztikus világkép igenlése révén izgalmasan hatnak, noha itt is fennáll az a veszély, hogy elveszünk a képek halmozásában. Ugyanakkor a megelevenedő állat- és növényvilág kifejezetten emlékezetes metonimikus alakzatok létrejöttéhez járul hozzá, szép logikai szekvenciákat hozva létre. „Torkomban kalapál tüdőm, / gyíkok szaladnak levegőért belém. / Összegyűjtöm, térképpé formálom / a magunk után húzott csíkokat.” (Köszönetnyilvánítási alakzatok)
A második ciklusban rejlő potenciál, mely a soráthajlásból vagy szótagkiemelésből fakadóan többletjelentést hordozó szavakat és sorokat, összességében tehát szimultán olvashatóságot felkínáló verskísérleteket tartalmaz, meglehetősen hamar kimerül. (Gyaníthatóan érezte ezt a kötet szerzője/szerkesztője is, aki kilenc tételt hagyott a végleges szövegkorpuszban.) Kivétel ez alól az Altatónak című vers, a gyász megfogalmazásának mesteri darabja. Ebben egy eddig ismeretlen, rezignált, ugyanakkor határozott, érett hang érvényesül, végig következetesen, intim megszólítással, és itt a ciklus prekoncepciója, azaz a nyelvi/hangi/logikai játék is harmonikus egységben van a tartalommal: „mondjam azt, amit nem merek / kékét rajzoljam meg, bőröd / ívén ívet akarsz – leszek – / az ív, ami hajlik, mintha / káka hajolna rád, lennék / a csomó, / mert egy csomó szó a kákán / ragadt, én kibogoztam, / bogozó káka csomóz kákát / és ez így pont jó – altatónak.”
A harmadik ciklus, az Ólomból Dunántúl, a kötetcímadó verssel nyit, szürreális képben bontva ki egy különös szabadulástörténetet. A versbeszélő beszédmódja itt megváltozik, a plasztikusabbá vált versvilág közelebb kerül az olvasóhoz. A szabadulástörténet – mint arra utaltunk – a költői autenticitás megtalálását foglalja magában. Annak ellenére, hogy a felvonuló lények és figurák változatlanul homályosak, alakjuk, kiterjedésük körvonalazhatatlan. „Földbe gyökereztem / kinyílás közben, / minden arc eltorzult.” (Origami) Ez származhat a hirtelen pozíció- és fókuszváltásokból, amely általánosságban Szabó Fanni költői hangjának leginkább sajátja. „Minden magasságot a kékség / vérvonalaz, / ereimben kirajzolódik az indulat, / a Föld magja szívja véremet. / Elnyelnek a szavak, / az anyaméhben / minden sejtem összecsap.” (Fodrozódás)
Milyen kár, hogy mégsem tudja elengedni az őt visszafogni kész kezeket a szerző! Ugyanis a harmadik szakaszban a mottóként citált pretextusok ismét előkerülnek, a mankó nélkül, saját lábukon is magabiztosan álló versek mellett kifejezetten kizökkentő felfedezni azokat a darabokat, ahol a nagyszerű Bella- vagy Orbán Ottó-idézetek egyrészt saját kontextusukból kiragadva idegenül hatnak, másrészt alapvetően vezetik a költő kezét.
Szabó Fanni rövid önéletrajzában megemlíti, hogy Tamásiban nőtt fel, és ennek tudatában kíváncsian vártam, hogy a szerző perspektívájában vajon megelevenedik-e Tolna megye couleur locale-ja. Nos, ha konkrét referenciális utalásokból kevés is van, a harmadik szakasz nagyrészt olyan verseket tartalmaz, melyekben a helyhez kötődésnek súlya van. A fulladás nyelvezete, mely egy földi katasztrófát sejtet, egyúttal le is zárja az addigi tematikát, és onnan, tehát a Nekifutásból című verstől különös mitológiát láthatunk megelevenedni: tucatnyi szöveg egyfajta archaikus vagy rezervátum jellegű kultúrát vázol fel. „Felállítják sátraikat. Az erdő lépteiktől / rezeg, maguk előtt hajtják / a bolygót, / lábukra keményedett a sár.” Nehéz megmondani, miféle népcsoportról van szó, jóllehet a rekvizitumok, a természetközeliség, a nonverbális kommunikáció, a vadállatok totemikus tisztelete és a rítusok alapján leginkább egy kvázi-indián közösséget feltételezhetünk. Az indián vonatkozást az Olajos fűnyomok megerősíti, ugyanakkor a versbeszélő fenntartja annak lehetőségét, hogy ez az azonosulás csupán az álmok világában, imaginárius közegben valósul meg: „indiánokkal táncolunk a kertben, / virágokból nyert olajjal kenem a testeket, / a lábakon különböző méretű / cipők vannak, vendégeink fésületlenül érkeztek.”
A kötet első szakaszának olykor zavaros és kapkodó képalkotásával ellentétben itt prózaibb formák is megjelennek, már-már történetszerűség jellemzi a verseket, a gondolatritmus sorról sorra, rétegről rétegre épülő, akár szakrális szövegeket is felidéző lüktetése nem engedi szemantikai vakvágányokra futni a kompozíciót. Forma és tartalom a Paraszomnia harmadik szakaszában van leginkább egységben. „Visszatükrözött kékségből kezd szőni, / ujjaival az ég szálait, egyesíti a föld bugyogását, / rétegenként vájja bőre mását a földbe, / ami hagyja magát, úrrá teszi maga felett, / testét belőle fogják újra kifaragni.” (Bőrbe szegelt gólyaláb)
A ’kevesebb több’ elve alapján elmondhatjuk, hogy azoknak a szövegeknek, amelyekben eleve a psziché területén, az alvászavaros állapot különböző fázisaiban járunk, nem tesznek jót olyan vulgárpszichológiai kifejezések, mint „a tudatos és a tudattalan én találkozása”; ugyanígy a „füstjelek” és „az alvó állatok” emlegetése kissé erőltetetten játszik rá untig ismert, populáris regiszterekre.
Mindamellett izgalmas, ahogyan a versbeszélő a kötet záró darabjaiban egyre szélesebbre nyitja, egyúttal mégis egyfajta mederbe tereli fantáziáját: egy bekövetkező apokalipszis utáni időbe vezeti az olvasót, ahol új világ teremtésébe kezd. „Ipszilon alakú bottal vizet / kerestem, figyeltem / a szél mozgását, óriási / létrát építettem, minél messzebb / kerüljek a földtől, minden apró.” (Felcímkézett bolygók) „Álmom volt egy népről, / mely nincs az ébrenlétben, / nappal sötétséget idéznek az égre, / éjjel miattuk nem alhatok.” (Lefekvéskor meséket) A világteremtés őszintén vágyakozó gesztusa kiváltképp hitelessé teszi a megszólaló pozícióját. Aztán a Házi őrizet című, utolsó előtti versben mintha csak az önleleplezés szándékát fedeznénk fel: „Sárbálványokat gyúrnak. / Húsz éjszakán át esett az eső, / elázott homokozóban játszanak, / ellesett szerepeket próbálnak / magukévá tenni, sosem sikerül.”
Pontosan ennek a belátásnak kellett volna hamarabb bekövetkeznie és érvényesülnie, és akkor talán elkerülhető lett volna, hogy a Lakótelepi trambulin című záró vers mottójában egymás után citálja a szerző József Attilát és Albert Camus-t. Ekkora hagyományokkal és az életművekből kiragadott, vaskos kommentárokat igénylő idézetekkel senkinek sem feladata vagy kötelessége megküzdeni. Szabó Fanni Paraszomnia című, ígéretes debütáló kötete valahol félúton maradt a jó versek felmutatása és egy későbbi hommage-kötet terve között; bosszantó, hogy a költőnek semmi szüksége nem lett volna ezekre a támaszokra, de ha felismeri ezt, a mankókat a jövőben bármikor újra előveheti, vagy még inkább jó messzire hajíthatja.
Szabó Fanni: Paraszomnia. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2020.
