Hermina

A férfi komótosan bandukolt a sűrű erdő ösvényein. A párás, fojtott melegben időnként megcsapta egy-egy szélfuvallat. Megbizsergett izzadt bőre, ahogyan átfújt pólója alatt a hideg, esőszagot árasztó szellő. Egykedvűen menetelt tovább. A köves, göröngyös talajon csikorgott bakancsának talpa, izmai megfeszültek az emelkedőn, ahogy feljutott az erdő kaptatóján. Rendszeresen járt erre, vakon is eltalálna a kereszteződésig, ahol a ’csúcs’ és a ’sík’ jelzés között kell majd választania, attól függően, hogy éppen milyen idő van. Az útválasztónál megállt egy percre, és felnézett a végtelen hosszúságúnak tűnő fenyők csúcsára. A felhős égen, mint egy lyuggatott szürke leplen, áttűzött a nap, és megcsillant a férfi szemüvege. Levette, szemzugát kicsit megnyomkodta, majd becsukta a szemét. Mélyet szippantott a fenyves gyantaillatából. Emlékeztette őt egy hajdani szerelmére, akivel kézen fogva andalogtak a Bükk-fennsíkon, és nevetgélve kapargatták a gyantát a fákról. Összegyűjtötték, és otthon a lámpa alatt csodálták borostyános színét. A lány neve Hermina volt. Illett hozzá ez a különleges név és a borostyán ékszer, amivel megajándékozta szerelme jeléül.

Kinyitotta a szemét. A fák legfelső ágai között a résnyi fényszigeteken elidőzött a tekintete. A fenyő zöldje és a kék ég éles határvonalai mindig lenyűgözték. Szabálykövető ember lévén elragadónak találta, hogy a természetben minden rendezett elv mentén haladt. Az emberek saját képükre formált kaotikus, bonyolult világában gyerekkora óta kívülállónak érezte magát. Herminával is az volt a gond, hogy túlbonyolított mindent. Mikor megkapta a borostyánékszert, onnantól kezdve gyakran sírt. Azt mondta, a boldogságtól. Pedig attól nem lehet sírni, csak mosolyogni, gondolta a férfi. Éppen kibukkant a nap a felhők mögül, és az erős fénytől hunyorogni kezdett, amikor különös mozgásra lett figyelmes. Az ágak tetején felcsillant egy fekete, fényes valami, aztán, mint egy hullócsillag, lebukott a tűlevelek közé. Visszatette a szemüveget, és figyelni kezdte az ágak árnyait, de nem lelte a csillogást. Biztosan egy nagyobb bogár vagy egy beteg denevér, amely vergődik a napfényben, gondolta.

Továbbindult, amikor hirtelen a fejére koppant valami. Határozottan érezte, hogy a hajába esett. Kicsit viszketett is, de nem érzett fájdalmat. Megtapogatta, de nem tapintott ki semmit az ujjaival. Megrázta a fejét, lehajolt, beletúrt a hajába, de nem vett észre semmi szokatlant. Bosszúsággal töltötte el, hogy emiatt a váratlan esemény miatt a percre pontosan beosztott, szűkös idejébe be kell illesztenie az esti hajmosást.

A fullasztó, párás meleg és az időjárásjelentés, amit reggel a rádióban meghallgatott, egyaránt zivatart jelzett, ezért a sík terepen folytatta a gyaloglást, és sietősre vette a tempót. Közben szójátékkal mulatta az időt, mindent, ami az útjába akadt, egy ismeretlen névvel illetett.

 – Tonta – mondta a mohára.

–  Vizsba – nevezte el a gombákat. Igyekezett ezeket megjegyezni, hogy fejlessze a memóriáját. Húsz szóig is eljutott, és ettől egy kicsit jobb kedvre derült. Lassan eleredt az eső. Kinyitotta a hátizsákját, hogy elővegye az esőköpenyét.

– Annyira utálom magam! Ennyi eszem sincs, amikor tudtam, hogy esni fog! – csattant fel mérgesen, amikor rádöbbent, hogy életében először otthon hagyta az esőköpenyt. – Felelőtlen butaság, szórakozott figyelmetlenség – ostorozta magát.

Pár villámlás, majd dörgés után lecsapott a jégvihar. Elfeketedett az ég, a tisztáson percek alatt mocsárrá változott a talaj. Az égből sziporkázó kis fehér gömbök szinte fájdalmasan csipkedték. Tíz perc alatt fehér jégmezővé változott a virágos rét, és a férfi egyre nehezebben lépkedett a cuppogós talajon. Átázott a ruhája, és a szemüvegén át csorgott a hajáról a víz a nyakába. A fejének egy bizonyos pontján, ahol érte az a valami, nagyon viszketett, így eltervezte, hogy bármennyire is felborítja a napirendet, egy forró fürdőt vesz a kádban, ha hazaér, és alaposan megmossa a haját. Szaladni kezdett, hogy minél hamarabb beérjen az erdőbe. Ott kevésbé érte a jég, de az enyhe lejtőn lefelé néha elcsúszott, és alaposan megütötte magát, több helyen is megsebesült. Mire leért a buszjárathoz, kicsit szédelgett, és nagyon fázott. A buszon minden szem rátapadt, kellemetlenül érzete magát.

– Jól van? – kérdezte egy hölgy.

– Igen, minden rendben. Eláztam – nyugtatta meg a férfi.

– Csupa vér – szólt aggódva a hölgy, és a lábára mutatott.

– Valóban – konstatálta a férfi, és hozzátette –, jégeső volt odafenn.

A hölgy végignézett rajta, és egy pillanatra elidőzött a tekintete a férfi fején. Ott, ahol viszketett. A férfi önkéntelenül odakapott, de semmit sem érzett, semmit sem tapintott ki az ujjaival most sem. A hölgy zavartan elkapta a tekintetét.

Amint hazaért, az előszobában összerogyott. Kiverte a víz a láztól.

– Meghűltem – motyogta magában, és az ajtónak dőlve elaludt.

Mikor felébredt, sokkal jobban érezte magát. Betámolygott a konyhába, ivott egy pohár vizet, és bekészített egy kávékapszulát. Amíg a masina kipréselte magából a fekete frissítőt, a férfi levetette a ruháját, és forró vizet engedett a kádba. Kivételesen nem tett bele fürdőhabot, nehogy a viszketés helye begyulladjon a fején, bármi csíphette is meg. Míg folyt a víz, visszatért a konyhába, és jólesően megitta a kávét. Egészen felfrissült, és vidáman huppant be a kádba. Ott is elbóbiskolt kicsit. Félálomba merült, és Hermináról látott különféle emlékképeket. Ringó csípővel haladt előtte a fák között, csupasz vállát betakarta hosszú, feketeszínű haja. Időnként visszapillantott rá, és mosolygós arcán könny csorgott le. A könnycsepp feketére változott, és elmaszatolódott az arcán, a lány letörölte, és a sírásra görbült arc hirtelen fekete maszkká változott.

A férfi csapzottan ébredt fel. Érezte, hogy viszket a fejbőre, ezért alaposan megmosta a haját. Még az arcvizéből is öntött a fejére, és bedörzsölte az alkoholos folyadékkal, fertőtlenítés céljából. Röviden lezuhanyozott, majd elégedetten mászott ki a kádból, és a mosdóhoz lépett. A tükörről egy arra alkalmas ronggyal aprólékosan letörölte a párát. Megvizsgálta az arcát, a viszketés helyét, de nem látott semmit. Megnyugodott, és elővett egy fésűt. Fésülködés közben arra lett figyelmes, hogy a viszketés helyén megakad valamiben a fésű. Oldalra fordította a fejét, újból megvizsgálta a szokatlan púpot. Közelebb hajolt a tükörhöz, majd vissza, aztán megint, majd elővett egy borotválkozó tükröt, és mint az autóban ülve egy visszapillantó tükörből, megszemlélte a fejét. Fekete, sűrű haj keveredett az ő gyér, világosbarna hajával. Odakapott, megpróbálta eltávolítani, de fájdalmat okozott ezzel magának. A kezében maradt pár darab fekete hajszál perzselte a tenyerét. Megnézte közelebbről, erre a fekete hajszálak összetekeredtek. A férfi megrémült, és eldobta a hajszálakat, de azok visszamásztak rá, mint a kígyók és helyüket keresve bekúsztak a dús fekete hajszigetbe a férfi fején. A férfi leizzadt a félelemtől, rémülten próbálta kitapogatni a bögöt a fején, de ahogy hozzáért, és masszírozni kezdte, a púp lelohadt és elsimult a bőrén. Fájdalmat nem érzett, a viszketés is elmúlt. Viszont újból belázasodott, ezért úgy döntött, másnap elmegy orvoshoz és fodrászhoz, a többi furcsaság nyilván a láztól van, gondolta. Bevett egy lázcsillapítót, és bebújt az ágyba, meztelenül.

Álomtalanul, mélyen aludt. Reggel szokatlan jókedvre ébredt, és megállapította, hogy milyen szépen süt a nap. A redőnyök közti résen átvetülő árnyékok hosszú csíkokat varázsoltak a padlóra, a vonatsíneket juttatta eszébe. Talán el kellene utaznia valamerre, hiszen régen járt külföldön, állapította meg. De az veszélyes, vírusokkal van tele a levegő, nem ajánlott mostanság utazni, beszélte le magát. Esetleg kipróbálhatna egy másik turistaútvonalat is. Egy éve már, hogy minden vasárnap ugyanazon az úton túrázik. Vagy fel- vagy lefelé megy a kereszteződésben. Így telt el egy félóra az ágyban, és azon kapta magát, hogy ábrándozik.

– Lusta disznó vagyok, ez nem fordulhat elő többet – szidalmazta saját magát, és kipattant az ágyból, de hirtelen megszédült. Észlelte, hogy homályosan lát. Tapogatózva lépkedett ki a fürdőszobába. A tükörbe pillantott, és hátrahőkölt ijedtében. A fekete hajfolt helyett, hosszú, dús hajzat omlott a vállára. A feje búbjától a fél arcába belelógott. Nem is haj volt ez, inkább csápoknak tűntek. Kis sodrott, gyűrűs testű nyúlványok, hajszálvékonyak. Gyengéden simogatták a nyakát, fülét, puhaságuk a macskák szőrére emlékeztette, és fülében, talán csak az érzet miatt, de enyhe dorombolást hallott. Először azt hitte, a homályos látás miatt érzékelte valóságosnak ezt a lehetetlenséget, de ahogy a szeme lassan hozzászokott a hályoghoz, el kellett fogadnia, hogy a haja fekete színűre változott, és megnőtt. Fogta a fésűt, és megpróbált rendet tenni a növekményben, de ahogy hozzáért, a csápok megbolondultak, összegöndörödtek, aztán kinyúltak, rakoncátlanul izegtek-mozogtak, nem hagyták magukat rendbe szedni. A férfi ijedtében eldobta a fésűt. Amikor a kezével próbálta elrendezgetni, a lombozat rátekeredett a kézfejére, beburkolta, és odahúzta magához, simogatásra késztette, játszadozott vele, mint egy kiscica. A férfi átadta magát az érzéki huzavonának, és hosszasan ölelte, simogatta a saját fejét, mely egy másik élőlény volt. Mikor elfáradt a karja, megpróbált kibontakozni ebből a furcsa szorításból, de a haj nem engedte. A férfi kétségbeesett.

 – Ez nem maradhat így. Le kell vágni! – szólalt meg és rábámult a hajra.

A lény, mintha megszeppent volna, összekunkorodott, és elengedte a férfi kezét. A férfi mosolygott.

– Jó kislány – gondolta magában, bár abban a pillanatban elszörnyülködött, amiért megszemélyesítette, sőt, lánynak titulálta a jövevényt, és még beszélt is hozzá. Fogat mosott, miközben egy pillanatra sem vette le a tekintetét a hajról. Szépnek találta. Fekete, pont, mint Hermináé. Ő bújt így hozzá, mikor leültek egy kilátónál a Bükkben, és a messzeséget bámulták. Hermina mindig álmodozott. Mindig várt valamire. Mindig akart valami mást. Nem értette meg, hogy az élet egy kényszerű lépéskombináció, csak akkor leszünk boldogok, ha az előre jól megtervezett úton haladunk.

A férfi nekilátott a teendőinek, legelőször is felhívta a hivatalt, ahol titkári minőségben dolgozott, hogy beteget jelentsen. Aztán kikészítette a reggelit. Végig azon gondolkodott, felhívja-e az orvost, vagy elmenjen-e fodrászhoz. Bizonytalan volt ebben a kérdésben, végül is mi várna rá? A fodrász sikítva elküldené, az orvos pedig rendőrséget vagy mentőt hívna, egyik sem kellemes. Inkább arra voksolt, hogy majd ő elintézi ezt a dolgot Herminával.

– Hermina! – kiáltott fel. – Ez jó!

Herminának nevezte el a csápos jövevényt. Maga sem tudta, miért, talán, mert hasonlított rá.

– Rántottát csináltam, ahogy szereted – motyogott magában a férfi, és jóízűen falatozott. – Ízlik? – kérdezte a lénytől, aki körbetekeredett a nyakán, vállán, és finoman zsizsegett hozzá. A férfi behozta, és az asztalra tette a borotválkozótükrét, így egyszerűen tudott kommunikálni Herminával. Reggelizés közben folyamatosan a lényt bámulta, és elbűvölőnek találta. Egyfolytában mosolygott, a lény pedig annál fényesebb és csillogóbb lett, minél kedvesebben szólt hozzá a férfi.

– Volna kedved megint kirándulni? – kérdezte a férfi, miközben megtörölte a száját. A lény nem mozdult, ezzel adta tudtára, hogy nem szeretne kimozdulni a lakásból.

Felsorolt még pár lehetőséget, de Hermina csápjai most a levegőben szálldostak, mintha táncolna.

– Na jó, akkor pihenjünk, én sem érzem jól magam – hagyta jóvá a férfi. Érezte, hogy újból belázasodott. Reggeli után kiment a fürdőszobába, és megszemlélte a hajzatot. Megállapította, hogy nőtt egy kicsit és vastagodott.

– Jó étvágyad van – nevetett, majd lefeküdt a hálószobában. Egy órát aludt. Mikor felébredt, nem látott semmit, szinte sötét volt a szoba. Vibráló izgalmat érzett az egész testében, vágyott rá, hogy megérintse Herminát. Ahogy felemelte a kezét, érezte, hogy a haj körbefonja a karját, és rátapad az ujjaira, mintha kézen fogná. Sikamlós bőrének érintésével nemi izgalomba hozta a férfit. Nyúlványaival felemelte a férfi karját, és végigsimított magukon. A hajzat egészen a mellkasáig ért, és folyamatosan vonaglott a férfi testén. Másik, szabadon álló kezével kitapogatta a jövevényt, érezte, hogy még nem teljesen nőtte be a fejét. Vannak még gyér, rövid foltok itt-ott. Felállt, Hermina engedett az ölelésből, és úgy viselkedett, mint egy átlagos hajkorona, ahogy a férfi járkálni kezdett, ő lazán, fürtökbe csomózva borult a vállára, és mozdulatlan maradt. A férfi kitámolygott a fürdőszobába, és megvizsgálta magát. Közel kellett hajolnia a tükörhöz, nem látott tisztán. Ahogy belepillantott a tükörbe, döbbenten vette észre, hogy a szeme kék színűre változott.

– Ez Hermina szeme – suttogta, és zavartan nézett a lényre. Az, mintha meg akarná nyugtatni, átölelte a mellkasát, és megmelegítette a férfi testét. De a férfi megrángatta.

– Mit csináltál velem? – kérdezte ingerülten, erre a csápok azonnal elengedték, és az égbe magasodtak, izzani kezdtek, szikráztak és sistergő hangot hallattak.

– Ne haragudj, Hermina, nem akartalak megbántani – szólt gyengédebben a férfi. Kicsit megijedt a csápoktól. A lény ismét összegöndörödött, és rázuhant a vállára. A férfi aggályoskodott, vajon jól döntött-e? Nem kellett volna mégis orvoshoz menni? Biztosan van olyan, hogy valaki bejelent egy idegen lényt valahol. Bekapcsolta a netet, és a Google-n keresgélt. Vicces ötleteket adott a keresőprogram, a férfi nem talált komoly választ. Egyre vidámabb lett, Hermina csápjai is rátapadtak a képernyőre, úgy keresgéltek ketten együtt a neten, hol lehetne bejelenteni egy idegen lény feltűnését. Néha a lény kattintott egyet, néha a férfi, és amikor valami humoros oldal jött fel, Hermina belecsiklandozott a nyakába, amitől a férfi nagyokat nevetett. Aztán ebédeltek, Hermina sült krumplit kért, a férfi pedig kisütött egy mirelithúst, természetesen csak ő evett, de ahogy a reggelinél is, az ételtől a csápok erősebbek és fényesebbek lettek. Délutánra a férfi fején a barna foltok eltünedeztek. Este tévét néztek, és a férfi megállapította magában, hogy még életében nem érezte ilyen jól magát. Lefekvéskor összebújva aludtak el, a csápok átölelték a férfit, ő pedig úgy érezte, a selymes, ruganyos test boldogságot hozott az életébe. Elalváskor, még félálomban Hermina tűnt fel előtte. Egyszer kicsit becsiccsentett, és meztelenül táncolt pezsgőspohárral a kezében, miközben a Yesterday szólt a rádióból, a Beatles-sláger. A férfit zavarta ez az önfeledt kitárulkozás, gusztustalannak találta, pedig a lány szép volt, de túlságosan más volt, mint ő. Míg ezen gondolkodott, a lény már moccanatlanul aludt, ezt onnan tudta, hogy nem fénylett, nem csillogott a bőre úgy, mint napközben. Elalváskor még adott egy puszit a feketeségre.

Reggel arra ébredt, hogy fájnak a sebei, és a szemét alig bírta kinyitni. Fénykarikákat látott maga előtt, épp csak a tárgyak sziluettjei körvonalazódtak. A tudat, hogy Hermina, a lény itt van vele, mázsás súllyal nehezedett a vállára. Talán örökre vele marad, és ő többet nem lesz már az, aki volt. Talán embernek sem nevezhető immár. Befordult a fal felé, nem akart felkelni, nem akart szembesülni a változással. Magára húzta a takarót, mire a jövevény dorombolni kezdett, fészkelődni, úgy súrolta a testét, hogy a férfi azonnal izgalomba jött. Hermina olyan érzékien bújt hozzá, hogy a férfi az ágyékához nyúlt, majd a csápok is odatekeregtek. A férfi rájött, hogy kétszer olyan hosszúak, mint előző nap. Megijedt, és elhessegette a csápokat az öléből, mire azok mereven a plafon felé nyújtóztak mozdulatlanul, és ijesztően zizegtek. A férfi kitámolygott a fürdőszobába, látni akarta Herminát. A lény nyúlványai szinte egyenként omlottak a testére. Amikor a tükörben meglátta, a lélegzete is elállt a gyönyörűségtől. Csodaszép volt. Az egész fejét beborította a hajzat. Begöndörödött, vállára borult, aztán kiegyenesedett, hegyesen felfelé nyújtózott, majd jobbra-balra lengedezett a levegőben, így produkálta magát. A férfi ámultan nézte. Hermina leereszkedett, már egészen a combjáig ért, körbefonta, végigsimította a hátát, a karját, a derekát, ahol csak érte a számtalan csáp. A férfit újból elöntötte az izgalom.

– Gyönyörű vagy – suttogta, és szája megtelt nyállal, szeme megtelt könnyel. Hermina meghálálta a bókot, és simogatta tovább.

A férfi is megsimogatta, két kézzel ölelte a csápokat, ölelték egymást. Közben a tükörben nézte magukat, és észlelte, hogy a szája meggypiros lett, és ajka dús, mint Hermináé, a lányé, akit egykor szeretett. Tekintete elhomályosult az izgalomtól, és a vágyakozástól minden ízében remegett. Állát felvetette, erre a lény belefúrta magát a nyakába, és harapdálta. Kis elektromos kisüléseket érzett, enyhe, szúrós bizsergést, a lény hajának sokezer csápja mind-mind csókolgatta a nyakát, majd a testrészeit, ahol csak érte. A férfi átadta magát teljesen, és a kéj hirtelen átjárta a testét. Egy pillanatra megtámaszkodott a mosdókagylóban, és nagy levegőt vett. Utána megtörölte magát, és puszilgatta Herminát. Ajkait finoman bizsergette a test selymes érintése. A lény ugyanúgy folytatta az ölelkezést, és egy kis idő után megtalálta a sebesüléseket, és azokat is elkezdte harapdálni. A sebei ízlettek a lénynek, és egyre több csáp kereste meg a sérüléseket. A finom harapdálásokból egyre vadabb marcangolás lett, és a férfi érezte, hogy Hermina falatozni kezdett a húsából. Fájdalmat nem érzett, a lény elzsibbasztotta a sebeket. A férfi egy ideig engedte Herminának, hogy jól lakjon, de amikor már a vére csorgott a padlóra, akkor rászólt.

– Elég volt, Hermina!

A csápok egy szempillantás alatt az égbe meredtek, izgatottan forgolódtak, kiegyenesedtek, begöndörödtek, nyugtalanul táncoltak a levegőben. A férfi lenézett a testére. Eltűnt a szőrzete, és a csupasz bőrén a sebek véresen nedveztek.

– Mit csináltál? – kérdezte feddőn. – Meg akarsz ölni?

A lény zümmögő hangot hallatott, mintha bocsánatot kérne, de közben nyúlványai végéről mohón nyaldosták a csápok a lecseppenő nedveket. A férfi szótlanul, döbbenten állt. Végignézett meztelen testén. A vérző sebek, vörös, csupasz ágyéka és az arca, mely kipirult, és egyre inkább hasonlított Hermina arcára, félelmetes látványt nyújtott.

– Nem tudok haragudni rád – rebegte, és az arcán végigcsorogtak a könnyei.

Nézte a fénykarikákon keresztül a saját arcát, mely egészen olyan volt, mint Hermináé a kiránduláson és ahogyan folytak a könnyei, pont olyan volt, mint ő. Zavartan visszacsoszogott a szobába, és bezuhant az ágyba. Elaludt.

Mikor felébredt, a digitális kijelzőn látta a dátumot, és tudatosult benne, hogy átaludta az egész napot. Látása hozzászokott a tompasághoz. Érezte a lény lélegzését a mellkasán. Egy-egy csáp néha kihúzta magát a testrészei alól, ha már kényelmetlenné vált a bőrük szoros tapadása. Sebei kicsit fájtak, de meglepődött, mikor megvizsgálta őket. Varasodni kezdtek, ahelyett, hogy nyílt sebbé váltak volna. Ennek nagyon megörült, és a lény ezt megérezte, és még szorosabban fonta körbe. Már a talpai körül fonódtak a nyúlványok, egész testét beburkolta a haj, mintha ujjnyi vastagságú indák lepték volna el. Ezerszálú, fényes, fekete élőlény.

– Hermina – suttogta szerelmesen a férfi.

Boldogan ölelte társát, és már várta a jóleső, érzéki együttlétet. Hermina odaadóan körülölelte, simogatta, egészen addig, amíg boldoggá nem tette, és a férfinak örömet okozott. Aztán, saját örömére a csápok finoman a sebekre irányultak, és Hermina csipkedni kezdte a férfi húsát. A férfi elégedetten tűrte, egészen addig, amíg a vér a padlóra csordogált, akkor megállj parancsolt. Hermina szófogadóan elengedte a férfi testét, és a levegőbe ágaskodott, zizzenő hangokkal kísérve lengedezett a levegőben. A férfi kicsoszogott a fürdőszobába. Próbálta elkerülni a szembesülést a változással, de nem volt képes rá, és a tükörbe lesett. Hermina, a volt szerelme nézett vissza rá. A férfi zavartan kapta el a fejét.

– Én nem Hermina vagyok – dadogta, de erőtlen volt és gyenge ahhoz, hogy bármit is tegyen a sorsa ellen. A lény nem mozgott, úgy tett, mintha csupán a férfi haja lenne. A férfit ez felbosszantotta.

– Miért nem simogatsz? – kérdezte. Hermina nem válaszolt.

A férfi megfogta a csápokat, és körbetekerte őket a testén, idegesen csapkodta őket, mire azok hirtelen a levegőbe meredtek, izzón sisteregtek, és a nyúlványok végei támadóállásba helyezkedtek. A férfi megrémült.

– Bántani akarsz? – kiáltotta, majd tehetetlen dühvel ráütött a tükörre, a tükörcserepek véresre vagdosták a kézfejét. A lény abban a pillanatban, mint egy kiéhezett ragadozó, lecsapott a sebekre, és mohón harapdálta a vérző vágásokat. A férfi a földre esett.

– Mit akarsz tőlem? Ki vagy te? – üvöltött. A lény mardosta mindenét, a vér íze felajzotta, és minden sebet, nyílást megtalált, zabálta a férfi húsát. A férfi most sem érzett fájdalmat, Hermina elkábította a nyúlványaiból kicseppenő folyadékkal. Eszméletét vesztette. Mikor felébredt, az ágyban feküdt, varas sebei elárasztották a testét. A fülében, szája körül, karján, köldökén, ágyékán, talpán, mindenütt sebek tarkították.

– Te hoztál ide? – kérdezte a lényt.

Hermina dorombolt válaszul, amiből a férfi azt a következtetést vonta le, hogy igen, ő hozta karjaiban az ágyba. Próbált felállni, de nem tudott, nagyon legyengült. Hermina etetni kezdte, csápok toltak kenyérfalatokat a szájába, aztán az egyik csáp kinyúlt a vízcsapig, onnan emelte és csepegtette a nyúlvány végéről a vizet a férfi ajkaihoz. Aztán lassan, egyenként emelkedett a levegőbe ezer szála, és úgy imbolyogott. Bekapcsolta a rádiót, és a Beatles együttes zenéjére lengedezett. A férfi önkéntelenül is átvette a hullámzást, és Herminával együtt himbálódzott a zene ütemére. A nyúlványok felemelték, karjukba vették és úgy ringatóztak tovább. Hermina zümmögött, fényes, fekete teste csillogott, a férfi pedig kábultan dünnyögte a kedvelt Beatles-slágert:

– Yesterday…