Sohár Pál vehette át a Balassi műfordítói nagydíjat

2021. szeptember 30-án került sor a Balassi műfordítói nagydíj átadására a Magyar Tudományos Akadémián. Az idei elismerést Sohár Pál műfordító, költő és prózaíró vehette át. Az alábbiakban a díjazottat laudáló Böszörményi Zoltán, valamint Sohár Pál ünnepi beszédét közöljük.

Böszörményi Zoltán

Sohár Pál – a lélek mérnöke

Egy nyelvet elsajátítani annyi, mint elsajátítani egy életformát.

Ludwig Wittgenstein

Harmincezer oldalon, ötvennégy millió betűn át ugyanaz a félelem fenyegette, hogy kudarcot vall az idegen nyelvű irodalomért végzett alázatos szolgálatban, és fejére olvassák a kudarcot.

Hans-Henning Paetzke Szemfényvesztők című kötetéből

A fordítás, bár kétezer éve műveljük, csak a huszadik század második felében nőtte ki magát, vált nyelvészeti tudománnyá. A technika fejlődése és a kommunikációs eszközök gyarapodása szükségessé tette a műfordítás mellett a szakfordítást is. Ez utóbbi rohamos növekedése okozta a fordítói tevékenység elválását a művészi szövegvilágtól. Az irodalmi művek fordítása a háttérbe szorult, irodalomelméleti, terminológiai, fogalmi, szemantikai szempontból bár nem követte a szakfordítók igényrendszerét, de megőrizte évezredes hagyományát, művészi-esztétikai szerepét, irodalomtörténeti fontosságát.

Gabriel García Márquez, aki nagy művelője volt az angol nyelvnek, egyik interjújában azt állította, hogy a Száz év magány című regényének Gregory Rabassa fordította angol változata jobb, mint az ő eredeti szövege. Nem magyarázta meg, miért, csak utalt arra, hogy az ő spanyol forrásnyelve kedvezőbb formát öltött az angol célnyelv stilisztikai, szövegépítési, retorikai adottságai révén, és ez a megvalósítás csakis a fordító tehetségének, szenvedélyes munkájának köszönhető, aki – mint ahogyan Márai Sándor Mágia című novellájában elmondta, nemcsak az író alakítja szereplőinek a sorsát, hanem azok is hatással vannak az övére – a fordítás aktusában befolyásolta, formálta az eredeti művet.

Sohár Pál is hozzá hasonló műfordító. Munka közben ő nemcsak értelmez, hanem az angol célnyelv szemantikai, kognitív és nyelvi adottságait, lehetőségeit használja fel: mérlegel, összehasonlít, válogat a legnagyobb művészi hatás elérése érdekében. Egy beszélgetésünk alkalmából arról számolt be, hogy Kányádi Sándor Halottak napja Bécsben című versét öt változatban fordította le, mert furdalta a kíváncsiság, hogy egymástól távol eső időben, eltérő lelki és fizikai állapotban, miként értelmezi angol célnyelven ugyanazt a magyar forrásszöveget. Miként hat egyik ismérv a másikra, miközben csak a forrásnyelv állandó. Ezzel azt sugallta, hogy a fordításnak is van egy relativitáselmélete. A Halottak napja Bécsben első fordítása az I Remain (Maradok) című, tíz magyar költőt bemutató antológiában jelent meg, míg az utolsó – véglegesnek tekintett angol nyelvű változata a versnek Kányádi Sándor Contemporary Tense (Jelen idő) című gyűjteményes kötetében látott napvilágot.

Sohár Pál a költészet terén vált híressé. Mielőtt a fordítás mindennapi foglalkozásává lett, saját verseit közölte nyolcvanhét amerikai, tizenegy kanadai, kilenc angliai, francia, osztrák, magyar, holland, cseh nyomtatott és digitális irodalmi lapban, és majdnem ugyanezekben a fordításait is. Volumenében és mennyiségében is elképesztő teljesítmény. „Akinek nem jelennek meg az írásai minél több irodalmi lapban, annak nincs kreditje” – mondta egyszer Kányádi Sándornak, akinek összesen nyolc – hét angol és egy spanyol – kötetét fordította és jelentette meg. Később pedig a legtöbb kiadványban, amelyek fordításokat is közöltek, klasszikus és kortárs magyar költők verseit publikálta. A névsor rendkívül gazdag, harminckét magyar költőt tartalmaz. Álljon itt egy rövid, ábécésorrendbe szedett lista: Ady Endre, Babits Mihály, Csoóri Sándor, Dsida Jenő, Faludy György, Farkas Árpád, Hervay Gizella, Illyés Gyula, József Attila, Kányádi Sándor, Kassák Lajos, Lászlóffy Aladár, Oláh János, Petőfi Sándor, Radnóti Miklós, Szabó Lőrinc, Szilágyi Domokos, Szőcs Géza.

Ezerkilencszázkilencvenhéttől kezdve Sohár Pálnak huszonhét fordításkötete jelent meg. Aki más nyelvre ültet át irodalmi szöveget, az igencsak tudja, amíg el nem készül a mű, hány egyeztetésre, levélváltásra van szükség, hogy a célszöveg tartalmazza a forrásszöveg jelentésbeli árnyalatát, lüktetését, ízét-zamatát, hangulatát, a mondanivaló erejét, világosságát. Sziszifuszi munka, csak elhivatott, jó értelemben vett megszállott ember tehet ilyet.

A nemrég elhunyt, kétszeres Kossuth-díjas Makkai Ádám, aki a híressé vált magyar költők angol nyelvű – az In Quest of the „Miracle Stag”: The Poetry of Hungary (A csodaszarvas nyomában: magyar költők antológiája) kötetet szerkesztette és jelentette meg, számtalanszor beszélt a hosszú éveken át zajló fordítói munkájáról. Az említett antológiában József Attila 1934-ben írott, Mama című verse két átültetésben – Vernon Watkins és Makkai Ádám, illetve Peter Zollman fordításában – olvasható az első kötet 808–809. oldalán. A vers utolsó két sora így szól: „szürke haja lebben az égen, / kékítőt old az ég vizében.” A kékítőt ’blue’- és ’bluing’-nak fordítottátok, panaszkodott Sohár Pál kollégájának, Makkai Ádámnak. A régi kékítő nem volt más, mint a mai angol nyelven a fehérítő „bleach” – csak abban az időben, hogy megkülönböztethető legyen, véletlenül se kóstoljanak bele, kékre színezték. Tehát a fordításban ezt a szót kellett volna használnotok – érvelt Sohár. A sor így nézett volna ki: „it’s in the sky’s seas she dissolves her bleach”. Ez értelmileg és hangulatilag is jobban megfelelt volna az eredeti verssornak. Végül a nyomtatott kötetben csillagos magyarázatot kapott a kékítő: the old-fashioned European anchestor of modern liquid bleach.

Sohár Pál 1956-ban, a magyar forradalom idején vándorolt ki az Egyesült Államokba, ott filozófiából diplomát szerzett, de végül nem a katedra mögé állította a sors, hanem egy kutatóintézetben dolgozott egészen nyugdíjazásáig. Első fordításkötete 1997-ben jelent meg, a csíkszeredai Pro Print Kiadónál I Remain (Maradok) címmel. Tíz erdélyi költő: Farkas Árpád, Ferenczes István, Hervai Gizella, Kányádi Sándor, Király László, Lászlóffy Aladár, Magyari Lajos, Markó Béla, Szilágyi Domokos, Szőcs Géza verseit tartalmazza ez a kis antológia. Ezt huszonhat kötet követte. Melyikre volt a legbüszkébb? Sorrendben talán a Faludy György-, Kányádi Sándor-, Farkas Árpád-, Szőcs Géza-, Mezey Katalin-kötetekre. Kányádi Sándorral például évtizedekig levelezett, kért magyarázatot egy-egy verssorának a megértéséhez. Többször voltam szemtanúja beszélgetéseiknek, apróbb vitáiknak, a két költő eszmefuttatásainak. Kányádi, aki maga is sokat fordított, egyszer azt mondta Sohárnak: „Soha sem kell elsietni a vers átültetését egy másik nyelvre. Nekem két évembe került, míg Ion Barbu román költő és matematikus egyik rövid, aforizmaszerű versének fordítását befejeztem. Lehet, neked soknak tűnik, Palikám, de ennyi időre volt szükségem, hogy éjjel is álmodva a szöveggel, nyugodt lélekkel, örömujjongva pontot tehessek a szöveg végére.”

Mivel négy angol nyelvű könyvemet gondozta és jelentette meg, én is elmondhatom, hogy Sohár Pál alapos munkát végzett. A kanadai Exile Editions kiadója, Barry Callaghan, a torontói York Egyetem nyugalmazott angol irodalom professzora, miután elolvasta regényemet, a Far from Nothingot, azt mondta: – Ez kitűnő munka. Angol nyelven írtad? – Nem – válaszoltam. – Sohár Pál amerikai költő fordította.

Végezetül hadd említsem meg, idén jelenik meg a Széphalom Könyvműhely gondozásában In Memoriam Vitae címmel, immár magyar nyelven, Sohár Pál verseskötete. Álljon itt a készülő kötet egy darabja:  

Áramszünet
(Powerless)

Áramszünet van s én, akár egy 
hajléktalan, háztartási gépeim
kisemmizettjeként, a szekrény alsó részéből
elészedegetett rongyokba burkolózva
„csövezek” tulajdon házamban.

Az egyik sarokban gubbasztva meleget,
fényt és vizet esdek, hogy lelkem keserű arcát
megmoshassam, könyörgök a háznak, hogy fonja
körém karjait, otthonosítson,
legalább egy szelet pirítóst,
egy csésze forró teát, ha adna,
mielőtt még a szó, az elektronikus
szavakkal együtt belém fagyna,

mielőtt még ezeket a kihunyt zöldszemű
döglött masinákat fölhalmoznám a nappali
közepén s alájuk gyújtanék. A lángok majd
észre térítik ezt az elridegült házat.

Kányádi Sándor fordítása
 

Sohár Pál

Balassi-díj

Nehéz elképzelni is. Itt vagyok, nemcsak megkapom ezt a patinás díjat, de még egy kis beszédet is mondhatok ebben a nagy múltú épületben, a magyar szellemi élet fellegvárában.

Ilyenkor egy régi szokásnak is eleget kell tenni, és köszönetemet kifejezni a díjért a kuratóriumnak, a minisztériumnak, és azoknak is, akik bedobták a nevemet a kalapba: az AHEA vezetőségének és főleg Vörös Katalinnak.

Szerencsére nincs hosszú listám azokról, akiknek meg kéne köszönnöm, hogy a költészeti munkára biztattak volna, mert ilyet sem felelősségteljes rokonok, sem barátok nem tehetnek. Viszont voltak néhányan az életemben, akik szinte sugározták a költészet varázsát, és ha akaratlanul is, de megrészegítettek vele. Mint például dr. Magasi Artúr, a középiskolai magyartanárom, akit mindig magam előtt látok, és hallom a hangját, ahogy Ady-verseket szaval. Később Füst Milán is nagy hatással volt rám előadásain, a szombat délutáni szabadegyetemen.

Épp ezért itthagynom az országot ‘56-ban fájdalmas elhatározás volt; itthagyni az alkotómunkám anyagát, a magyar nyelvet olyan volt, mint a szobrásztól elvenni az agyagot, vagy a zenésztől a hangszerét. Teljesen egyedül egy másik kontinensen először a megélhetésemet kellett biztosítanom, és a költészettel csak az új baráti-költői körökben foglalkozhattam.

Mindezzel azt akarom bevallani, hogy én a műfordítási munkát nem akadémiai pályán közelítettem meg, hanem mint költő és angol nyelvű költő, aki talán tudat alatt, a magyar versek hatására szeretett az angolban nem divatos kötött formával is kísérletezni, és azt a mai élet élményeivel és gondjaival megtölteni természetesen folyó szórendben.

A magyar költészetben a rímelő versforma szinte elkerülhetetlen, mivel a magyar nyelvben korlátlan számú rímpár ajánlja magát. A kortárs magyar költők sem tudnak ellenállni ennek a csábításnak, és a jó költők kezében a rímelés sohasem erőltetett; például Kányádi verseiből a rímek olyan természetesen nőnek ki, mint a vadvirágok a réten. József Attila művei is egyenlően oszlanak meg a kötött és a szabad forma között. Nagy sajnálattal néztem a műveiket eltorzított angol fordításban, de még inkább bosszantott, amikor egy amerikai barátom ócsárolta Bartók Kékszakállújának librettóját. Akkor éppen az ment a Metropolitan Operában angol fordításban, ám nyelvezete meg sem közelítette az eredetit. De mit tehetek én erről?

Ha az angolban minden sor rímben végződik, akkor az valóban úgy hangzik, mint a géppuskatűz, de ami még nagyobb probléma: a szerkesztők ilyen versre rá sem néznek. Ezért sok fordító figyelmen kívül hagyja a versformát, és mindent szabad versként fordít. Éppen ez volt az, ami engem végül is a fordításra késztetett. Keresni a formahű megoldást azoknál a nagyon is modern magyar verseknél, amelyekben a tartalom nemhogy nem vész el a formában, hanem hangsúlyt kap attól; így a fordítás számomra legitim medret kínált a rímes verseléssel való kísérleteimnek. Főleg akkor, amikor fordítói megbízást kaptam egy kétnyelvű antológiára tíz erdélyi kortárs magyar költő műveiből. A könyv 1997-ben jelent meg I Remain (Maradok) címmel, és sikert aratott. Mondhatnám, minden további megbízás ebből nőtt ki, kezdve Kányádi Sándoréval, aki azonnal biztatott versei további fordítására. Nem volt nehéz, mert a tíz költő közül az ő művei kaptak helyet leggyakrabban folyóiratokban is.

Sándor és én sokszor megbeszéltük a fordítás problémáit; én minden kis változtatáshoz kértem a jóváhagyását, például a rímek számának csökkentéséhez, és ahhoz, hogy a magyar trocheus helyett az angolosabb jambust használjam, ami az eredeti vers zenéjét jobban vissza tudja adni.

Az eredeti formát valóban szinte lehetetlen száz százalékban reprodukálni egy másik nyelven, de ez nem lehet ok arra, hogy teljesen félretegyük. Egy prózai fordítás csak elmondja azt, hogy az eredeti költemény miről szól, de nem érzékelteti magát a verset, annak a hangulatát és hangnemét. Ez olyan, mintha csak bemutatnánk egy romba dőlt ókori épület szerteszórt romjait, ahelyett, hogy megpróbálnánk a köveket a helyükre állítani, és így a hiányos műemlékből a képzelet segítségével láthatóvá tenni egy ősi kultúra eredeti alkotását.

Persze sok minden más is közrejátszhat egy fordítás külföldi sikereiben. Én például próbálkoztam Faludy verseivel is, de ő majdnem kizárólag kötött formában dolgozott, és költészete nem talált nagy érdeklődésre az angolszász közegben, pedig ő maga engem a legjobb angol nyelvű fordítójának nevezett egy levelében. Mégis, amikor a halála után egy rövid kis cikk jelent meg róla a New York Timesban, gyorsan újra szétküldtem a verseit, és azonnal tizennyolc folyóirat kért és fogadott el belőlük, aminek alapján egy könyvkiadót is sikerült találnom a műveknek.

Hát igen, ilyen a műfordító sorsa. Akár a legtöbb alkotóművésznek, neki is el kell adnia a portékáját, nem elég azt csak produkálni. Plusz ehhez még egy dózis szerencsének is hozzá kell járulnia: ki kit ismer, és a megfelelő helyen kell lenni a megfelelő időpontban.

Úgy látszik, ez alkalommal jó helyen jártam, hogy ezt a nívós díjat kiérdemeltem, hogy ehhez az AHEA segítségét elnyertem. És meg kell említenem Böszörményi Zoltánt is, aki nemcsak ezzel a szép laudációval járult hozzá a díjhoz, hanem sok egyéb segítséggel is. Ővele is Kányádi Sándor barátunk ismertetett meg, és az ő munkáival is sokat foglalkozom.

Az irodalmi munka, mint minden alkotómunka, felfedezőút, és most örülök, hogy sikerült hazatérnem a fordítói munkámon keresztül. Nagyon köszönöm még egyszer mindenkinek, hogy ezt a munkát a Balassi-díjjal lepecsételték.

***

Sohár Pál kamaszként menekült el a kommunista rezsim elől, majd az Egyesült Államokban telepedett le, ahol filozófia szakon szerezte meg diplomáját. Munkát talált egy laborban, emellett írni kezdett a befogadó ország nyelvén. Munkáit az évek során számos folyóiratban publikálta, majd kötetekbe rendezte. Ez utóbbiak közül kiemelkedik a Maradok – I Remain című, tíz erdélyi magyar költő munkáiból válogatott kétnyelvű antológiája (Pro-Print, 1997), és a Dancing Embers, Kányádi Sándor válogatott verseivel (Twisted Spoon Press, 2002). Műfordításainak különlegessége a rímek és a kötött magyar formák átültetésével való kísérletezés, ami rendkívül ritka a modern és kortárs amerikai irodalomban.

A díjat Schőberl Márton, a Külgazdasági és Külügyminisztérium kulturális diplomáciáért felelős helyettes államtitkára adta át. Sohár Pált Böszörményi Zoltán író, költő és szerkesztő laudálta. Az ünnepi műsorban Borbély Mihály klarinét- és szaxofonművész, valamint Törőcsik Franciska és Haumann Máté színművészek működtek közre.