A maszk, avagy előadás egy képzeletbéli Jókai-konferencián

A történet, amiről mostan szólok, minden tekintetben valós, szereplői mára már közismert személyek, ezért is azt kérem a tisztelt publikumtól, hunyják be félig szemöket, fogják bé félig fülöket, tégyenek úgy, mintha ide sem figyelnének, és az én mesélésem maradjon titokban, mikéntha meg sem is esett volna.

Mint tudjuk, egykor Nagy-Budapesten kitört a covidjárvány, és emiatt akkoriban maszkban járt mindenki mindenhova, vagyis a köznépek a szállításra használatos, villanyos erővel működő, guruló alkalmatosságokon éppúgy maszkban tartózkodtak, mint a kőolajszármazékok segítségével suhanó, négykerekű szekérféleségeken, illetve azok zárt szekrényeiben, és persze az utcán, a járdán, a tereken is, mindenütt csakis maszkban lehetett létezni, másképpen sehogyan sem.

A férfiember, akiről mostan szólok, szabálykövető, törvénytisztelő állampolgár volt, így teljesen természetes, hogy maszkban járt ő is azokban az időkben. Egyébként pedig magányosan, egymagában éldegélt valahol a Széll Kálmán tér környékén. Őszülő szakálla, enyhén kopaszodó fejbúbja és megfáradt arcának ráncai szépen mutatták, hogy bizony-bizony eljárt felette az idő, a nyugdíjon még innen, de a fiatalságon már erősen túl kissé szomorkásan élte a mindennapjait abból a szerény, a hónap végére rendszeresen elfogyó kicsinke kis jövedelméből, amit hivatalnoki léte biztosított a számára.

Egyetlen vigasza volt ennek a férfiembernek, de az a vigasz nem volt épp semmi, ahogy a pesti ember mondja manapság, mégpedig az, hogy ismerősei, barátai, kollégái azt mondogatták neki, egymástól függetlenül, hogy az arca – és ez a festmények, illetve a fennmaradt fotók alapján bizton állítható – feltűnően hasonlatos a XIX. század írófejedelmének, Petőfi egykori barátjának, Jókai Mórnak az arcához. Volt is a hősünknek egy kollágája a hivatalban, aki, amikor hősünket a hivatal folyosóján megpillantotta, gyakorta így kiáltott fel:

– Itt jön a mi kis Jókaink!

Mindez zavarta, persze, férfiemberünket, nem szeretett ilyen módon reflektorfénybe kerülni, az ilyen munkatársi megnyilvánuláskor csak mormogott valami érthetetlent a bajusza alá, illetve a szakálla fölé, ezzel is kinyilvánítva, hogy hagyják őt békén a kollégák, közel a nyugdíj, hadd lépegessen csendesen a jól megérdemelt védett kor felé, nem akar ő már semmilyen konfliktust.

Történt, hogy egy napon, hazafelé tartva a hivatalból, hősünk egy maszkot látott elheverni lakása közelében, a járdán, és – takarékos és rendszerető ember lévén – fel is emelte ezt az említett holmit, gondolván, jó lesz ez az elkövetkező napokra, nem kell új maszkra feleslegesen pénzt költenie, a régi textilalapú jószág úgyis tönkrement, elszakadt a fülre akasztandó kicsike pántja, annak csomózása meg olyan nehézkes.

Hősünk fogta tehát az utcán talált maszkot, a zsebébe gyűrte, hazament, és otthon be is dobta azt a mosógépbe, hogy a vírusok esetleges terjedésének esélyét ezáltal is csökkenteni tudja. Csak a mosás után fedezte fel, hogy a maszk igencsak különleges, merthogy Jókai Mór öregkori arcképe található rajta, nyilván valamely irodalombarát honfitárs hagyhatta el ott, a járdán, de – gondolta hősünk – ezzel is jól megtréfálja majd a kollégákat a hivatalban, eleddig őt Jókainak csúfolták, mostantól aztán lesz valós indokuk ezzel a névvel illetni, hiszen a maszk által valóban Jókai Mórrá válik.

Másnap, ahogy az új, illetve tisztára mosott maszkjában megjelent a hivatalban, a portást a következő szavakkal üdvözölte: 

– Portás úr! Ezek mostan a janicsárok végnapjai!

A portás kidülledt szemmel meredt rá az ilyetén szavak hallatán, nem értette, hogy az egyébként csendes és szerény kolléga miért is beszél neki ilyeneket kora reggel. A hősünk maga is megijedt kicsinkét, mert ő nem akart ilyesmit mondani, de helyette a rajta levő maszk vagy éppen maga Jókai Mór szólalt meg, és hősünk méltán úgy érezte, az akaratán kívül történik mindez. Nem volt azonban ideje, lehetősége sokat gondolkodni mindezen, mert már jött is szembe az őt rendszeresen csúfoló munkatárs, akinek is ilyesmit mondott a hősünk, vagy éppen a maszk, vagy talán maga Jókai Mór:

– Szomorú napok jőnek, szomorú napok, szegény gazdagok árasztják el kicsinke hazánkat, vagy éppen gazdag szegények, ha tetszik.

Az őt rendszeresen csúfoló kolléga persze szóhoz sem jutott a meglepetéstől.

A maszk – látva sikerét – még harsányan kacagni is kezdett, amire összecsődültek a hivatal munkatársai. Hősünk már nem tudta befolyásolni a történéseket, a maszk irányított mindent. Arra kényszerítette hősünket, hogy egy – a nemrég befejezett felújításból megmaradt – malteros vödör tetejére álljon ott, a hivatal első emeletén, és – kihasználva a döbbent csendet, amely a munkatársak felől csak úgy áradt – a következő szónoklatba kezdett:

– Mert mit akar az ellenzék, forradalmat vagy reformot? Mire megvénülünk, csak a véres kenyér marad meg nekünk, a fekete gyémántok végleg eltűnnek, az élet komédiásaivá válunk, és nem tudjuk, milyenek a férfiak, milyenek a nők, azok, akik régen arany emberek voltak, kőszívű emberekké válnak, és a fiaik is azok lesznek, az lesz a jövő század regénye, ha az ellenzék többségre jut, a fekete sereg megérkezik, ez valójában a szegénység útja!

És hősünk csak beszélt, beszélt, pontosabban beszélt helyette a maszk, vagy éppen Jókai Mór maga, mondta, mondta, magyarázta mindezt, és a hivatal munkatársai, a kollégák döbbenten hallgatták. Amikor aztán a maszk már jó egyórája beszélt, és éppen ott tartott, hogy „akik kétszer halnak meg, azok hasonlatosak ahhoz, aki asszonyt kísért, és azokhoz, akik Istent kísértnek, és azoknak nincsenek targallyak az útjukban, mert ilyen a ma, ilyen a mai Dekameron, mert mi szeretve vagyunk mind a vérpadig, és így vagyunk az egyetlen olyan  játékos, aki nyer, pont olyan, mint maga Mátyás diák és Bente Úr, vagy éppen a szegény varga, vagy éppen a cinkotai kántor, vagy éppen a puskás Kalári, és ettől leszen a mi életünk hasonlatos az Oroszlánhűséghöz, ezzel a pénz betegségei elkerülhetők, meg a bálványos vár csapdája, mert ilyen a magyar föld; és marad is ilyen minden poklokon keresztül”, egyszóval, amikor itt tartott, hirtelen tapsolni kezdtek a munkatársak, élükön azzal a kollégával, aki korábban csúfolta őt, és éljeneztek, és az egyik – egyébként erőművészként is szép sikereket elért – hivatali munkatárs a vállára, a nyakába emelte hősönket, és elhangzott, hogy előre a Parlamenthez!, és a munkatársak egyetértettek, hogy igen, vigyék el őt, a hősünket a Kossuth térre, be egyenesen a magyar Országgyűlés épületébe, mert neki ott a helye, és vivátoztak a kollégák, és virágszirmokat dobáltak feléje, és ő, aki olyannnyira félénk és magányos volt korábban, egész életében, aki csak a nyugdíjas éveire várt már-már türelmetlenül, hirtelen ott találta magát egy népünnepély kellős közepén, ahogy vonult a tömeg a Parlement felé, és újságírók érkeztek mindenhonnan, meg televíziós kamerák, és élőben közvetítették a soha nem látott tömeg vonulását, és futótűzként terjedt a hír, hogy Jókai reinkarnációja a Parlementbe tart, és a mondat, amit a maszk mondott ki először, hogy „mit akar az ellenzék, forradalmat vagy reformot?”, az is futótűzként terjedt mindenfelé, az emberek az utcán egymást ölelgették, és boldogok voltak, és ő, a hősünk, ahogy az erőművész kollégája vitte végig a Kossuth téren, soha életében még ekkora boldogságot nem érzett, és áldotta a percet, amikor a maszkot megtalálta a járdán, a lakása közelében.

Aztán váratlan dolog történt.

– Jókai elavult, le Jókaival! – kiáltotta egy éles hang a Kossuth tér másik oldaláról, és ezzel egy időben néhányan, akik az éles hangot kibocsátó ismeretlen illetővel értettek egyet, tojásokat, paradicsomot, mindenféle romlott és rothadó zöldséget dobáltak feléje.

Az egyik tojás eltalálta a maszkot, amelyikről így a Jókai Mórt ábrázoló arckép eltűnt, és a helyén csak egy gusztustalan, felimerhetetlen színű folt virított tovább.

És ebben a pillanatban véget is ért a varázs.

És hirtelen csend lett, mérhetetlen csend.

A hősünket a nyakában cipelő erőművész-kolléga is megállt. Épp a parlament kapujában.

Ez a csend talán csak két percig tartott. Bár az is nagyon hosszú idő egy ilyen szituációban.

Hősünk lekászálódott az erőművész-kolléga nyakából, felállt a Parlament lépcsőjére, és a maga számára is váratlanul meglengette az agresszív dobáló által korábban meggyalázott maszkot:

– Jókainak igaza van, és igaza is lesz! – kiáltotta harsányan, és bevonult a magyar Parlamentbe.

Így volt, igaz volt, mese volt.