A költő trófeái

De artis poetica natura 

A dolgok költészete itt végtelen,
Hallom sír a parti fa, a búba font.
A lélek bár átsegít még sok telen,
Akácrügyet a tavasz ereje bont.
Fellobogózott, szótlan tér vár reám,
Ünnepi zsoltárok hangjai szállnak,
Anima mundi a polifóniám, 
Még sincs ki értem a pokolra szállna.
Csak a líra, ha a sodrában állok, 
Átkötözi testem, szelleme lángol,
Az éjbe bújt fenyők hajába ragad,
És reggelre égi könnyekre fakad.
Ha bűvös érctollát vérembe mártja,
Leszek az elesettek balladája. 

A költő trófeái 

Ritka szavakat gyűjtök, metaforákat, 
városok illatát,
mint ahogy Schumacher halmozta fel 
versenyautóit,
kezeslábasait, a sok trófeát.
A kötődések és az emlékeztető vajúdások 
lila litániáit.
Hisz nem vezet-e minden ahhoz az egyhez, 
a megismételhetetlenhez – és őrzi a pillanatot,
a száguldás ízét a szájban, 
a legendákban?
Az univerzális mozzanatok morzsáit gyűjtögetem,
a lendület allegóriáit, a felmagasztalt 
és áhított szerelmet.
Titánok vállán mozdul 
az alapjaiban megváltozott valóság,
hogy a mágneses térerő arabeszkjeit, 
az igazi mást
elmondhassam, 
mit soha nem szóltak elődeim,
csak a jelenségek tekintetéből olvasható ki, 
mi törvényszerű: egyedi evidencia,
nem beszél önmagáról, 
de biztos, 
precíz, 
meghatároz.
Csak a csókban érzed ezeket az ízeket,
a felbolydultság zűrzavarában, 
az imákban.
S ha megláncolják is kezed, 
a szabadon száguldó 
gondolattal működik képzeleted,
új világot teremthetsz, 
dimenziót, 
látványt,
fényességet, 
új fészket a fényűző szónak.