„Egyszer az ősöket is elosztjuk”

Sántha Attila olyan léttapasztalatot ragad meg, amelyet kár lenne leszűkíteni a 19–20. századi székelységre. Persze, sajátosan székely szemléletmódon keresztül láttatja a világot – ám mindannyiunk történelméről szól, a nagy, számjegyekkel és fontos eseményekkel teli távoli történelmet a versekben vitathatatlanul emberi sorsokon keresztül fogja meg, néz szembe az elmúlással, a lapokon megjelenő fekete-fehér képeken keresztül pedig az évmilliárdok egyik megismételhetetlen pillanatában rögzítve magukkal az emberekkel. A geszta, a „viselt dolgok” története nem érdektelen mesékkel próbálja megszépíteni a történelmet, a versek soraiban a szabad beszéd olyan történeteket fon, amelyek nem hagynak nyugodni, lerántják a múltról a leplet, s nem szabadkozhatunk úgy, mint a költői én s unokatestvére, akiket „már nem érintett meg / túlságosan a történet (…) / nagy idő az a százhetven év” (Román szépanyámról).

A geszta itt-ott behúzza magába a jelent: a harmadik világháború megidézése, a közelmúlti London, a gyermekek mint a jövő biztosítékai mind nyomatékosítják a sorok közt rejlő imperatívuszt: emlékezz! Akárhol legyen az ember a világon, akármi legyen az identitása, emlékezet nélkül a jósnőé az előny, s aztán mind mondogathatjuk, hogy „Na tudja mit, nanyám, ne ’jeszgessen” (A csíki jósnál). Sántha Attila versei olyan hangot ütnek meg, mint a múlt nagy elégiái, s ugyanolyan jogosultsággal szólnak az örökkévalóságnak az emberi léttapasztalatról, mint azok. A történetmondás idejével teremtett kapcsolatok köteleznek odafordulni a mesélőhöz, hiszen érzékeljük, hogy a világ folyamának mind részesei vagyunk, akár mi is lehetnénk azok, akik kinéznek a képekből, furcsán, rejtelmesen, ahogy csak a régi anyók s apók tudtak.

A szereplőknek nincs idejük novellányi terjedelmekben kiteljesedni, mégis olyan mélységeket látunk mögöttük, amit csak a ki nem mondott szavak jeleníthetnek meg, a balladai homály szépen ingerli az olvasót arra, hogy igazán párbeszédbe elegyedjen Rákosizsigmonddal, Dühüsdoktor Bajkazsigabával, Ștefanracoșival és a többiekkel. A kötet elején megjelenő Lajosúr megalapozza a viszonyulásmódot a többi részét illetően: jó ember volt-e Lajosúr, vagy csak ügyes? Ura volt sorsának, vagy csak szenvedője, s egyáltalán, számít-e ez? Végső soron úgyis „béfordult / a fal felé, eiszen dühös volt magára, / vagy tudja az isten” (Lajos bátyám). A szavak elégtelenségére való reflektálás többször is felbukkan a szövegekben. A költő nem próbálja pátosszal vagy finomkodással foltozgatni a felzaklatott lelke(inke)t, úgy mondja el a dolgokat, ahogy vannak: „»Fiam, megvert engem az Isten, / hogy vasárnap dolgoztam«, mondogatta, szögesdróton felakadt fiát miszlikbe aprították” (Lukácsmária dédanyám), illetve álljon még itt példaként erre egyik kedvenc részletem: „összefutott aztán egyszer az erdőn / a százhúsz éves Küpüs Lázárral, / hát nem halt meg, bátyám, kérdezte, / de ő csak legyintett, ne bánkódj, Mári, / százhúsz évesen sem jutott / semmi vigasztaló az eszébe, / bubám, kicsi bubám” (A füvek asszonya).

Amint fentebb említettem, kár lenne ezt a kötetet tájspecifikumként olvasni: olvassa az egész világ, ismerkedjünk az emberrel, tanuljunk az embertől, s emlékezzünk az emberre! A kapu mellé eszkábált padok bölcselete ez, az estefelé elérzékenyülő öregeké, a mindenkoron élő és szenvedő emberé, akinek, ha egyebe nincs is, sorsa van.

Sántha Attila: Ágtól ágig. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021.