Igen, jól láttad, kedves olvasó! Ebben a cikkben Jókai Mórról, a költőről, és nem az íróról lesz szó. 19. századi szerzőnket a köztudat elsősorban regényíróként tartja számon, pedig élete során minden műnemben folyamatosan alkotott. Drámáit jóval kevesebben ismerik, mint prózáit, a lírája pedig az életmű talán egyik legelhanyagoltabb területe. A laikus olvasó előtt jórészt ismeretlen Jókai költői tevékenysége, az irodalomtörténet pedig csupán egy-egy költeményével vetett számot – sem a versek kritikai kiadása, sem a Jókai-költészet átfogó értelmezése nem készült el eddig. Persze, nem véletlen, hogy Jókait elsősorban íróként, és nem költőként ismerjük: versei esztétikailag nem kimagaslóak, tehát a szó „klasszikus” értelmében Jókai egyáltalán nem volt „jó” költő. Mi értelme van akkor mégis foglalkozni ezzel a hatalmas szövegcsoporttal?

A kutatónak nemcsak azok a szövegek lehetnek érdekesek, amelyek mára a magyar irodalom kanonikus alkotásai között szerepelnek. Az esztétikai szempontú elemzéseken túl számos olyan értelmezői irány létezik, amely révén új, revelatív összefüggések kerülhetnek felszínre. Ha az életművet és az alkotói pálya alakulását vizsgáljuk, fontos megérteni, hogy Jókai milyen korábbi költészeti tradíciókat folytatott, mikor írt verset, milyen céllal nyúlt a lírai formákhoz, vagyis miért jött létre az a hatalmas szövegkorpusz, amellyel eddig nem foglalkozott egyetlen átfogó szakmunka sem. Mit árulnak el számunkra ezek a szövegek, ha például filológiai pontossággal igyekszünk feltárni a keletkezésük körülményeit? Természetesen egy kis cikk keretében lehetetlen az összes verset figyelembe venni, hiszen óriási mennyiségű szövegről van szó, így pusztán néhány, az alkotói pálya alakulásának szempontjából jelentős verset emelek ki a továbbiakban „ízelítőként”. Csak a nagyságrend érzékeltetésére: az író jubileuma alkalmából megjelent százkötetes életműkiadás 98. és 99. darabját Jókai a költeményeinek szentelte, és noha e két kötet több mint hatszáz verset tartalmaz, mindez pusztán a töredéke Jókai összes költeményének, ugyanis számos, korábban folyóiratban megjelent versét nem illesztette bele ebbe a gyűjteménybe.

Jókai Mór alkotói pályájának legelejétől egészen a végéig folyamatosan jelen volt a költészet. Életműve versközlésekkel indult: mindössze kilencéves volt, amikor első két verse megjelent nyomtatásban. A szövegeket a szintén versíró és az Ásvay-Jókay családdal jó kapcsolatot ápoló Tóth Lőrinc vitte magával egy komáromi látogatás után Pestre, és közbenjárt a folyóiratokban közlésükben. Az első Jókai-szöveg 1834. július 16-án jelent meg Helmeczy Mihály Társalkodójában. A négysoros verset a kísérőszöveg, illetve egy kései visszaemlékezés[2] tanúsága szerint a kis Jókai Mór egy Komárom utcáin tévelygő „szegény tébolyodott”-ról írta:

Ollyan vagyok én mint az olly madársereg

A’ melly eltévedvén az ég alatt cserreg;

Én is eltévedtem elmémben, bujdosok,

Szánjatok-meg kérlek, lelki jó orvosok!

A második vers másfél hónappal később, 1834. augusztus 31-én jelent meg a Regélő Pesti Divatlapban. E versben Jókai a korszak egyik népszerű rejtvényformáját használta:

Csere-rejtvény

1.  2. 3. 4. 5. Afrikai nemzet neve,

2.  3. Alatt fel nem találod.

4.  3. 4. 5. Ez hires várossá leve

5.  2. 3. 4. 1. Csak elmultról mondhatod

5.  4. 3. 4. Mulattat üres órádban

4. 3. 2. 5. Kártevő állat házadban.

A verses formájú csererejtvény minden sora egy-egy szót ír körül, a sor mellé rendelt számok pedig megfeleltethetők egy betűnek a körülírt szóból. A már azonosított betűk ismétlődése révén, illetve a verssorok segítségével kikövetkeztethető a számhoz rendelt betű. A rejtvény megfejtése, amelyet az olvasók beküldhettek a lapnak, egyetlen szó, amelyet úgy kapunk meg, ha növekvő sorrendben összeolvassuk az egyestől a legnagyobb számig tartozó betűket. (A vállalkozó kedvű olvasókra való tekintettel a megfejtést csak e mondat lábjegyzetében árulom el.[3])

Az, hogy Jókai már kilencévesen a nevének feltüntetésével szerepelt a sajtóban, tehetsége mellett jól mutatja a Jókay család literátus érdeklődését. Jókay József, az író édesapja szintén élénken érdeklődött a művészet iránt: a Tudományos Gyűjtemény egyik lapszámában színikritikát közölt egy komáromi vendégjátékról, illetve Csokonai-másolóként és illusztrátorként is számontartották.[4] Az, hogy Jókai Mór gyerekkorában két folyóiratban is verset közölhetett, azt tükrözi, az apa támogatta és fontosnak tartotta fia értelmiségi nevelését, költői próbálkozásainak érvényesítését. A versközlés egyúttal azt is lehetővé tette, hogy Jókai ne pusztán a családi-ismerősi közegben, hanem a sajtónyilvánosságban is csodagyerek színében tűnhessen fel. Mindebben természetesen nagy szerepet játszott a nemesi-értelmiségi családi háttér és az ezzel járó jelentős kapcsolatrendszer, hiszen a kilencéves kisfiú verseit maga Tóth Lőrinc, „akkor épen a tudós akadémiától pályakoszorúzott költő”[5] vitte Pestre. Érdemes arra figyelni, hogy az ilyen típusú családi hátteret nélkülöző Petőfi Sándornak például mennyivel nehezebb volt a pályakezdése: noha Kiskunfélegyházán az emlékezők felidézték a költő néhány „versikébe foglalt gyermekszájmondását”,[6] első fennmaradt verse, amelyet tizenöt éves korában írt, Koren István aszódi tanárának kéziratos másolatában őrződött meg, és első ízben csak 1885-ben közölte a Magyar Szalon. 1842-ben név nélkül jelent meg két verse a Tarczy Lajos által szerkesztett naptárban, majd három verset küldött a Regélő Pesti Divatlapnak, amelyekre nem kapott választ. Végül négy verset küldött az Athenaeumnak is, amelyek közül Bajza József 1842. május 22-én megjelentette A borozó című költeményt Petrovics Sándor neve alatt – ekkor Petőfi már tizenkilenc éves volt.

A két gyermekkori publikáció után egy évtizeddel ismét egy, az életmű alakulásának szempontjából fontos vers jelent meg Jókai tollából. Tizenhét éves korában írta A zsidó fiú című drámáját, amely II. Lajos kincstárnokáról, Fortunatus Imréről szól. Jókai egyébként ezt a drámát tartotta irodalmi pályája tényleges kezdőpontjának, ötvenéves írói jubileumának megünneplésére is ennek viszonylatában került sor. A drámát Jókai a Magyar Tudós Társaság évi drámapályázatára küldte be. A pályázat szabályrendszere szerint a darabot nem a szerző kézírásával kellett beküldeni, így Jókai a Petőfi másolta szöveggel pályázott. A pályázat jeligés volt, a pályázók neveit egy-egy boríték rejtette, az eredményhirdetés alkalmával pedig csak a díjazás mellett kiadásra szánt művek esetén nyitották fel a borítékot. A bírálóbizottság tagjai Bajza József, Czuczor Gergely, Toldy Ferenc és Vörösmarty Mihály voltak, a pályázaton Obernyik Károly Főúr és pórja érte el az első, Szigligeti Ede Gerője pedig a második helyezést. Mivel Jókai drámája dicséretben részesült, az 1843. október 8-án tartott eredményhirdetés során nem hozták nyilvánosságra a nevét. Ennek ellenére kevesebb mint egy éven belül egy tudatos szerzői gesztussal nyilvánosan felfedte a darab szerzőségét, és azonosította magát – a Regélő Pesti Divatlap 1844. évi ötödik számában ugyanis önálló költeményként, Románcz címmel és Jókay Mór névaláírással megjelent a dráma betétdala. A cím alatt egy rövid zárójeles megjegyzés volt olvasható: „»A zsidó fiú« czimü drámából.” Ez a versközlés egyértelműen a szerzői identifikációt célozta, ugyanis a zárójelben olvasható információt csak az tudta értelmezni, aki tudta, hogy az akadémiai drámapályázat egyik szövegéről van szó. A drámában szereplő dalt Judit adja elő mandolinkísérettel a harmadik felvonás negyedik jelenetében:

Hol ő a bérc szülötte?

Nap fénye kardvasán, –

Fehér sisagszalag leng

A távozó után

A mint messze ködben elvész,

Utána vágyva néz

A hű leány.

Ki fekszik ott a síkon?

Hold fénye kardvasán, –

Sisagszalagja vérszin,

Olly néma s halavány.

S holdéjeken a ködbe

Utána néz tünődve

A bús leány.

Jókai a későbbi versei révén folyamatosan jelen volt a sajtóban, és azonnal reagált az aktuális történésekre, hiszen lírai szövegeinek jelentékeny mennyiségét alkalmi és közéleti költemények képezik, a versek tehát a publicisztika sajátos változataként is felfoghatóak. A közéleti témájú versek esetén nagyságrendileg ismét egy olyan bőséges szövegcsoportról van szó, hogy csak „szemezgethetünk” néhány rövid, reprezentatív példát. A számos közéleti témát feszegető vers közül külön történészi figyelemben részesült a Pan Jelasicz című, a Habsburgokat erőteljesen bíráló hősköltemény, amely szerepet játszhatott Jókai forradalom utáni bujdosásában.[7] A Jellačić és Zsófia főhercegasszony házasságtörő viszonyát taglaló költemény közlése megszakadt 1848. decemberében, s Jókai utólag sem vette fel a forradalomról szóló szövegeit tartalmazó kötetébe. A szabadságharccal kapcsolatos eseményekre Jókai nemcsak aktuálpolitikai élcekkel reagált, 1848 és a Petőfihez fűződő barátság emléke újra és újra felbukkanó téma maradt a verseiben az életmű későbbi szakaszaiban is. Azt, hogy Jókai ezeknek a szövegeknek mennyire kiemelt jelentőséget tulajdonított, jól láttatják a műveket övező szerzői gesztusok, amelyekkel például a költemények elszavalásának hatását próbálta felnagyítani. A Holt költő szerelme című balladához Liszt Ferenc szerzett zenét, a verset pedig Jókai felesége, Laborfalvy Róza szavalta el zongorakíséret mellett. Az Apotheosis című drámai költemény Petőfi halálának ötvenéves évfordulója alkalmából készült, amelynek elszavalásához Jókai egyszerű díszletet (a színpad hátterében Petőfi ércszobra áll, mögötte görög stílusú csarnok húzódik), valamint egy kevés elemből álló koreográfiát képzelt el. A költeményt a Szabadság nemtője szavalja el, aki fehér ruhában és bilincsbe zárt kézzel áll a színpadon, majd a szöveg bizonyos pontjainál először kettészakítja, majd ledobja a csuklójáról a láncot. A krisztinavárosi színkör 1899. július 29-én tartott díszünnepségén Jókai második felesége, Nagy Bella játszotta a nemtő szerepét, amelyet ő maga is felidézett visszaemlékezésében: „Jókai írt egy magasan szárnyaló, hosszú, gyönyörű szép verset, amely természetesen Petőfi életét és halálát dicsőítette. Az Apotheosist én mondtam el, a színpadon Petőfi szobrával szemben állva, nemtőnek öltözve, megláncolva, mely láncokat később a vers folyamán a nemtő széttépi, és ledobja magáról.”[8] A vers, amint Nagy Bella is megjegyezte, valóban Petőfi emlékét dicsőítette:

Sírod csak keressük, de lelked köztünk él;

Ott leljük lantodnak minden pengésében,

Unokáink tudják, mit mi tudtunk régen,

Hogy drágább vagy nekünk édes mindenünknél,

Soha a magyar szó nem zengett oly szépen.

Mag volt, mit elhintél: erdő lett belőle,

Szabad és egyenlő testvér minden polgár,

E jelszóval haladt nemzeted előre.

E jelszó lángjával égett minden oltár,

Ez a hármas jelszó hirdeti ki voltál.

Jókai számos további ünnepi költeményt írt, gyakran kapott felkéréseket különféle megemlékezésekre, épület- vagy éppen szoboravatásokra. Például a kolozsváriak számára több ízben is írt alkalmi verset. 1889. szeptember 2-án Jókai részt vett a Mátyás király szülőházán levő emléktábla felavatási ünnepségén, és elszavalta az eseményre írott saját költeményét Mátyás király: Kolozsvári szülőháza emléktáblájának leleplezése alkalmára címmel. Amikor 1902. október 12-én leleplezték a Fadrusz János által készített Mátyás-szobrot Kolozsvár főterén, a szoboravatási ünnepségek során a kolozsváriak fontosnak tartották a korábbi, emléktábla-avatás alkalmából írt vers felelevenítését, hiszen egyrészt a verset Jankó Abigél színművésznő elszavalta az Erdélyi Irodalmi Társaság emlékünnepén, másrészt a szöveg nem pusztán a Magyar Polgár címlapján jelent meg, hanem a Fadrusz-szobor leleplezése alkalmából kiadott, Márki Sándor által szerkesztett emlékkönyv nyitódarabjává is vált. Emellett Megyeri Dezső színházigazgató a szoboravatás alkalmából már jó előre, az illető év nyarán igyekezett megnyerni Jókait egy újabb alkalmi költemény megírására, az idős író pedig szívesen vállalta a feladatot. A Mátyás király legendája legalább egy hónappal az ünnepség előtt készen volt, és a kéziratot Jókai személyesen adta át Megyeri Dezsőnek, amikor az igazgató Budapesten járt.

Végül pedig érdemes az életmű utolsó darabjai közül megemlíteni egy olyan szöveget, amelynek maga Jókai is kiemelt jelentőséget szánt, hiszen teljes pályáját összegezte benne. Török Zsuzsa hívta fel a figyelmet a feltehetően 1899-ben keletkezett Életem című verses önéletrajzra, amelyben Jókai retrospektív szemlélőként végigtekint életének legmeghatározóbb mozzanatain a forradalomtól egészen Nagy Bellával kötött házasságáig.[9] Úgy tűnik, a monumentális életművet maga után hagyó alkotónak fontos volt, hogy az életével való számvetést versben tegye meg, még akkor is, ha ezt a szöveget egykorúan nem jelentette meg folyóiratban, és a mű csupán a halála után jelent meg teljes terjedelmében, több részletben. A körülbelül ötven kéziratoldalnyi költeményben Jókai számot vet az őt ért nehézségekkel és örömökkel, illetve nem kevesebbet foglal össze mint magának az írásnak az életében betöltött szerepét:

Van egy erős váram, az íróasztalom:

Az nekem, mi hajdan volt az oltárhalom,

Hol tűzzel áldoztak, a melynek a füstje,

Ha magasra felszállt, rosz Ármányt elűzte.

Van nekem egy varázsvesszőm: irótollam:

Egy egész világot bírok én e tollban.

Arany hull belőle, mint tündérmesében:

Földön hajlékot ád, csillagot az égben.

Violaszín tintám gyógyírrá vál benne:

Portest átmenekül az élő szellembe.

Ezzel a gyógyszerrel hányszor felköltöttem

Magam új életre, félig temetetten!

Óh mert a költészet a mennyei elem,

Gyönyörré változik benne a gyötrelem.

Ennek az ereje nem földi: – isteni!

Ki önmagát tudja újra teremteni. –

E néhány példa érzékelteti, hogy noha Jókait elsődlegesen mint prózaírót jegyzi az irodalomtörténet, a költészet egész életét meghatározta, és egyes versei fontos szerepet töltöttek be alkotói pályájában, hiszen kiemelten jelentős szerzői gesztusok köthetőek hozzájuk. Jókai, a költő még nagyrészt ismeretlen alakja irodalomtörténetünknek, és a költemények vizsgálata még számos meglepetést tartogat, de mindenesetre az biztos, hogy ha valóban meg akarjuk érteni Jókai Mór pályájának alakulását, előbb-utóbb kénytelenek leszünk számot vetni a költészetével is. Nem kis feladat ez egy kutatónak, de annál hálásabb.

 

 

[1] Jelen cikk nagy mértékben támaszkodik két korábbi tanulmányomra, lásd: Fülöp Dorottya: Jókai Mór első, folyóiratban közölt versei. Irodalomismeret, 2021/1, 90–98.; Fülöp Dorottya: Adalékok Jókai Mór A zsidó fiú cimű drámájának filológiai hátteréhez. ItK, 2021/1, 54–62.

[2] Jókai Mór: Negyven év visszhangja. Budapest, Franklin Társulat, 1884, 17.

[3] Jókai rejtvényének soronkénti megoldásai a néger, ég, Eger, régen, rege és egér szavak, a fő megoldás pedig a néger szó.

[4] Lásd bővebben: Fried István: Jókai Mór életrajzai. Irodalomtörténet, 2017/1, 16–31.

[5] Jókai, i. m., 17.

[6] Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és költészete. Budapest, Osiris, 2008, 43.

[7] Hermann Róbert: Az eltűnt levél és az eltűnt menlevél – avagy, miért bujdosott Jókai 1849-ben. Aetas, 2017/2, 16–36.

[8] Láng József: Jókainé Nagy Bella emlékirata. ItK, 1975/3, 364.

[9] Török Zsuzsa: Öregkor és az életút elbeszélése: Öntükröző eljárások Jókai kései verses önéletrajzában. In: „...író leszek és semmi más...” Szerk. Hansági Ágnes, Hermann Zoltán. Balatonfüred, Balatonfüred Városért Közalapítvány, 2015, 46–59.