Viszonosságban a szövegértelmezés és az irodalomelmélet

Hegyi Pál Az amerikai fenségesről – a puritanizmustól a metamodernig (Eötvös Kiadó, 2020) című monográfiája a magyarországi amerikanisztika egyik kiemelkedő teljesítménye. Nemcsak azért, mert az elméleti és a történeti irodalomtudomány harmonikus egységet alkot benne, de azért is, mert a könyvet strukturáló nagytézis nemzetközileg is új, mégis magától értetődően elfogadható. Hegyi eredeti tudományos tételt bont ki, mindig szellemesen és izgalmasan, alapos elméleti előkészítéssel közelítve a fenségeshez mint esztétikai minőséghez és a fenségestől kódolt irodalmi szövegekhez. Komplex érveléssel győzi meg olvasóit arról, hogy a fenséges a teljes amerikai irodalmi kronológia egyik szervező princípiuma, amely nagyban hozzájárult az amerikai irodalom oly sokat kutatott nemzeti sajátosságainak kialakulásához. Érdekfeszítően ír a fenséges kanonikus elméleteiről éppúgy, mint az amerikai irodalomtörténet nagy csomósodásairól és azok reprezentatív szövegeiről, rendre a fenséges iránytűje szerint adva értelmezéseit precíz szövegközeli olvasásaiban.

E nagyívű monográfia szerkezetileg egy jól megalapozott elméleti apparátusra épül, amely a szerző munkásságában természetesen nem előkészítés nélkül való. Az amerikai fenséges négy évszázadon átívelő történeti vizsgálatát kiemelten narratológiai érdeklődés motiválja, ami a tudós kutatásaiban a zárt esztétikai rendszerekben létrejövő végtelen hatásának vizsgálatára irányul. A strukturalizmust követő kritikai, értelmezői gyakorlatban ismerős mise-en-abyme fogalmát kiterjesztve a kötet bevezeti annak aszimmetrikus, kifelé és befelé egyaránt megnyíló, szintlépő változatait, melyek segítségével érzékelhetővé, kimutathatóvá válnak a fenséges eltérő megközelítéseit összekötő mintázatok.

Hegyi ide vezető munkái között elsőként említendő egyik korai tanulmánya, az Olvasás rettenete (1998) című igen komplex elméleti szöveg, melyben az időbeliséget nevezi meg a távolságot, metapozíciót lehetővé tévő faktorként, amely a vágytól eltöltött szubjektum áthaladásával hozza létre az ok visszamenőleges megkonstruálását. Rámutat, hogy amennyiben két szubjektum érintkezéseként gondoljuk el az olvasás folyamatát, az olvasás alatt álló szöveget (akár csak a kommunikációs folyamat másik végén szereplő olvasót) paranoidnak kell tekintenünk; abban az esetben pedig, ha a szövegről textuálisan is kimutatható, hogy az a történet elmondódását tematizálja, a paranoia a szöveg episztemológiai szintjén is meg fog jelenni. Az Extended mise-en-abyme in Paul Auster's Moon Palace (2010) című elemzésben Auster Üvegvárosa utáni regényeinek (A véletlen zenéje, Holdpalota) szövegeiben azonosítja a mise-en-abyme „kiterjesztett” változatát. A GPS-drawing – test, rács/háló (2013) című munkában az író és az olvasó pozíciójának összemosásával létrejött furcsa tükörfázist azonosítja (és értelmezi a posztmodern utáni popkulturális jelenségként), amelyben az író/olvasó megkettőzött alakzata önmagát írja és olvassa. Form that Accommodates the Mess (2014) a címe annak a tudós eszmefuttatásnak, amelyben a metaleptikus alakzatokban rejlő metafizikai poétikai potenciált azonosítja (elsősorban Auster Láthatatlan című regényében), bemutatva a nyitott hármasságok örök progressziójának és regressziójának szintlépő módozatait.

A posztmodern poétikákra vonatkozó narratológiai vizsgálat során bejáratott eszköztár ezután két önálló kötetben is látványosan ötvözi az irodalomtörténetet az irodalomelmélettel: a Paul Auster korai műveit vizsgáló Paul Auster – Fehér terek (AMERICANA eBooks, 2016) és a Lovecraft Laughing (AMERICANA eBooks, 2019). Előbbi a határátlépések poétikai alakzatait fókuszba állítva elemzi a hiperkanonizált Auster korai munkáiban rejlő ellentmondásokat (elsősorban a premodern és a posztmodern esztétikák különös kontinuitását) és a recepció sűrűsödési pontjait (pl. a jelölési folyamatok elhalasztódását, a jelölők entropikus, szabad játékát), utóbbi a horrorirodalom emblematikus szerzőjének munkáiban vizsgálja az unheimlich/uncanny/kísérteties lovecrafti módozatait, elsősorban a hasonmás, a mis-en-abyme, a robotok, a véletlen egybeesések, az időnkívüliség és a humor toposzaiban. Irodalomelméleti fókuszú tanulmányaiban Hegyi megalapozza az egyoldalú, aszimmetrikus mise-en-abyme narratológiai alakzatát, rögzíti elméleti olvasói gyakorlatának módszertanát, tartócölöpeit.

A korábbi kötetekben és tanulmányokban kidolgozott elméleti tételek visszatérnek a nagymonográfiában is. Mindenekelőtt a fenséges lényegeként definiálható transzgresszió alakzatai kerülnek fókuszba, így a végtelen tükröződésével kifejtett metafizikai hatástól borzongatóvá váló mise-en-abyme-ek, a különféle (extradiegetikus és hypodiegetikus) metalepszisek, a végtelenpotenciállal rendelkező aszimmetrikus narratív alakzatok és az oszcillációktól elbizonytalanodó keretezések, továbbá a szaturáció, a hibriditás és a paranoid jelentéstermelés újszerű alakzatai.

A fenséges fogalmának négy teoretikus (Pszeudo-Longinosz, Edmund Burke, Immanuel Kant és Ralph Waldo Emerson) felfogásán keresztül történő ismertetése után következő irodalomtörténeti vizsgálódások alkotják a munka gerincét, melyek Anne Bradstreet költészetének elemzésétől a metamodern szerzők tárgyalásáig terjednek. Hegyi az eltérő műfajú, műnemű alkotások vizsgálata során kimutatja, hogy a fenséges-koncepciók miként lettek kódolva a művek poétikájába. A szerző előfeltevése, hogy a modernizmus befejezetlen projektje a kortárs művek egy jól meghatározható korpuszában olyan viszonyulási pontot jelent, amely jól értelmezhető a radikális modernizmus és nagymodernizmus kategóriapár segítségével. Interpretációival Hegyi arról győzi meg olvasóit, hogy míg a jelölési folyamatok energiájából táplálkozó radikális megközelítés kísérletező poétikái a posztmodernitásban látszanak hangsúlyosabbnak, addig az ezredforduló utáni alkotások erőteljesebben fordulnak a nagymodernizmus teljességigénye, önérvényűsége, az immanencia esztétikáinak újrateremtése irányába. A két végpont közti ingamozgás jelölésére bevezetett meta előtagban ragadható meg az a poétikai tér, amelyet Az amerikai fenségesről második részében bejár. A prefixum a köztiség értelmét hordozva eltér a posztmodern metapoétikák öntükröző jelentésétől, és ezzel a kettősséggel folyamatos párbeszédet indít nemcsak az eltérő korokban született műalkotások poétikái, de az azokról kialakult kritikai diskurzusok között is. A monográfia éppen ezért nem kerülheti meg, hogy az eltérő, egymást követő és egymással szoros kapcsolatban álló poétikákban feltárt kettősségek körül kialakuló tudományos vitákat is összegyűjtse, azokról számot adjon.

Amellett, hogy a kötet végigköveti az esztétikai minőség filozófiatörténeti, irodalomelméleti hagyományainak fejlődését, mindvégig megtartja irodalomtörténeti fókuszát. Az amerikai irodalom négy évszázadra kiterjedő vizsgálata ugyanakkor ugyanazzal a kettőséggel jellemezhető, ami a teoretikus kutatásnak is sajátja marad. A puritanizmustól a transzcendentalizmusig terjed az első tárgyalt korszak, amelyet a modernizmusok fenséges-tudatának bemutatása követ. A szerző a posztmodern és metamodern szerzők fenséges-koncepciójának tárgyalásával ér el napjaink irodalmához, a fenségesnek a kortárs, köztük populáris alkotásokban tetten érhető működésének bemutatásával zárva le a történeti áttekintést.

A fenséges esztétikai minőségéről korábban nem jelent meg összefoglaló mű, ahogyan az amerikai fenséges transzcendentalista gyökerű sajátos hagyományáról is ez az első, a hazai olvasóközönség számára készült munka. A monográfia számos, elsőként elkészült versfordítással, magyarul máshol nem elérhető szövegidézettel vezeti be olvasóját erre a rendkívül izgalmas, kimeríthetetlen, új szempontokat ígérő területre.

Hegyi Pál az ELTE Amerikanisztika Tanszékének habilitált docense.