„Százhúsz évesen sem jutott semmi vigasztaló az eszébe”

Sántha Attila legutóbb megjelent kötetében, mely az Ágtól ágig címet viseli, harminckét, fotókkal megtűzdelt verset olvashatunk. Legfőbb színterük Székelyföld, azon belül Csernáton. A kötet tematikáját előbb a szerző szűkebb, majd a tágabb családja adja, egészen a szépszülőkig (hét generációt) visszamenve nyerhetünk betekintést az egyes családtagok életébe. Mintha a végtelenbe nyúló idővonalon ragadna ki a szerző időpontokat, amikor valamelyik hozzátartozója életének egy-egy – hol sorsfordító, hol hétköznapi – eseményét ismerhetjük meg. Annak ellenére is meglehetősen szemléletesek bizonyos versek, hogy némelyik ős emléke már javarészt a ködbe veszett. A történeteket olvasva akarva-akaratlanul időutazásba kezd az ember. A sok fotó nemcsak a hitelességet szolgálja, hanem egyre inkább közel érezzük magunkhoz ezeket az emlékeket. Mintha nem is kimondottan Sántha Attila rokonairól olvasnánk, hanem mindannyiunk közös őseiről. A sok történetet a szenvedésről, az éhezésről, a háborús veszteségekről és arról, hogyan él és emlékezik egy közösség, egy falu, mindenki magáénak érezheti.

Egy alapos családfakutatás eredményét, összegzését olvashatjuk, ahogyan például a Román szépanyámról című versből kiderül: ,,Az ő lányát, Ildikót kérdem, // mit tud dédapjáról, ki nekem ükapám...” A történeteket néhol külső elbeszélőn keresztül ismerhetjük meg (1845 tavaszán, Rákosidénes), másutt édesanyjától (A szibir éjszakában, A frontharcosok zászlaja), több helyen pedig egyik rokon mesél a másikról vagy egy időszakról (Dühüsdoktor Bajkazsigabá).

A kötet stílusában kapcsolódik Sántha Attila korábbi műveihez, ugyanis – akárcsak első könyvében – előfordul a beat- vagy szubkultúrára jellemző durva, nyers szavak, kifejezések használata (például A martonosi magyarokban: ,, ...nem baszni jöttünk, hanem beszélni”). Második kötetéhez hasonlóan a székely nyelvjárás elemeit is felhasználja, olyan tájnyelvi kifejezéseket olvashatunk, mint büh, megguruzsmál, ungott-mungott, mi nem szertültünk el, bizsilhetnek. Ebből a szempontból talán a Bühnagy székely szótár továbbírásának is tekinthető. A beatszerű és a nyelvjárásbeli kifejezések kissé elütnek egymástól hangnemükben, bár előbbi kevéssé van jelen a kötetben, így nem annyira zavaró együttes jelenlétük.

A műveket tematikailag lehet csoportosítani. A háborús (A martonosi magyarok, Rákosijános nagyapám) versekben a két világháború alatt elesett rokonokról, dezertációról, honvágyról, éhezésről olvashatunk. A honvágyról például ezt: ,,hát tü es székelyek vagytok-e, // mü igen, Papolcról, // s aznap otthon érezték magukat a szibir éjszakában.” Ez a néhány sor egyrészt szemlélteti a székely nyelv szépségét, különlegességét, másrészt azt sugallja, hogy a (nyelvi) közösség összetartó erejével, legyenek bárhol a világon, könnyebben veszik az akadályokat, könnyebben szembenéznek a nehézségekkel. A halált tematizáló versek, például A miskároló, Rákosidénes szintén erősen kapcsolódnak az otthonhoz és a közösséghez („pár napig szájában érezhette az otthoni kenyér ízét”). A miskárolóban a szomszéd faluban járó narrátor megismerkedik egy idős emberrel – már kétszer felélesztette a lánya –, aki ismerte az ő nagyapját. A Rákosidénes című versben a tizennyolc éves fiút a fronton szögesdróton fennakadva éri a halál, a Lukácsmária dédanyámban előreutalás történik Rákosi Dénes halálára. A Rákosizsigmond dédapámban a címszereplő fát vágott egész nap, jéghideg vízben fürdött, harmadnapra meghalt. Ezekből is látható, a halál hogyan szövi át a kötet sorait, hiszen egy családfakutatás lényeges eleme az, hogy felderítse, ki hogyan élt, és végül miben halt meg. Mindemellett érezhető a székely mentalitás jelenléte is, a halál mint mindennapos jelenség sztoikus elfogadása.

A vallásos, népi hiedelmekről szóló versek (A füvek asszonya, Dühüsdoktor Bajkazsigabá, A Nappal szemben) tovább erősítik ennek a kis közösségnek az összetartozását, például azzal, hogy a dühüsdoktor (veszettséget gyógyító orvos) tudása generációról generációra szállt a faluban. A családi orvoslás is megjelenik a nagymama, a füvek asszonya képében, aki a különböző gyógynövényeket jól ismerte. A Nappal szemben címűben a népi hiedelemvilág (átkozódás) és a vallásosság viaskodik egymással: „Hát méges van Isten, nyugtázta a pap.”

A szegénységről, éhezésről szóló szövegek (Rákosizsigmond dédapám, Lukácsmária dédanyám, Szépapám, ki a sírjában halt meg, 1945 tavaszán) közül kiemelném az utóbbit, melyben már a háború vége felé járunk, és szinte egyáltalán nincs étel, az egyetlen tejet adó tehenet próbálja a nagymama életben tartani, és tejet szerezni tőle, amivel öt gyermekét megetethetné. A segítség itt is egy falusitól érkezik, aki különböző szereket ad neki, majd arra kéri, hogy egy patkót addig üssenek a pajta előtt, amíg az izzani nem kezd. A népi hiedelemvilág és a babona áthatja a kis falu mindennapjait. A kötet címadó verse (Ágtól ágig) Tóth Béla báról szól, aki a háborúból hazatérve olyannyira legyengült, hogy csak ágtól ágig kapaszkodva tudott járni. A kötet is hasonlóképpen épül fel. Nem olyan könnyed, hogy egy ágról ágra röppenő madár képe jelenjen meg előttünk, de a tragédiákkal terhelt sorsok bemutatása ellenére mindvégig áthatja az élni akarás érzése is. Az olvasó is „ágról ágra” jár a kötetben, ahol tud, elidőzik kicsit, a fotókon elmerengve az adott személy életét maga elé képzeli. A rengeteg nyomasztó témával kontrasztban megjelennek könnyedebbek is, A molvánkai csárda című versben például a szerző dédanyja azért rendelt könyveket, hogy amikor azokat átveszi a faluban, akkor egy Solt Feri nevű fiú és kedvese után leskelődhessen, miközben otthon a kenyértészta már kifutott az edényéből.

Verstanilag viszonylag kötetlen forma jellemzi a kötetet, a szabadversre jellemzően leggyakrabban rím nélküli, változó hosszúságú versszakokat találhatunk benne, ezzel is illeszkedik az életmű többi darabjához. Mindemellett történik utalás a nagy elődökre, Arany Jánosra és Shakespeare-re is, az egyik felmenő pedig a Szívek harca című regényből tud fejből idézni. Megjelenik a regionális irodalom, ugyanis Csernáton mellett a környékbéli települések (Mikóújfalu, Gidófalva, Sepsiszentgyörgy) lakóit és az ott élő családtagokat is megismerhetjük.

Sántha Attila tehát nemcsak családtörténetét írja meg, nemcsak székely közösségének emlékeit, hanem egyfajta kollektív emlékezést rögzít. Manapság egyre ritkábban olvasni ilyen egyszerű, nyílt, őszinte és túlzásoktól, stilizáltságtól mentes kötetet.

Sántha Attila: Ágtól ágig. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021.