Fél disznó

Külvárosban élő apósom hizlalt nekünk egy fél disznót, a másik felét a másik vőnek, így hát rendben volt a dolog. Nem kellett szerencsétlennek két lábon tengetnie hátralévő, moslékban gazdag, kurta életét.

Az ónodi vásárban vette a választási malacot, eleven volt, mint a csík, farka, mint a dugóhúzó. Zsákba dugva hozta haza az öreg a Wartburgja csomagtartójában, úgy ficánkolt szűk börtönében, mint bakfisok melle a matrózblúzban.

A tyúkólat és a fáskamrát alakította át disznóóllá, kis karámot ügyeskedett eléje, amelynek korlátjára könyökölve gyönyörködött, ahogy szemlátomást gömbölyödik a malac. Madzaggal méregette derekát a kezes jószágnak, így megsaccolható a súlya Sanyi szomszéd szerint. Az após minden kiadást szigorúan bejegyzett egy kockás füzetbe, ne legyen gond az elszámolásnál, tudjuk, merre hány méter, ahogy ő szokta mondogatni. Volt bevétel is, nemcsak kiadás, annak könyvelte el a tsz földjén összegyűjtögetett ingyenkukoricát, amit a termést betakarító dolgozók, mintha egyenesen a mi falánk malacunknak hagytak volna ott, és amit az anyóssal együtt rozoga kis kordén fuvarozgattak haza. Többször is fordulniuk kellett, nem volt szívük otthagyni a potyatakarmányt.

Időnként mi is meglátogattuk a malacunkat, legeltettük szemünket az egyre molettebb jószágon. Az após hangjára odajött a közelünkbe, hátát a palánkhoz dörgölte, és kéjesen nyöszörgött, mintha az mondta volna, látod, kedves gazdám, milyen szép vagyok, és hálás a gondoskodásodért, téged szolgállak teljes szívemmel, mind a négy sonkámmal, vastagodó szalonnámmal.

− No, melyik fele legyen a tiétek? – kérdezte somolyogva az após.

Szaporodtak napok és kilók, elérkezett a koca vértanúságának tragikus és izgalmas napja. Hajnalban keltünk, az első busszal mentünk a tett színhelyére. Szánkon leheletünk krizantémcsokra nőtt, mint keményített tiszta lepedő ropogott lábunk alatt a hó, kéklett fölöttünk a hajnali ég, amelyen még ott sápadozott a hold, mint kocsmaasztalon könyökölő, elázott vendég képe, akit ottfelejtett az éjszaka.

A disznóölés pogány szertartásokkal rokon rítusa féldecivel veszi kezdetét a hagymaszagú konyhában. Bedobja az ember az első pohárka kisüstit, gyomra ideges rángatózása kellemes hullámzásba megy át, a második kupica után kéjes bizsergéssé változik. A harmadiktól megacélozódik a tekintet, az erdei vadkant is fél kézzel elintéznénk. Anyósom hozza a háromosztatú hubertusos üvegben az erre az alkalomra félretett pálinkát, az első pohárkát a sógorom kapja. Anyuka, hiszen ez víz, adja vissza Imrus utálkozva a hirtelen kiürített poharat. − Víííz?! – csodálkozik napam, az nem lehet, mondja határozottan, mintha bíróságon tanúskodna eskü alatt az igazság védelmében. De hogy lehet mégis, azt az após igazolhatja, aki már elhúzta a csíkot, ő tudja, miért, feldühödött oldalbordája elől. Szerencsénkre volt még pálinka is az üvegben.

Határozott léptekkel vonulunk ki az udvarra a hajnali félhomályban lapuló disznóólhoz. Az após kezéből kötél csüng, szeméből szomorúság. A tragédiát megorrontó jószág éktelen visítozásba kezd, kirohan. Disznószemeivel mintha kérdőn, sőt vádlón nézne az apósra, aki szégyenében beszalad a házba. Mi meg hárman a megrémült állatra vetjük magunkat, lekapjuk a négy körméről. A nagy kapálózás közepette kirúgja alólam a lábam, elvágódok, pillanat alatt úgy nézek ki, mint a disznó vagy a részeg, akinél a tömegvonzás határozottabban érvényesül, mint más, közönséges halandónál. Jóska böllér határozott mozdulattal a disznó torkába döfi a kést, jól megforgatja benne, habosan bugyog a vér a tálba, amit feleségem tart remegő kézzel a tátongó seb alá. Még néhány kétségbeesett rúgás a semmibe, aztán mozdulatlanná merevedik. Jóska szakmája esztergályos, apjától tanulta ki a böllérkedést. A szúrás és a perzselés közötti kis szünet az első findzsa forralt boré. Szép, tiszta, kopogós időt fogtunk ki, lassan eltünedeznek az utolsó csillagok is, belekékülnek a hajnali égbe. Derült, hideg éjszaka, mintha üvegszilánkokon taposnánk, jég recseg a lábunk alatt. Innen-onnan kakaskukorékolás hallatszik, kés alá került hízók sivalkodása. Kikukucskál a nap a Bükk mögül, világosodni kezd, az anyós lekapcsolja a kinti világítást.

A gázpalackot a forró vízzel teli lavórba állítom, a sógor a csatlakozót szereli, Jóska gyufát sercint, a perzselő lángcsóváját végigfuttatja a göndöri sörtén. Megcsapja orromat a perzselés szaga, eszembe jutnak a gyerekkori disznóölések, amikor még szalmával perzseltünk. Történt egyszer, hogy apánk nem volt otthon, amikor a disznót le kellett vágni, mert napok óta nem evett. A szükség törvényt bont, az iskolából épphogy kikerült bátyám volt a böllér, fogta a hegyesre köszörült bajonettet, és szívtájékon a disznó mellébe döfte. Az hörögve elnyúlt a földön, meggyújtottuk rajta a szalmát, de ez valahogy nem tetszett neki, elszaladt. Beszorult a csűr és a paticskerítés közé. Csak idő kérdése volt, hogy melyik fog lángot előbb, a csűr vagy a kerítés. A sánta öreg atyuska, aki segített nekünk a koca leterítésében, akinek nagy volt ugyan a tapasztalata, de kicsi az ereje és ügyessége, és inkább csak hátráltatott minket, mintsem segített volna; szóval ő eszmélt leghamarabb, egy vödör vízzel eloltotta az égő disznót. Vércsík jelezte végig az udvaron a szerencsétlen jószág menekülési útvonalát. A hajszában kifulladt, hirtelen oldalára dőlt, nem mozdult többé, de előbb mintegy bosszúból beleszart a bátyám bőrsapkájába.

Egy másik nevezetes disznóölés is eszembe jut, mert a disznóölés, akárhogy is nézzük, nagyon fontos dolog a falusi emberek életében, és nagy kaland a mindig ott lábatlankodó gyermekek számára. Nagybátyáméknak, akik a felvégben laktak, ahol mintha mindig olyan sötét lett volna, és az emberek titokban élték volna életüket, volt egy igen nagytermetű, majd két és fél mázsás hízója, amikor egy szép februári napon úgy döntöttek, nem hizlalják tovább, levágják. Bátyja és öccse ígérkezett segíteni, meg Józsi szomszéd, aki éjszakás volt, emiatt késve érkezett, addig a testvérek kicsit bepálinkáztak. Mivel nem tudták a termetes állatot kirángatni az ólból, Józsi szomszéd azt javasolta, hogy ott az ólban bánjanak el vele, vágják fejbe a fejszével. Igen ám, de a disznó a maga termetéhez képest igen gyorsan megfordult, így a sonkánakvalóba hatolt a fejsze. Több se kellett szerencsétlen jószágnak, nagyot horkantva kirontott az ólból, földre döntötte a négy férfit, és elrohant, le a lejtős udvaron, bele az aljában csörgedező patakba. A kissé bizonytalan mozgású férfiak lihegve a nyomában, hol az egyik, hol a másik esett hasra a meder síkos kövein, de a sebzett állatot nem érték utol. Nagynéném a parton átkozódva nézte a kabaréba illő jelenetet, ami az ő számára persze kész tragédia volt.

Időbe telt, amíg a szomszédok segítségével sikerült kihalászni és leszúrni a kifáradt állatot. A delet harangozták, ahogy végeztek a perzseléssel, amikor rendes körülmények között már a hurkát, kolbászt szokták tölteni.

A hosszúra nyúlt disznóölés csúfos története pedig bekerült a falu íratlan krónikájába, amit évek múltán is fölemlegettek a falubeliek.

Négerbarnára pirulva hasal a disznó a csatakos betonon, jöhet a pucolás, az éles kés, a forró víz és a gyökérkefe. Mire evvel is végzünk, kisül a vér, gőzölgő tányéron hozzák az asszonyok. Forralt borral koccintunk a disznó teteme fölött. Farkából, füléből már hiányzik egy-egy darab, a konyhában a gyerekek rágicsálják.

A böllér fölvágja a disznó hasát. Mi, segédek, óvatosan kétfelé húzzuk, ő pedig szakavatott mozdulatokkal az odakészített edényekbe csusszantja a kéklő beleket, a hólyagot. Edényekbe kerül a szív, a máj, a vese és a tüdő. Fodros háj buggyan át Jóska ujjai között. A kizsigerelt testet két darabban a hosszú, kecskelábú asztalra fektetjük. A böllér különválasztja a szép piros húsokat, a hószínű szalonnát. A zsírnak való szalonnáról lefejtjük a bőrt, abból majd kocsonya készül. A perzseléskor lekapott körmöket most ropogtatja a kutya a diófa alatt, amelynek lassan kirajzolódó árnyéka már a reggelt jelzi.

Eldöntjük, két sódar marad, a többi hús megy a kolbászba. A kolbász a disznó kvintesszenciája.

Az üstházban lobog a tűz, forr a víz, serceg a zsír, sül a hús, dinsztelődik a hagyma, mindenféle illatok és hangok kavarognak a levegőben. Puhul a fejhús, a máj, a tüdő az üstben, a húsdaráló fogantyúja folyton kicsúszik a kezemből, húzok egyet a sörösüvegből sokat foglalkoztatott ízlelőbimbóim tisztogatása céljából. Az após már pedzegeti a hangszálait, nóta készül elhagyni üszkös fogakkal teli száját, nem mondanám, hogy az anyós és lányai nagy örömére. Jóska üveges szemmel mered a kisöregre, látszik, hogy szeretné követni, de aztán lemondóan legyint, és lerogy a sámlira.

Elkészült a toroskáposzta, kisült a hurka. Az ember ilyenkorra már eltelik a nehéz illatokkal, de azért leszuszakol néhány falatot. A hurka pont jó, dicsérjük a böllért, büszkék vagyunk magunkra, és hálásak a disznónak, amiért – ha nem is önként – feláldozta magát kulináris élvezeteink oltárán.

Az após a használaton kívüli budiból átalakított füstölőbe pakolja segítségünkkel a sódart, a kolbászt és a szalonnát. Százszor is elmondjuk neki, ne felejtse nyitva a füstölő ajtaját, nehogy illetéktelenek dézsmálják meg becses tartalmát.

A kocsi csomagtartójába pakoljuk járandóságunkat. Majd jövünk, ha kellően megfüstölődött, a kolbászért, szalonnáért. Arra gondolok, ha akarnám, kolbászból csinálhatnék kerítést. Házunk előtt énekelnének a kutyák.

Ha most akarnám, kolbászból csinálhatnék kerítést, házunk előtt boldogan énekelnének a kutyák.