A húsleves

Korán keltem reggel, kivittem a kutyát. Nem reggeliztem, csak felhajtottam a kávét. Csak úgy forrón, mézzel.

A buszmegállóban álmosan bambultak ki az emberek a csuklyáik alól. Egy elhagyott zacskó pörgött a villanyoszlop körül, ha zenét dúdoltam volna alá, táncnak látta volna bárki, és talán elmúlik a fásultság a szürke arcokról. A fejemben elnyomtam a dallamot, és az előttem lévő pocsolyában néztem egy katica haláltusáját.

Megjött a busz. Tizenegyes. Ő is mindig ezzel járt, háztól házig visz. Már nem jön. Én megyek.

Még égtek az utcai lámpák, megvilágították a ház előtt parkoló autók szélvédőit, mikor egy piros Skoda alól nyávogva előmászott egy öreg kóbor macska. Nem sok fogalma volt már a világról, mégis a lábamhoz dörgölőzött, közben puporította a hátát, farka az égnek meredt.

− Jó reggelt! − léptem a lakásba. − Hogy aludtál?

− Ki vagy? − kérdezett vissza

− Nagyi, én vagyok! − mondtam, miközben konstatáltam, hogy még mindig nem varrtam akasztót a kabátomra. Hanyagul a fotelre dobtam, odaléptem hozzá, és megsimogattam a fejét. Ezüst haja kócos volt, néhány reggeli morzsa is belegabalyodott, száraz levelek a szénakazalban.

− Nem ismersz meg? − mosolyogtam.

− Esztikém! Hát itt vagy! − vidult fel az arca. − Lezárnád a levest, drágám?

− Reggel van, már főztél? − értetlenkedtem és a konyhába léptem, de csend volt, nem sistergett a gáz, nem rotyogott a tyúkhúsleves, csak a viaszosvászonnal takart asztalon tobzódtak a morzsák, a reggeli nyomai, mint kirándulás után a szétszórt maradékok és eldobott papírszalvéták. Letöröltem az asztalt, és visszamentem.

− Hoztam keresztrejtvényt, a tegnapit megoldottad? − kérdeztem, bár az előző napi újság ott hevert érintetlenül az asztalon.

Öregesen berendezett szobáját a fény rózsaszín festékbe mártotta, ahogy a földig érő függönyén keresztül beszűrődött a nap, mintha minden reggel egy óriás pemzli hajnali nap-csíkokat rajzolt volna a szemközti falra.

− Hogy vannak a gyerekek? Mekkorák is? – érdeklődött.

− Már nagyok, kilenc és tizenkettő, holnap elhozom őket – ígértem.

− Jó, majd ehetnek egy kis levest.

− Hát persze!

− Tényleg, Esztikém, lezárnád? − kérdezte riadtan.

− Nyugodj meg, nagyi, minden rendben van − mondtam, míg néztem ráncos arcát, amire egyre több járatot karcolt az aggodalom, kék szemében a pupilla beszűkült, mint egy rabé, akinek a vallatáskor a szemébe világítanak. Megfogtam a kezét, úgy válaszoltam:

− Ne aggódj, lezártam − és fésülni kezdtem a haját.

− Kell valami a boltból? Körülnézek, jó? − épp indultam, amikor utánam szólt:

− Drágám, ha már arra felé mész, lezárnád a levest?

Nagyot nyeltem, és visszafojtott hangon válaszoltam:

− Mondtam már, hogy lezártam!

A hűtő kopott volt és rozsdás, a lejárt dolgokat egy zacskóba raktam… elmerengtem, hogy vajon, ha az ember ideje lejár, ő is egy zacskóban végzi…? Írni kezdtem egy bevásárló listát, majd visszamentem a szobába. Rejtvényt fejtettünk, beszélgettünk, a háttérben halkan zenélt a Kossuth rádió. Főzőműsorunk következik − hangzott a reklám, mire Nagyi felemelte a fejét, rám nézett és megkérdezte:

− Drágám, lezárnád a levest?

Aznap este kialudt a lépcsőház előtti villanyoszlop fénye, sűrű lett a levegő, nehéz volt belélegezni. A piros Skoda alatt mélyen aludt az öreg macska; talán már nem is él − gondoltam, miközben egy kósza nejlonzacskó akadt fenn a cipőm orrán, hiába ráztam, hisztérikusan rúgkapáltam a levegőbe, de az elektromosság miatt nem engedett, a mellettem elhaladó kócos siheder épp felhúzta a szemöldökét, én meg a kezembe vettem, összegyűrtem a zacskót, és a kukába dobtam, közben arra gondoltam, de jó lett volna megenni nagyival egy finom tyúkhúslevest.